Tolnai Népújság, 2011. augusztus (22. évfolyam, 178.-203. szám)
Vasárnapi Tolnai Népújság, 2011-08-21 / 33. szám
2011. AUGUSZTUS 21., VASARNAP INTERJÚ 7 születésnap Keleti Éva 80. születésnapjára életút-kiállítás is nyílik a Budapest Galériában. A fotográfus, aki nagy korszakok nagy pillanatait örökítette meg, újra fényképezni készül. CSAK KETTEN VAGYUNK, ÉN MEG A KÉP Keleti Éva fotográfus a héten ünnepelte 80. születésnapját. Augusztus 25-én Visszapillantás címmel kiállítás nyílik fényképeiből a Budapest Galériában, a tárlaton az emblematikus képei mellett soha nem publikált fotók is megtekinthetők. Mézes Gergely- Festményt sokat látni, de csupán egy fénykép van a lakásának falain. Direkt száműzte a fotókat?- Ez az otthonom, a magánéletem, azt szerettem volna, ha ennek semmi köze nincs a munkához.- És azt az egyet, ott a Prima Primissima-díj fölött, ki fényképezte?- Peti unokám. Egyébként matematikus-informatikus és nagyon jó fotós. Jellemző, hogy a családban én tudtam meg utoljára, hogy ő is fotografál. Azt mondta, fotósként nem akar a Keleti Éva unokája lenni. Sokat beszélgettünk a fényképezésről, ő teljesen más világot képvisel. Én riporteri alkat vagyok, ő a fotográfia elvontabb irányzatát képviseli.- Miért tesz mindig különbséget a fotóművész és a fotóriporter között?- Én magamat egyiknek sem vallom. A művészet meghatározhatatlan. Riporter sem vagyok, mert ahhoz egy izgatottabb alkat kellene, aki szeretne mindenhol ott lenni. Én inkább szemlélődő típus vagyok, keresem, ami hatással van rám. Ezért jó szó a fotográfia, belefér az egész életem. És nemcsak az, ami régen volt, hanem az isj ami most van.- Ön is azokat a képeit tartja kiemelkedőnek, amiket a legtöbbször idéznek az életművéből?- Tény, hogy az idő kiválasztott néhány emblematikus képet. Négy képem biztos megmarad az utókornak, de egyáltalán nem ezek voltak meghatározóak az életemben. Ezért is izgatott annyira ez a mostani kiállítás. Mert általa az emberek megismerhetnek egy másik Keleti Évát. Szarka Klára, a kiállítás egyik kurátora ebben nagy-nagy segítségemre volt. Több ezer fotót kellett leszűkíteni erre a néhányra. Ennek harmada ismert kép, a többi még soha nem publikált fotó.- Melyik négy képét tartja maradandónak?- Az Extázist, az Ügynök halálát, Gábor Miklós portréját és a Levegőbent. Ez utóbbi fejezi ki legjobban, mit is jelent a mozgás a fotón.- Miért habozott a Gábor Mik- lós-portré előtt?- Mert valójában soha nem tudtam őt úgy lefényképezni, hogy bejussak a fátyolok mögé, amik körülötte lengedeztek. Viszont erről a képről azt gondolom, hogy mindezt elmondja. „Szeretnék néhány felkiáltójelet tenni. Persze publikálni nincs hol, de egy-két év múlva egy újabb kiállítást lehetne belőle csinálni."- A Levegőbenhez hány tekercset használt el, mire a kép megszületett?- Viccel? Ne a digitális fényképezésből induljon ki, hiszen akkoriban egy tekercs film is sok volt egy riporthoz. A kép egyébként egy nagyon szép Bach-he- gedűversenyre írt koreográfiára készült. Maga az előadás egyszerű volt, hagyta a zenét élni, a fehér ruhás lányok körbe-körbe táncoltak. És az egyik pillanatban csak a hegedű szólt, és minden lány a levegőbe emelkedett. Tisztán hallom a zenét ma is, ha azt a képet látom. Ihletett pillanat volt, pedig egy szokványos fényképezésnek indult.- Mennyi szerencse kell a tökéletes képhez? Névjegy 1931-ben született Budapesten. Az ELTE Természettudományi Karán tanult fizika-kémia szakon, de tanulmányait nem fejezte be. 1951-től a Magyar Fotónál dolgozott, majd elvégezte a ri- portertanfolyamot. 1954-1976 között riporterként dolgozott a Magyar Fotónál, majd jogutódjánál, az MTl-nél. 1976-1989 között az Új Tükör- Ha az ember ismeri a táncot, a darabot, már tud jó képet készíteni, de a tökéleteshez nagy- nagy szerencse is kell.- Milyen képek lesznek még a kiállításon?- A kurátorok - Szarka Klári mellett még Gáti György fotográfus - azt mondták, mutassuk meg, ki vagyok. De nagy fájdalmamra, azokat a képeket, amiket amúgy ki szoktam állítani, eldobták. A kiállítás fejezetekre bomlik, az egyik ráépül a másikra, mondhatjuk úgy is, egyre mélyül az anyag. Megmutatja, hogyan lett a kezdő fotósból az, aki ma vagyok. Gáti Gyurival egyébként még az Új Tükörnél találkoztunk. Ez a lap életem legszebb szakaszához kapcsolódik, fotóriportere, képszerkesztője, főszerkeszt&helyettese, majd a Színházi Élet képszerkesztője volt. 1991-1992 között a HT Press sajtóügynökség, a Gamma Képügynökség fotós főszerkesztője. 1993-TÓL az Europress vezető munkatársa, fotószerkesztőségének vezetője. Hatvanéves korában abbahagyta a fotóilyen újság azóta sem volt. A magyar irodalom, a magyar újságírás és a magyar fotográfia legjobbjai dolgoztak itt.- A legszebb szakasz a fotográfusi kiteljesedést jelenti?- Inkább a legboldogabbat. A legtermékenyebb időszak a Magyar Távirati Irodánál volt. De az Új Tükörnél mélyült el mindaz, amit az MTI-nél magamba szívtam. A távirati iroda akkoriban a fotósok számára nagy alkotó- műhelyként működött, a szakma mai nagyjai szinte mindnyájan megjárták az MTl-t.- Onnan miért jött el?- Nagyon személyes és nagyon női oka volt: egy sértődés. Indiában tanítottam néhány hezást. Könyveket szerkeszt, híres fotósok emlékének ápolásán ügyködik. fontosabb DÜAi: Balázs Béla- díj (1975), Arany Tulipán-díj (World Press Photo, 1997), Magyar Fotóművészek Szövetsége Életmű-díja (1999), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2002), Táncsics Mihály-díj (2005), Príma Primissima-díj (2008). A fotográfiában az a fantasztikus, mennyire mást mond egy kép most, mint a készülés pillanatában! A fotó nagyon sok mindent megőriz a korból. tét, és amikor hazaértem, lelkesen el szerettem volna mesélni az élményeimet. De a rovatvezetőm nyersen csak annyit mondott, hogy milyen sokat kellett helyettem dolgozniuk. Összeomlottam. De még aznap este Kalmár Gyuri újságíró barátom felhívott az Új Tükör hírével, és én igent mondtam. Életem egyik legjobb döntése volt.- Beszéljünk egy kicsit a talán legtöbbet idézett képeiről, a Ruttkai-Latinovits-sorozatról. Tudta például akkor, hogy egy kihűlt szerelmet fényképez?- Nem. Három napig fényképeztem őket, azt akartam megmutatni, hogyan él egy szerelmes szinészházaspár. Valamit meg- éreztem, mert amikor végeztünk, én pedig már az ajtóban álltam, Éva utánam kiáltott valamit. Hátranéztem, és azt láttam, Zoliról már lehullt az álarc, gondolatban már messze járt. Éva viszont tartotta a látszatot, a színésznő még mindig a szerelmes nőt játszotta. Ez csak most derült ki számomra. Látja, a fotográfiában ez a fantasztikus, mennyire mást mond egy kép most, mint a készülés pillanatában! A fotó ráadásul nagyon sok mindent megőriz a korból. Egy kicsit olyan, mintha sírkövek között bóklásznánk. Amikor Klári megkérdezte, kinek küldjük a meghívót, kiszaladt a számon, hogy a Farkasréti temetőnek. Mert annyira sokan elmentek már azok közül, akiket fényképeztem.- Mementóra gondol?- Igen. Láthatjuk, hogy élt egy színész, hogy éltünk mi a hatvanas években. Láthatjuk, milyen volt Pécsi Sándor, Rozsos István, Törőcsik Mari. Ez a kiállítás sok mindenről szól, nemcsak rólam. Nem egy életútra, hanem egy korra pillantunk vissza, amiről kezdünk egészen mást gondolni, mint ami valóban volt.- Tűlajdonképpen miért hagyta abba a fényképezést?- Mert nem akartam, hogy egy idő után összesúgjanak mögöttem a fiatalok. Érdekes, hogy pont akkor volt a rendszerváltás, megszűnt a Tükör, és egy olyan kor jött, amiben nehezen találtam a helyemet. Munka közben, 1958-ban- Az ezt követő években kielégítették a szerkesztői munkák, vagy például az Europress fotóügynökség?- Képekkel dolgoztam, szívesen csináltam, valamennyire pótolta a fényképezést. De be kell valljam, a fényképezés ma is nagyon hiányzik. Akárhányszor színházba megyek, képzeletben nyomom a gombot, bosszankodom, milyen rossz képek vannak a színházak kirakatában. De abba kellett hagyni, és azt hiszem, akkor sikerült kiszállnom, amikor még érződött a hiányom.- Van digitális gépe? Akár egy kis kompakt?- Van, de nem használom. Egyébként meg mindent odaadtam az unokámnak.- Ezek szerint nem lehetne rávenni, hogy újra fényképezzen?- Bevallom, mostanában egyre gyakrabban eszembe jut, hogy talán kellene valamit fotózni. Úgy érzem, talán van még valami, amit nekem kellene megcsinálni, de nem biztos, hogy maradt hozzá erőm. Nem fizikai, hanem lelki. Sok mindennel tisztába kellene jönni.- Mire gondol?- Az életre, a kulturális életre. Tudják például, hogy az idén kik végeztek a Színművészetin? Mert akkoriban mi pontosan tudtuk, kik a nagy reménységek. Harmadéves korában például Eszenyi Enikőt fotóztam a Cseresznyéskertben. De mondok mást: miért nem jut eszébe senkinek kimenni Kertész Imréhez Berlinbe, megnézni, mit csinál, hogyan él? Vagy milyenek Spiró György hétköznapjai? Azt szeretném tehát folytatni, amit akkor abbahagytam. Szeretnék néhány felkiáltójelet tenni. Persze publikálni nincs hol, de egy-két év múlva egy újabb kiállítást lehetne belőle csinálni.- Ön szerint az, hogy ma mindenkinek van fényképezőgépe, növeli vagy inkább csökkenti a fotográfia jelentőségét?- Gyakran azt érzem, hogy a mai korra jellemző vizualitás nem mélyít el semmit. Csak leegyszerűsít, elfelejtettünk tőle gondolkozni. Ma egy fotós elmegy egy eseményre, csinál száz képet, és reménykedik, hogy az egyikkel beletrafál. De annak idején pontosan kellett tudni, mit akar a fotós megcsinálni, hiszen nem volt többje nyolc kockánál. Az pedig, hogy mindenki fényképez, nem segíti, inkább aprópénzzé váltja a fotográfiát. Persze tudom, hogy ebben a rohanó életben már nincs idő lavórban képeket előhívni, simogatni. De egy számítógép nem tudja visszaadni azt a pillanatot, amikor csak ketten vagyunk, én meg a kép.
