Tolnai Népújság, 2008. december (19. évfolyam, 280-304. szám)
Vasárnapi Tolnai Népújság 2008-12-28 / 52. szám
2008. DECEMBER 28., VASÁRNAP 5 SZTORI A porcelánkészítés halhatatlanjai között életút Tamás Ákos nem önálló tervezőnek, hanem egy manufaktúra részének tartja magát Tamás Ákos porcelántervező gyermekkora óta e hófehér különlegességek bűvöletében él. Tervezett már ajándékot Erzsébet királynőnek, de dolgozott együtt Bernie Ecclestone-nal is. Wlcsek Anna A herendi porcelán mindig is a gazdagságot, az eleganciát jelentette. Uralkodócsaládok, nemesi famíliák, gazdag üzletemberek és hírességek gyűjtötték, gyűjtögetik ma is az apró figurákat vagy óriási padlóvázákat, amelyek piaci értéke gyakran sok millió forint. Az utóbbi harminc évben tervezett porcelánok közül rengeteg egyeüen ember fantáziájához kötődik. Tamás Ákos porcelántervező 1977-ben, miután elvégezte az Ipar- művészeti Főiskola porcelánszakát, elfoglalta helyét a herendi porcelánmanufaktúra halhatatlanjai között. Kiállításain Hongkongtól Londonig elkápráztatta a nagyközönséget, miközben ő maga sosem akart eltávolodni igazán Herendtől. Ihletett pillanataiban sokszor órák alatt megalkot egy újabb porcelánkülönlegességet. Máskor hónapokon keresztül, szigorú terv szerint épít fel egy egész koncepciót egy újabb étkészlet-prototípusra. Néha pályázatokra dolgozik, néha megrendelésre. Leginkább azt kedveb, ha a megrendelő szabad kezet ad neki, és saját ötleteiből merítve alkothat valami igazán személyiséghez ülőt az ügyfélnek. Nevét porcelánrajongó körökben az egész világon ismerik, de ennél nagyobb ismertségre nem is vágyik. S ahogy mondja, a hírnévvel járó gazdagságra sem vágyott soha. A manufaktúra egyébként is annyira egész emTamás Ákos porcelántervező harmincegy éve, a főiskola elvégzése után rögtön a Herendi Porcelánmanufaktúránál kezdett dolgozni bért kíván, hogy a tervezésen ki- * vül bármi mással foglalkozni lehetetlen lenne. „A sikereimre sosem úgy tekintek, mint kizárólagos érdemeimre - mondja Tamás Ákos. - Ez egy csapatmunka, amelyet az egész manufaktúra együttes lelkesedése fémjelez. Sosem önálló tervezőnek, sokkal inkább a manufaktúra részének képzeltem magam.” A porcelánok iránti rajongása már gyermekkorában elkezdődött. Nyolc-tíz évesen olyan lovas szobrokat készített otthon, amelyeket egy felnőtt szobrászművész is megirigyelhetett volna. Az egyetemről egyenes út vezetett Herendre, s azóta sem távolodott el onnan. Munkáiban egyszerre szerepel a hagyományos technika és az új divatirányzatok. Néha a régi motívumokból emel ki részleteket, s teszi azokat egy modern alakú tárgyra, néha a készítés technikája nyújtja az egész újdonságát. „Minden újdonságban valahol benne kell lennie egy apró csírájában a herendi szellemének - mondja. - A kéz mint metafora már a kezdetekkor megragadta a fantáziámat. A manufaktúra számomra a kezességvállalást is jelenti, ahol mindenki a maga kézművességét adja a másik kezébe. Ebből a különleges munkából készül el végül az a csodálatos kincs, amely mondjuk Margit hercegnő, az angol arisztokrácia, az ománi szultán vagy egy magyar megrendelő kezébe kerül.” Bár nem tudja fejből mind a manufaktúrában készített tizenhatezer forma és közel négyezer minta kombinációját, rengeteg motívum jó barátként köszön vissza. Mostanában egy új formavilágon dolgozik, amelyet leginkább az olaszok kedvéért szélesített ki. Finom pasztellkéket és rózsaszínt kevert a porcelánba, amely ettől színesen égethető ki. Szirmokból álló tálakat, étkészleteket formáz belőlük, amelyek a legmodernebb háztartásokban is megállják a helyüket. „Nem titkolom, stílusteremtő szándék vezérel. Olyan kortárs munkát szeretnék létrehozni, amely a mai lakásokban is megtalálja a helyét. Nekem nem pénz és hírnév kell, hanem hogy tudjam, a munkám továbbél a következő generációkban.” Névjegy 1954-BEN született Szentgálon. 1977-BEN diplomázott a Magyar Iparművészeti Egyetem porcelánszakán. szintén 1977-től a Herendi Porcelánmanufaktúra tervező iparművésze. KEDVENC ZENÉJE, AMELYRE TERVEZNI SZERET: Ravel, Debussy. KEDVENC MINTÁJA: a Viktória-minta. KIÁLLÍTÁSAI VOLTAK TÖBBEK között: London, Frankfurt, Genf, Hongkong, Djakarta, Nápoly, Sydney, Valencia, Ulm. MŰVEI KÖZGYŰJTEMÉNYEKBEN: Budapest, Herend, Németország, Korea, Japán. A Viktória-minta ha valakit a világ bármely pontján megkérdeznek, hogy mondjon egy herendi mintát, valószínűleg a Viktóriát foga mondani. Japán eredetű minta, amellyel a manufaktúra az 1851-es Londoni Világ kiállításon nyert aranyérmet Azóta töretlen a sikere, folyamatosan a legismertebb és legkedveltebb motívumuk. Nevét az angol Viktória királynőről kapta, aki az említett világkiállításon szeretett bele egy életre a színes, pillangókkal teli motívumokba. Lábra állni egy szörnyű baleset után, végtagok nélkül akarat Pintér Tímea lábai elvesztése után egy évvel már az új életét tervezi, amelyben ismét járni fog Pintér Tímea tavaly november 17-éig olyan volt, mint bármely huszonéves lány. Egy bankban dolgozott, albérletben élt, és szabad idejében bulizott a barátnőivel. Ám mindez egy pillanat alatt megváltozott, amikor vele és két barátnőjével megcsúszott a Suzuki Budapesten, az Árpád hídon, és egy oszlopnak vágódott. „Végig magamnál voltam, de csak foszlányokra emlékszem a balesetből. Á barátnőm vezet. Megyünk át a hídon. Buliba tartunk. Aztán csúszik a Suzuki, nekicsapódunk valaminek, és nekem fáj a lábam. Azonnal gondoltam, hogy nagy baj lehet, de hogy valójában mekkora, az csak később derült ki.” Tímea csaknem egy órán át feküdt a roncsba szorulva. Az autó alját kellett levágni, hogy kiszabadítsák. „Nem engedték, hogy felüljek, azt mondták, maradjak nyugton. Csak akkor ütötte meg a fülemet egy megjegyzés, amikor kiemeltek. Az egyik mentős vagy tűzoltó félhangosan annyit mondott: ő még ilyet nem látott, hogy valakinek leszakadjon mindkét lába. Innentől aztán nem emlékszem semmire.” Amikor másnap délután magához tért, első gondolata az volt, hogy valaki vegye ki a csövet a szájából. Édesanyja végig ott volt mellette, s bár próbált természetesen viselkedni, a szemében látta a borzasztó kétség- beesést. „Már nem is tudom, mikor tudatosult bennem igazán, hogy elveszítettem a lábaimat. De valahogy nem is gondolkodtam ezen. Örültem, hogy élek, és aggódtam a két másik lányért. Szerencsére ők is túlélték, bár egyikükről még mindig nem tudni, hogy képes lesz-e valaha járni, vagy térdtől lefelé végleg lebénult.” Tímea számára új élet kezdődött. Minden, ami addig betöltötte a hétköznapjait, múlt időbe került. Újfajta, addig ismeretlen problémákkal kellett szembenéznie. „Kezdetben nem tekintettem messzire. Lefoglaltak a rövid távú bajok. Ha kötözés jött, azért szorítottam, hogy ne fájjon. Aztán amikor kéthetes kórházi kezelés után átkerültem Budakeszire, az Or,Amikor kikerültem a kórházból, tudtam, ugyanúgy élnék, mint azelőtt' szágos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe, sokáig olyan hőhullámok kínoztak, hogy csak ventilátor mellett tudtam aludni. Utána jött a fantomfájdalom, ami szavakkal igazából el sem mondható. A nem létező lábaimat éreztem. A viszketés még elviselhető volt, de a fájdalom kínkeservessé tett minden egyes percet. Kérhettem volna gyógyszert, de nem tettem. Attól tartottam, hogy ha rászokom a csillapítókra, később majd nem tudok nélkülük élni.” Bármilyen furcsa is ezt hallani, Tímea állítja, hogy a rehabilitációs központban egy idő után már kifejezetten jól érezte magát. Csaknem négy hónapig volt az intézetben, s ez idő alatt fantasztikus emberekkel ismerkedett meg. Az ottani személyzet némely tagjával a mai napig tartják a kapcsolatot. „Amikor kikerültem a kórházból, már tudtam, hogy ugyanúgy szeretnék élni, mint eddig. Nem akarok azon rágódni, ami megváltoztathatatlan. Valahol az volt megírva, hogy nekem el kellett veszíteni a lábaimat. De ebben én nem a veszteséget, hanem az esélyt látom. Azt, hogy élhetek, hogy magam alakíthatom a sorsomat. Sikerült kapnom Németországban két nagyszerű műlábat, amelyekkel pár száz métert már tudok menni. Tudom, hogy ez elég kicsi távolság, de engem minden egyes lépés határtalan boldogsággal tölt el.” Tímea ma már újra dolgozik. Ugyanabba a bankba tért visz- sza, ahol a balesete előtt alkalmazták. Igaz, egyelőre még csak otthonról, távmunkásként látja el a feladatát, de már érzi, hogy újra ritmusa van az életének. Már önállóan tudja szervezni az életét. Főz, takarít, autót vezet. „Tudom, hogy a kerekes szék mindig az életem része lesz. Főként otthon kell majd rábíznom magam. De próbálom magamból kihozni a maximumot. Folyamatosan kondizni járok, hogy erősödjek, ez ugyanis nagyon kell a járáshoz, jelenleg az a célom, hogy minél hosszabb utat tudjak megtenni önállóan. Szinte számolom a lépéseket. Mindig eggyel többet. Nem siettetek semmit. Van időm.” i r
