Tolnai Népújság, 2015. május (26. évfolyam, 102-125. szám)
Vasárnapi Tolnai Népújság, 2015-05-03 / 16. szám
2015. MÁJUS 3., VASÁRNAP 8 INTERJÚ anyák napja Budavári Zita húsz éve hozta létre a Bölcső Alapítványt, amely 1200 várandós anyán segített azóta. Hatszáz kisbaba született a Bölcsőnél, ők olyan családba kerültek, akiknek másként nem lehetett volna gyerekük. „MINDEN NAPOM A SŰRŰ ÉLETRŐL SZÓL" Budavári Zita, ha annak idején sejti, hogy mi vár rá a Bölcsőnél, talán sosem vállalkozott volna a feladatra Egyre többen várnak gyerekre, mert egyre több a fiatal meddő pár. A legtöbb anya még mindig a szegénység és a szégyen miatt mond le a gyerekéről. Fábos Erika- Idén húszéves a Bölcső Alapítvány. Tudják, hogy mi történt az első babájukkal azóta?- Igen, akik engedik, azoknak nyomon követem az életük alakulását. Az első gyerekünk 1995. júliusában született. Dalmának hívják, az édesanyja azért került hozzánk, mert két gyerek után váratlanul terhes lett, a férje pedig elhagyta egy fiatal lányért. Nem merte egyedül vállalni, hogy három gyerekről gondoskodik. Nem sokkal előtte költöztek új városba, munkája sem volt, magára maradt. Abban az évben öt babát adtunk örökbe. Dalma után született Fanni, Bálint, István és Gyöngyi. A mai napig emlékszem a nevükre. Volt még egy kislány, Rebeka, aki 95-ben született, de őt csak a következő évben tudtuk örökbe adni, annyira beteg volt, hogy sokáig nem kellett senkinek.- Az ő sorsát is nyomon követi?- Nemrég beszéltem a nagymamájával, pszichológiát tanul. Róla mondták azt az orvosok, hogy nem fog beszélni és járni, s a tizedik születésnapját biztosan nem éri meg. Nem úgy lett. A példája valóban arról szól, hogy a szeretet csodákra képes. De azért azt is látom, hogy a legnagyobb szeretet és önzetlenség sem mindenható.- Hihetetlen drámák között végzi a munkáját, ezekre is emlékszik?- Igen, minden napom a sűrű életről szól. Itt minden történetben van valami dráma, amelyen sorsok múlnak. Dráma, ha egy kisbabának így kezdődik az élete, s az is dráma, ha egy nőnek vagy családnak le kell mondania a gyerekéről, ahogy az is dráma, ha meddő egy házaspár, s- mindent megtennének egy gyerekért. A legjobban az visel meg, ha gyerekekkel történik valami. Húsz év alatt több örökbefogadót és gyereket is elveszítettünk, minden tragédia megtörtént, ami egy családban előfordulhat. Egy kisfiú négy hónapos volt, amikor leukémiában meghalt. Egy olyan házaspár temette el, akik akkor már egy évtizede vártak, hogy gyerekük lehessen.- Amikor húsz éve létrehozta a Bölcső Alapítványt, tudta, mire vállalkozik?- Teljes naivitással vágtam bele. Ha a tizedét előre látom annak, amit átéltünk, nem is kezdem el. A Jóisten kegyelméből nem láttam, így napról napra, lépésről lépésre valahogy mindig leküzdöttük a nehézségeket.- Annak idején a saját példája indította el?- Csak részben. 1994. februárjában volt egy hét, amikor öt újszülöttgyilkosságra derült fény. Az egyiknél az anya is belehalt a szülésbe. Elkapott a harci ideg. Úgy gondoltam, ameny- nyit lehet, segíteni akarok, hogy ne kelljen meghalnia egyetlen újszülöttnek sem azért, mert az anyja nem akarja őt. Én 15 éven át küzdöttem, minden neves klinikát megjártam, még az akkor újnak számító lombikprogramban is részt vettem, s több mint négy évet vártam az első örökbefogadásra, hogy gyerekünk legyen. Akinek meg lehet, az képes csak úgy - akkor még úgy gondoltam -, eldobni magától a babáját. Ez felháborított.- Már másként gondol erre?- Ismerve a lemondó anyák lelki állapotát, teljesen másként. Már nem ítélkezem. Ha egy tüdőrákos apuka és két gyerek mellett egy nő örökbe adja a gyerekét, az gyengeség lenne? Ha egy 43 éves anya, aki három gyermeket taníttat, véletlenül terhes lesz, és a másik három miatt így dönt, az bűn? Sokszor éppen elképesztő erő kell ahhoz, hogy valaki meghozza ezt a döntést. Legrosszabb talán, amikor a szegénység miatt dönt így valaki, s látom, hogy a szíve szakad bele. Egyre többen vannak úgy, hogy az utolsó pillanatban, szülés előtt pár héttel, nappal jönnek hozzánk, mert a harmadik, negyedik gyereket nem tudják vállalni. Addig talán bíznak a csodában. Leggyakrabban még mindig a szegénység és a szégyen kényszeríti erre a nőket. Hiába a 21. század, hiába írunk 2015-öt, ma is előfordul, hogy 16-18 éves lányoknak azért kell lemondaniuk a gyerekükről, mert a család fenyegeti, kiközösíti őket. Vagy azért, mert egyik szülő sem meri vagy tudja vállalni a létminimumon, hogy egy-két évre feladja a munkáját, s az unokáját nevelje a gyereke helyett. Nagyon sok ilyen gyerekünk is volt.- Hány anyán segítettek eddig?- Több mint 1220 terhesünk volt, közülük 400, akinek segítettünk megoldani az életét, s végül nem velünk szültek. Nyolcszáz anyuka szült a Bölcső segítségével, és 600 újszülöttet adtunk örökbe, a többiek meggondolták magukat és hazakerült a baba.- Ez siker?- A siker az, ha úgy látom, a legjobb helyre került a baba. Mindig az ő érdeke az első, aztán jön a várandós, s csak azután az örökbefogadó. A lemondó nyilatkozat aláírásáig nem is szólok egyetlen örökbefogadó párnak sem. Meg kell fontolniuk az anyáknak a döntést, hiszen egy élet sorsáról döntenek olyankor. De nem mindig az a siker, ha az anyánál marad a gyerek. Van olyan anyukánk, aki akkor hívott fel, amikor hároméves volt a gyermeke, hogy nem bírja, segítsünk, mert nem tudja megtartani a gyereket. Annál nagyobb dráma nincs, mint amikor háromévesen hagy el valakit az anyja - olyankor már az a legfontosabb, hogy valahogy megoldjuk, hogy együtt maradhassanak.- Az örökbefogadókkal találkozik?- Igen. Nálunk nem sorszámokat illesztünk sorszámokhoz, hanem igyekszem a legjobb házaspárokat kiválasztani, lehetőleg úgy, hogy mindkét fél nyugodt legyen a döntésében, főleg a szülőanya. Ezért találkozom személyesen a házaspárokkal, hogy a kinézetük, gesztusaik, stílusuk is inspirálhasson, amikor egy babának családot keresek. Nem könnyű. Magyarországon mindenki lehetőleg hófehér bőrű, makkegészséges újszülöttet akar örökbe fogadni, s mire hozzánk kerül, már nagyon türelmetlen. A többségnek mégis elképesztő elvárásai vannak. De később is igyekszem tartani velük a kapcsolatot. Fontos a gyerekeknek is, hogy lássák, nincsenek egyedül, hogy a sorsuk sokak sorsa. 1996 óta minden évben az emlegetett első kislány, Dalma születésnapja körül tartjuk a bölcsősök találkozóját. Van, akivel rendszeresen találkozom, van, akit nem is hoznak el többet a szülei. Az első öt gyerekünk közül Bálintot például kétévesen láttam utoljára, a családja azt gondolja, Bálint ne tudja meg, hogy örökbefogadott.- Sokan nem mondják el?- Sokan gondolják, hogy megúszhatják, és inkább vállalják a titkot, a feszültséget egész életükben. Pedig ez egy időzített bomba, és minél később robban, annál nagyobbat szól. Egy orvosi vizsgálatnál, örökösödési ügyben vagy pár- választáskor kiderülhet, de az internet, a Facebook, a Twitter korában már nem is a biológiai szülők döntése, mikor találják meg egymást a családtagok. Tapasztatból tudom, nincs az a zaklatott lelkiállapot, amikor a szülő nő tudatába ne égne bele az örökbefogadók vezetékneve. Onnan pedig csak néhány lépés, hogy a lemondó szülőkkel vagy a testvérekkel megkeressék egymást.- Leggyakrabban ki a kíváncsi?- Nagyon egyedi. Dalmának például nem olyan régen jelentkezett a biológiai apja, aki annak idején elhagyta a szülés előtt álló, terhes feleségét, hogy szeretné megismerni a lányát. Megírtam neki, de ő csak annyit válaszolt, hogy nem érdekli ez a pasas. Az ő apja xy, és hagyja őt békén. Ő nem akar azzal foglalkozni, hogy örökbe fogadták, de nem ez az átlagos eset. A többség azért kíváncsi az édesanyjára. Az elmúlt években sokat foglalkoztam ezzel, hiszen az első gyerekeink most értek ebbe a korba, s jöttek szépen egymás után, hogy segítsek nekik felvenni a kapcsolatot a szüleikkel.- Hogyan viszonyulnak ezekhez a helyzetekhez a szülőanyák?- Van, aki várja, mert ez oldja a lelkiismeret-furdalását, de van, akit az életének egy nehéz időszakára emlékezteti a gyereke, amit valójában el akar felejteni. Másnak pedig helyrejött az élete, és fél, hogy minden borul egy felbukkanó gyerek miatt, Olyan is akad, aki szégyelli magát, s ezért nem akar találkozni a gyermekével.- Amikor az ön gyerekei kíváncsiskodtak, milyen érzés volt? Nem félt, hogy elveszíti őket?- Ez mindkét fél számára nehéz helyzet, de szerintem megkerülhetetlen. A nagyobbik lányunk, Kincső szüleiről semmit nem tudunk. A kisebb, Zi- tus, tízéves volt, amikor először arról beszélt, hogy szeretné megismerni a szülőanyját. Megkerestük és alapos előkészítés után a születésnapján együtt töltöttek egy délutánt, egy évvel később pedig újra találkoztak. Zitus azóta nem emlegette, és a szülőanya is annyira korrekt, hogy már nem aggódom ezen.- Mit adott önnek az anyaság?- Nem tudtam másként elképzelni az életemet, csak úgy, hogy vannak gyerekeink. Nagyon örülök, hogy van két ilyen értelmes, egészséges és szép lányunk. Nem hiszem, hogy különb gyermekeket szültem volna, és ha visszagondolok, csak egy valamit bánok: hogy nem előbb vágtunk bele az örökbefogadásba. Túl sok időt pazaroltunk el gyerekek nélkül a várakozásra.- Az anyák napja az önök családjában nagy ünnep?- Nincs nagyobb jelentőssége, mint bármelyik családban. Ha a lányaimnak az aznapi egyéb teendőik mellett eszébe jutok, felköszöntenek. Nincs nagyobb hála, vagy szeretet, mint máshol. Pont olyan életet élünk, mint más kétgyerekes családok, ekkora gyerekekkel. Az egyik kamaszkorból belezuhantunk a másikba, s küzdünk vele rendesen. Kincső lányunk kirepült, az önálló életkezdésével járó napi nyűgeiben segítjük őt, mindenki teszi a dolgát.- Ahhoz, hogy ilyen megszállottan teszi a dolgát, hogyan viszonyul a férje?- Nagyon értékeli, amit csinálok, mindenben mellettem és velem volt, a munkámban is. Jövőre ötven éve lesz, hogy együtt vagyunk, társam és hatalmas támaszom az életben. Ha éjszaka jön egy hívás egy krízisterhestől, hogy éppen szül, együtt ugrunk ki az ágyból. Ha éjjel felébredtek a lányaim, akkor lehet, hogy az apjuk ment be hozzájuk, mert én a szülőszobán voltam. Volt, hogy nyaralni sem tudtam velük indulni, mert éppen akkor szült egy anyukám. Sokszor többet törődtem a terhesekkel, mint a saját családommal. Voltak hullámvölgyeink, az a szerencse, hogy sosem egyszerre, s amikor az egyikünk megfárad, a másik mindig képes volt felhúzni. Tudom, hogy kevés ember viselte volna el ezt így mellettem, és azt is tudom, hogy a lányaink sokszor nehezteltek, és ezt nem fogják nekem megköszönni.- De van, aki megköszöni?- A várandósoknak rám van szükségük, nem fordítva, és ez sok energia. Ha tehát a háláért vagy a köszönetért csinálnám, rögtön az elején feladtam volna. Ennek ellenére azért van úgy, hogy csalódom. Például amikor húsvétra csak tíz családnak jutok eszébe, vagy amikor az adó egy százalékának felajánlásakor úgy gondolom, hogy aki nekünk köszönheti a gyerekét, csak ránk gondol, de az adatokból látom, hogy feleannyi támogatónk van, mint amennyi családon segítettünk. Ez olyankor rossz érzés, amitől nemcsak edződik, hanem óhatatlanul keményedik is az ember. Húsz éve sokkal kedvesebb és lazább nő voltam. Aztán hazakerül egy koraszülött kisfiú, mint most a héten, anyuka megnyugszik, küld egy boldog SMS-t, és minden kezdődik elölről, újult energiákkal. Ilyen az élet. Az enyém ilyen, és nem vagyok elégedetlen. i