Tolnai Népújság, 2007. március (18. évfolyam, 51-76. szám)
2007-03-31 / 76. szám
2007. MÁRCIUS 31., SZOMBAT - TOLNAI NÉPÚJSÁG EVANGÉLIKUS EGYHÁZ Az Úrral való közösség ünnepe utolsó vacsora Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta Szokás szerint együtt vacsoráztak, a Mester és a tanítványai, a Házigazda és a vendégei. Az akkori tanítómester együtt élt a tanítványaival: szavai és életfolytatása Igazolták tanítását. János evangéliumában a Jánostól Jézus után meginduló tanítványok félénken érdeklődnek - voltaképpen azonban tanítványul szegődnének: „Uram, hol laksz?” - Jézus pedig meghívja őket. A meghívás, a tanítvány elvállalása a tanítványért való felelősségvállalás is egyben. Mert a házigazda - a tanítómester - az életével felelt azért, akit magához fogadott, akit az asztalához ültetett. Ünnepet ülni akkoriban zsidónak csak Jeruzsálemben volt szabad, a jeruzsálemiek pedig kötelesek voltak a náluk kopogtatót befogadni - ha még nem volt vendégük. A házon megosztoztak: a tulajdonos családja a földszinten maradt, az ünnepre jött vendégeké a tetőteraszról nyíló emeleti szoba volt. Sok külső és szokásbeli eltérés volt az akkori keleti és a mai európai vendéglátás között. Például ma a háziasszony mindenből köteles elsőként a vendégei előtt venni, mintegy garantálva az étel minőségét. A korabeli Izraelben pedig a jó házigazda, - hogy vendégeinek megmutassa: mindenét nekik adta, nem étkezett együtt velük, hanem a saját részét szétosztotta közöttük. így tehát Jézus is: szétosztotta közöttük a maga vacsoráját, amely a húsvét előtti böjtben („kovásztalan kenyerek ünnepén”) kőlapon sült kovásztalan kenyér és egy pohár bor volt. A szavak, amelyek kíséretében szétosztotta, túlmutatnak a jó Virágvasárnapi passiójátek a bátaszéki templomban. Az utolsó vacsora jelenete a helyi egyházközség előadásában mesterként a tanítványaiért az életre-halálra szóló felelősséget vállaló tanítón: „Ez az én testem" és „Ez az én vérem” - akkor is, ha az evangéliumi leírások szerint a tanítványok nem ütköztek meg rajta, szinte természetesnek vették. Ó, áldott együgyűség, amely a legnagyobbat is természetesnek fogadja el, mint a mindennapok közegét, amelyben benne élünk, mozgunk, lélegzünk. Természetesnek tekinti, hogy az ármá- nyos, hazug kígyókérdésre: „valóban azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” ez a helyes válasz: ez az én testem; ez az én vérem. „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? (Róm. 8.32)” - írja Pál apostol. Akiknek Jézus a tanítása legtömörebb összefoglalásaként a Mi Atyánkot adta a szájába, minden magyarázat nélkül azon a ma már csaknem kihalt anyanyelven, amelyben az apára mindössze az az egyetlen szó létezik, amelyet a kisgyermek az apjának mondani szokott, úgy tűnik, teljesen természetes, hogy a Mester mindenestül az övék: a teste, a vére, a szeretete. Ma már nem tudjuk megítélni, hogy az eseménytől a gyülekezet számára történt lejegyzésig eltelt idő tettbe, vagy az áldott együgyűség tartozéka az is, hogy a tanítványok figyelméről leperegnek a búcsúzás szavai: „Ezt cselekedjé- tek... az én emlékezetemre...” és: „Nem iszom többet a szőlőtő terméséből, míg majd újat iszom veletek Atyám országában”. Áldott együgyűséget mondtam, a gyermeki lélek őszinte boldogságát, amellyel örülni tud annak, akit szeret. Ezt az őszinte boldogságot kínálja a későbbi közösség is Jézussal. Számunkra vitán felül áll, hogy a Vele való közösség az oltár körül igazi közösség, amelyben Ő személyesen jelen van. Az övéiért felelős gazda szavainak kijelentését (kategorikus praesens indicativusát) ugyanis semmi sem korlátozza, semmi sem módosítja, semmi sem relativizálja. Nem értem, hogyan, de érzem. Credo quia absurdum est. Ő pedig ma is, ahelyett, hogy mindentől eltiltana, testével és vérével együtt mindent nekünk ajándékoz, és a Vele való titokzatos közösséget kiteljesíti és tökélyre viszi Isten országában. Ezernyi csalódástól vérző világunkban ez a reménység ad értelmet az újrakezdésekre. Sebeinkre ez a reménység a gyógyulás, tönkrement közösségeinknek a megbékélés. A húsvét előtti időszak mint a nyugtalanság ideje te vagy az? A türelmetlen várakozás türelmetlen eseményeket is szült Jeruzsálemben Nemcsak a háziasszonyok hajrája és nemcsak az ünnepre készülők elcsendesedése. Lázas készülődés és várakozás volt a húsvétot megelőző egy-két nap Jézus korában minden esztendőben: Teljesülnek-e végre a régi ígéretek? Eljön-e végre a Megváltó? Megérkezik-e végre Isten országa, a szabadulás a római iga alól, megkezdődik-e a kegyesek ezeréves uralma? Helyreáll-e Dávid birodalma? A türelmetlen várakozás türelmetlen eseményeket is szült. A jeruzsálemi templom körül majd minden húsvét- kor vér folyt. Feltűnő egyéniségek, vezetésre termett emberek a puszta létükkel könnyen felszították a várakozások tüzét a csendben elsuttogott kérdésekben: „Te vagy az?” - és ha nem tagadták kellő eréllyel, a türelmetlen emberek megtámadták a római katonákat, akik nem voltak restek a fegyverükhöz nyúlni... Sokan - Kodolányi János is az Én vagyok c. regényében - ebben a feszült várakozásban keresik Jú- dás árulásának valódi indítékát: Feszüljön meg a húr és pattanjon el mihamarabb... És ha Jézus késlekednék, akkor hozzuk olyan helyzetbe, hogy kénytelen legyen hatalmával lesújtani. Reményik Sándor: A kereszt fogantatása ASzenÜéleknagyfeigetegltöpenyben A Libanonra szállott. A Libanon csúcsán egy cédrus állott. Törzse obeliszk, feje korona. A Szentlélek ráharsogott: Te fa! Máriától, a Szűztől most jövök, Csírázik immár az Isten fia, És áldott ő az asszonyok között. Most rajtadasoním, vihar-kezemmel Megáldalak: légy terhes a kereszttel! Légy te is áldott minden fák között, Érezd, hogy nő benned a feszület, Éveid: a Megváltó évei, Míg utatok egykor összevezet Rajtad csorogjon végig Krisztus vére, Kidöntve majd magányod vadonéból Állítsanak a világ közepébe. Ott állj majd minden árva faluvégen, Ott függj a cellák kietlen falán, Ős-fádnak ezer apró másaképen. Forgácsolód)' szét millió darabra, A Szabadító tekintsen le rólad Millió megbilincselt életrabra, ASzenüéleknagyfeigetegköpenyben Tovazúgott a Libanon felett, Zúgásában ezer fa reszketett, Ordító erdőn ment harsogva át Csak egy fa értette meg a szavát - Lehajtott óriási koronája: Kereszt-sorsának megadta magát Kolozsvár, 1928. március 1. Álmomban Mesteremmel tengerparton jártam, s az életem nyomai rajzolódtak ki mögöttünk: két pár lábnyom, a parti homokon, ahogy ő mondta, ott járt énvelem. De ahogy az út végén visszanéztem, itt-amott csak egy pár láb nyoma látszott, éppen ahol az életem próbás, nehéz volt sorsom mostoha. Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz: „Amikor életem kezedbe tettem, s követődnek szegődtem Mesterem, azt ígérted, soha nem hagysz el engem, minden nap ott leszel velem. S, most visszanézve, a legnehezebb úton, legkínosabb napokon át mégsem látom szent lábad nyomát! Csak égy pár láb nyoma látszik ott az ösvényen. Elhagytál a legnagyobb ínységben?” Az Űr kézen fógotf s szemembe nézete „Gyermekem, sose hagytalak el téged! Azokon a nehéz napokon át azért látod csak egy pár láb nyomát Mert a legsúlyosabb próbák alatt Téged vállamon hordoztalak!” Ismeretlen szerző nyomán, Túrmezei Erzsébet fordította Az oldalt összeállította: Krähling Dániel Önmagunkról alkotott képünk meghiúsulása kemény próba vacsora után Péter tehetetlenségében sírt. Nem ítélt, hanem a jövőre, a kegyelemre bízta magát A vacsora után kimentek az olajfák hegyére a szokásos helyre. Jézus szokás szerint imádkozott, és kérte tanítványait, virrasszanak vele. Készüljenek együtt a nagy napra. A tanítványokat elnyomja az álom, Jézus pedig tusako- dik. A valóságos, hús-vér ember a rá váró gyötrelmekkel. A fájás-félés az Atya iránti engedelmességgel. Az Emberfia a kikerülhetetlen szükségessel. Az imádkozó ember Isten vasakaratával. A tusában az „igen” győz: a Fiú engedelmessége. A tanítványok a próbát nem állják: egy kétségbeesett, Jézus akaratával összhangba nem hozható fegyveres megmozdulás után kereket old valamennyi. A lélek kész, de a test erőtelen? Legfeljebb az álommal szemben. A tanúságtételre, a martíriumra lélekben sem készek. Az eseményeket a főpapi udvarig követő Péter a célzott kérdésekre a tanúságtétel helyett tagad, aztán megátkozza Jézust (nem is ismerem: átokformula!), aztán diffúz módon ömlik belőle a szitok, konkrét tárgy nélkül... Aztán megszólal a kakas, Jézus pedig ránéz, és Péter az önmagamentésből észhez tér. A húr feszülését figyelő és a húr elpattanásánál jelen lenSzent Péter szobra, amely a kafarnaumi zsinagóga előtt található ni vágyó, a Jézust és ügyét (valójában saját és sokak ábrándját) karddal védeni akaró hős immár levitézlett, kegyelemre szoruló aposztata. És mégis: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztal- tatnak”. Ez a megvigasztalta- tás teszi őket később evangéliumismerő, hiteles apostolokká. Júdás, ha igaz a róla alkotott kép, csalódott és önmaga ellen fordult. Csalódhatott a mindhalálig engedelmes Jézusban, csalódhatott önmagában és hiú várakozásában, csalódhatott az egész világban, mert hiszen csapdába szaladt és szembe került Istennel és a törvénnyel, becsülettel és morállal. Júdás maga cselekedett. Péter tehetetlenségében sirt. Júdás maga ítélt maga fölött: a múlt és a jelen sötétjében a jövőre érdemtelennek látta magát. Péter nem ítélt, hanem a jövőre, a kegyelemre bízta magát. Nem véletlenül kérjük: ne tegyen próbára az Atya. Álmaink, terveink, önmagunkról alkotott képünk meghiúsulása kemény próba elé állít. Ha pedig ködváraink eloszlatása elkerülhetetlen, óvjon meg minket Júdás önbíró-bi- torlásától Péternek a jövőre hagyatkozó tehetetlensége számára. < 1 i i
