Tolnai Népújság, 2013. március (24. évfolyam, 51-75. szám)
Vasárnapi Tolnai Népújság, 2013-03-24 / 12. szám
2013. MÁRCIUS 24., VASÁRNAP SZTORI 5 Elég-e ötvennégy kecske a boldogsághoz? sajtkészítők Svájci és alaszkai szállodák helyett egy baranyai farmon is lehet karriert építeni A kecskesajt fajtái A KECSKESAJT lehet nyers vagy pasztőrözött tejbőit, ize az egészen enyhétől az igen erőteljesig terjed. LÉTEZIK BEVONAT nélküli, ö bevonatosok közül aranysárgás, penészes, élesztős vagy rúzsos (ez egy penészfajta). Magyar termelők is készítik a sózott faszénnel bevont kecskesajtot. ZÖLDFŰSZEREKKEL IS beborítják, és gyakran a sajt maga kap erős fűszerezést. Olajban eltett kecskesajtokat is lehet kapni, ezek akár fél évig is fogyaszthatok.- : m Lamine és Simone: „Nagyon tetszik, hogy ennyire nyitottak és barátságosak itt az emberek. Főként ezért szerettünk bele Magyarországba.” Kaba Lamine azt vallja, Magyarországon is lehet boldog egy fiatalember. Persze ehhez kitartás is kell: sok mindenről le kell mondani és tudni kell keményen dolgozni. Választás nincs, muszáj. Cserébe ugyanakkor biztos a jövő és végtelen a szabadság. Fábos Erika Miről álmodik manapság egy magyar fiatal? Mondjuk arról, hogy egy kiváló svájci étteremben lehessen szakács. Vagy arról, hogy jó munkája legyen egy sokcsillagos szállodában, valahol külföldön. Kaba Lamine és a párja, Simone éppen ennek a „boldogságnak” a közepén ültek, amikor egyre gyakrabban került szóba közöttük, hogyan lehetnének mindeközben még boldogok is? Lamine régóta úgy érezte, komoly vonzódása van nagyszülei almáskeresztúri, falusi házához. Nyaranta látogatta a festőművész nagypapát. Raszta hajával és bájos akcentusával előbb a helyiek figyelmét keltette fel, kedvességével aztán a szeretetüket is kivívta. Ma, tizenöt évvel később, már nagyra is tartja a kis sváb falu közössége. Elismerik, amit elért és úgy tartják számon, mintha mindig közéjük tartozott volna. Pedig messziről érkezett. Lamine szülei a hetvenes években, a Balatonon ismerték meg egymást, amikor a Németországban tanuló, guineai származású édesapja Magyarországra érkezett egy barátjához. A szerelemből házasság és Lamine született, a család pedig Münchenben telepedett le.- Tizenöt évvel ezelőtt aztán kaptam a nagyapámtól egy kis darab földet a háza mellett, mert tudta, hogy nagyon szeretek itt lenni - meséli Kaba Lamine. - Elkezdtem építgetni ott egy picike házikót. Arra gondoltam, majd itt töltöm a szabadságomat, mert nagyon tetszett ez a hely. Közben megismertem Simonét és nagyon tetszett, hogy hozzám hasonlóan gondolkodik arról, mit jelent a boldogság. Ő a családból eleve hozott magával egy hatalmas bátorságot mindehhez. A szülei hasonló indíttatásból adták fel jól menő üzleti vállalkozásaikat és költöztek Alaszkába, hogy jobban érezzék magukat. Egy csodálatos szállodát építettek fel ott, aminek köszönhetően Simone is vendéglátást tanult. Svájcban jó munkánk és mindenünk megvolt, valami mégis hiányzott. Ezért indultunk el onnan és itt megtaláltuk.” Kétkezi munkával, függetlenül, a természetből szeretnék építeni az életüket: ebben voltak csak biztosak. A tervezge- tésből született meg az „álomÚjra hódít a helyi termék a nielsen Piackutató legfri- sebb felmérésében azt vizsgálta, mi alapján döntünk, amikor élelmiszereket vásárolunk. Az derült ki, hogy Magyarországon a hús és a zöldség-gyümölcs termékcsoportban a boltválasztás harmadik leggyakrabban említett szempontja a termék hazai származása és helyi jellege. Ez előrelépést jelent, így a magyar fogyasztók már az európai átlagnak megfelelő, esetenként a feletti érvállalkozás”, mivel akkoriban csak az álmaikban létezett. Lamine aztán feleségül kérte Simonét és úgy határoztak, nemcsak nyaranta, de végleg Almáskeresztúrra költöznek. Ott már konkrétan egy kis falusi gazdaságról álmodtak, ahol egészséges zöldségeket és gyümölcsöket termelnek, és fel is dolgozzák, hogy a felesleget eladhassák. Lamine a szomszédos faluba járt tanfolyamra és előbb ezüst-, majd aranykalászos gazdává képezte magát. Simone pedig - hogy a négy kecske tejét is hasznosíthassák tékben említették a boltválasztás kritériumai között a helyi vagy hazai áru kínálatát. A MAGYAR TURIZMUS ZRT. és a Dél-Dunántúli Idegenforgalmi Közhasznú Nonprofit Kft. támogatásával egy helyi termék mintaprogram is elindult a Dél-Dunántúlon. Kaba Lamine munkáját is igyekeznek támogatni azzal, hogy helyi termék- arculati kézikönyvet készítettek és helyi termék védjeggyel védik a programban részt vevő-, hazament Svájcba, hogy a hegyekben, autentikus környezetben és a hegyi emberek útmutatásait követve, kitanulja a sajtkészítést. „Nagyon sokat tanultunk az elmúlt kilenc évben és az élet azt is megmutatta, hogy a tejfeldolgozás az, amivel elsőként sikert érhetünk el, így azzal foglalkoztunk legkomolyabban. Négy kecskével kezdtük, idén pedig már 54 állatot fejünk. Hét étterembe, három boltba szállítunk rendszeresen és vendégeket is fogadunk, akiknek itt, a farmon kínáljuk termelőket. A helyitermék-prog- ram célja a helyi gazdaság fejlesztése és a helyi gasztrotu- risztikai kínálat egyediségének erősítése úgy, hogy ezek a termelők és termékeik turisztikai vonzerőt jelenthessenek. Mindehhez egy megbízható kivá- . lasztás is társul: az elmúlt hónapokban - elsőként az országban - helyszíni szakértői felmérések alapján kialakították a helyi termelők és termékek adatbázisát. a portékáinkat. A falubeliek a kezdetektől mellettünk állnak, rengeteg jó tanácsot adnak, amit úgy tudunk meghálálni, hogy ha olyan munkájuk van, beszállunk segíteni nekik. Nagyon tetszik, hogy ennyire nyitottak és barátságosak itt az emberek. Főként ezért szerettem bele Magyarországba. ” Igaz, Lamine és Simone az életüket tették fel a a farmjukra, egyáltalán nem görcsös akarással szeretnék bebizonyítani, hogy jól döntöttek. A kemény munkát is fiatalos lendülettel, önfeledten és sok humorral végzik. 54 kecskéjüket név szerint ismerik, már csak azért is, mert a kecskék és a farm állatainak többsége ismert soul- és rockénekesek neveit viselik. Kivétel a nemrég vásárolt Dél-afrikai kecskepár, „ők” a Nelson és a Mandela nevet kapták. Kaba Lamine nemcsak a munkájának eredményei miatt tartja szerencsésnek magát. Azért is, mert mindeközben van ideje és lehetősége zavartalanul gondolkodni az élet nagy dolgairól is. Naponta ugyanis négyszer kell legeltetni az állatokat. Ezekben a nyugodt órákban, arra is rájött, hogy a gazdagság egészen más fogalom, mint amit valaha tartott róla. Sokféle megközelítése van és az, ami ebből pénzben mérhető, nem olyan fontos, mint ahogy ezt egy városban gondolja az ember. „Mást jelent gazdagnak lenni Svájcban és mást Magyar- országon - mondta Kaba Lamine. - Ha ezt pénzben mérjük, akkor is, de ha lelkileg közelítjük akkor is komolyak a különbségek. Ha pedig az édesapám szülőföldjéből, Guineából indulok ki, akkor meg aztán tényleg egész más értelmet nyer mindez. Afrikában 54 fejős kecske, egy igazi vagyon, ott dúsgazdagnak számítanék. Svájcban is többre becsülnék ezt a fajta „gazdagságot”, mint jelenleg Magyarországon. Pedig miről is van szó? Van valamink, amiből megélhetünk. Valamink, amiben van jövő és további fejlődési lehetőségek. Van egy biztos programunk az életünk végéig, ráadásul olyan környezetben, amit szeretnénk és olyan munkát kell nap mint nap végeznünk, amit élvezünk és szeretünk. Persze, vannak stresszek az életünkben, ha egy állat beteg, ha megázik a takarmány, de mindig kiderül: képesek vagyunk megoldani ezeket és minden rajtunk múlik. Ha pedig nem a konkrét vagyonban mérjük és nem forintban akarjuk mindezt kifejezni, akkor ez hatalmas gazdagság. Azért, mert mi itt boldogok vagyunk és másoknak is örömöt okozunk a munkánkkal. Én ma már azt mondom, aki ezt valahol tartósan eléri manapság, az gazdag ember, tehát mi gazdagok vagyunk” - nevet teli szájjal. Es hogy mit szól mindehhez a kezdetben tiltakozó és hitetlenkedő család? Sokáig egyik ámulatból a másikba estek, hogy a fiatalok messze a várostól, a kemény munkában is megállják a helyüket. Aztán pár év múlva elkezdtek büszkék lenni, tavaly pedig Simone édesapja is csatlakozott Lamine és Simone „álomvállalkozásához”. A papa ugyanis eredetileg hentes és személyesen szeretne segíteni abban, hogy ne csak kiváló kecskesajtjaik, hanem egyedi hústermékeik miatt is híres legyen egyszer a Kaba Farm, Baranya szélében, a faluvégén. Miért nem tudunk bocsánatot kérni? KAR, HOGY ez nem egy interaktív rados virág rovat, azaz nyomtatott újság lévén itt nincs lehetőség a közvetlen olvasói reakciókra. Pedig kíváncsi lennék az önök véleményére. Vajon miért nem tudunk egymástól bocsánatot kérni? Talán elfelejtettük a nép ajkán keletkezett szakítódalt, amit az iskolai énekes- könyvből olyan lelkesen harsogtunk: „bocsáss meg, ha valaha vétettem, ellenedre, babám, rosszat cselekedtem”? történt, hogy meghívtak egy rendezvényre, ahol íróként fontos vendégnek számítottam. Volt színpadi beszélgetés, felolvasás a könyvemből, egy csomó ember előtt kifejthettem a nézeteimet. Szóval megtiszteltetés ért. Idejekorán szét is küldtem a meghívót a Facebookon. Jó pár ismerősöm jelezte, hogy jön, köztük egyik barátnőm, Sz. Mégsem volt ott, de ezzel nincs is semmi baj. Közbejöhetett neki valami, mondjuk senkire sem tudta rábízni a gyereket, elütötte egy autó, vagy nagymamája született Békéscsabán. Van ilyen. eljött viszont egy rég nem látott, távoli rokonom, végig is ülte a műsort. Örültem, hogy annyi idő után, évek múltán végre találkozunk, és kicsit tudunk dumálni, kivel mi van. A baj azzal kezdődött, hogy a srác másnap odasercintett az általam meghirdetett esemény Facebook-oldalára egy felettébb gúnyos és sértő posztot. Nem engem, hanem a szervezőket sértette vérig, tehát azokat, akik meghívtak. Égtem, mint a Reichstag, alig győztem elnézést kérni az érintettektől. G. persze mindig is ilyen volt, gondoltam, amire a főszervező szintén hamar rájöhetett, mert megnyugtatott: ne csináljak ebből problémát, „trollok mindenhol vannak”. az ügy azonban nem zárult le. Mert mielőtt töröltem volna rokonom, G. posztját, megláttam alatta barátnőm, Sz. hozzászólását. „Hi-hi-hi, ha-ha-ha!- írta. - Jaj, de jót nevettem, most már sajnálom, hogy nem voltam ott.” Megdöbbentem. Sz. helyes csaj, jó modorú, ezt nem vártam volna tőle. írtam is neki privátban: nagyon rosz- szul esett a megjegyzése. Mire ő: miért nem nevetek inkább én is? „Na, nevess már egy kicsit!” - nógatott. az idegességtől kissé élesen közöltem vele, egy vicc addig vicc, amíg a másiknak is az. Mellesleg bárkit sértenek meg, azon én sajnos nem tudok nevetni. Nincs hozzá humorérzékem. Annak viszont nagyon örülök, hogy ősszel ott voltam az ő, mármint Sz. partiján, és nem utólag sajnálkoztam egy számomra idegen ember gúnyolódásának a hatására, hogy nem mentem el. Sz. válasza: ő dolgozott, tanult, beteg, és semmire sincs ideje. AGGÓDNI KEZDTEM érte. Jobbu- lást kívántam neki, hozzátéve, tényleg komoly betegség lehet az, amely miatt pont ő nem veszi észre, hogy megbántotta ez egyik barátját. És feltettem neki az ominózus kérdést: miért nem lehet egyszerűen annyit mondani: „bocsika”? Miért olyan nehéz ez nekünk, és másoknak miért olyan könnyű? Bármilyen tengeren túli filmet nézek, legyen az drámai vagy szórakoztató, ha egy jelenetben valaki megbánt valakit, mindjárt jön az „I am so sorry.” Azaz a bocsánatot kérek. Miért nem lehet egyszerűen ennyit mondani? Barátnőm végül beadta a derekát: „sajnálom, ha megbántódtál” - írta. így: -tál. Nem pedig -talak. tudom, a kierőszakolt bocsánatkérés aligha őszinte. Mint ahogy én is egy energiavámpír lettem azáltal, hogy erőszakoskodtam. Akárcsak egy megkésett tanító néni. Mert kiskorunkban hallottuk, ha rossz fát tettünk a tűzre: „kérjél szépen bocsánatot!” Hát igen, akkor még nevelhetők voltunk, így tiszta szívvel zengtük a dalt is: „bocsáss meg, ha valaha vétettem, ellenedre, babám, rosszat cselekedtem.” Á, i 4 s
