Tolnai Népújság, 2006. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
2006-07-01 / 152. szám
4 RIPORT TOLNAI NÉPÚJSÁG - 2006. JÚLIUS 1, SZOMBAT értékek Sok ezer látogatója volt már a páratlan várongi kaktuszgyűjteménynek, amelynek gazdája most új tulajdonost keres. Értékét francia szakemberek 35-40 millió forintra taksálták A KAKTUSZNAK A SZÍV MELEGE IS KELL Ahogy azt a kevésbé ismert szólás tartja: tizenkétezer még kaktuszból is sok. Pláne egy nyugdíjas házaspár családi házának udvarán. Közép-Európa egyik legjelentősebb kaktuszgyűjteménye mindenesetre új gazdát keres. Steinbach Zsolt Tapad az ing a hátunkra az izzadságtól az autóülésben. Menet közben, alternatív időtöltésként rosszindulatú megjegyzéseket fogalmazunk magunkban a hűvös nyarat jósoló szakemberek számára. Szóba kerül a meccsnézés egy klimatizált szobában, hideg sörökkel. De tisztában vagyunk vele, hogy ml most olyan helyre igyekszünk, ahol ezt a forróságot kifejezetten élvezik bizonyos élőlények. Végre feltűnik Várong. Kicsiny, kies falu Tolna megye nyugati határszélén. Szembetűnően sok fenyővel a főutca mentén. Másfajta szúrós növényből azonban még több van a településen: itt található Közép-Európa egyik legnagyobb kaktuszgyűjteménye.- Aztán jól érzik-e magukat a kaktuszok? - kérdezi fotós kollégám az elénk siető házigazdától, Hegyi Atillától. (Nem tévedés, ő így írja a keresztnevét.)- Dél-Amerikában, a legtöbb kaktusz őshazájában ez az időjárás természetes - mondja a nyugdíjas kaktuszgyűjtő. Kollégám és ő már találkoztak korábban is, a gyűjteménynek ugyanis igen jó a sajtója. Házigazdánk meg is jegyzi: tizenkét várongi éve alatt mi vagyunk a hatvana dik kaktuszos riport készí tői. Megtiszteltetésnek vesszük, hogy a jubüeum részesei vagyunk, de csak mérsékelten örülünk: milyen újdonságról tudunk mi még itt írni? Ám még fel sem ocsúdunk, máris ellenállhatatlanul belegabalyodunk a kaktuszok, valamint más, kaktusznak látszó növények szúrós szövevényébe. Persze csak képletesen. Ráadásul velünk van Hegyi Atilla, aki szívélyes, egyben igen határozott idegenvezető: egyik növénytől a másikig visz bennünket, időt nemigen hagyva arra, hogy legalább néhány kaktusz nevét megpróbáljuk memorizálni.- Jenő bátyám, te szabadon garázdálkodhatsz - ad felhatalmazást fotós kollégámnak. Engem pedig tovább vezet a birodalmában, elhalmozva újabb és újabb információkkal, meg a szinte minden növényhez dukáló rövid történekkel. A kaktuszházon kívül eső, termetes növényekről kiderül: - Ami kint van a szabadban, az nem a gyűjtemény, hanem a bosszúság. - Ebben senki nem kételkedhet. A mintegy kétszázötven darab, köztük több embermagasságú kaktuszt ugyanis ősszel be kell vinni az egyébként is zsúfolt üvegházba, tavasszal pedig újra kirakni a szabadba. Mint megtudjuk, ez külön művészet: ketten vannak rá, a feleségével, Erzsébet asszonnyal. Egyszerre két talicskával, összehangolt manőverekkel operálnak, vigyázva a növények és nyüván a A várongi kaktuszbirodalom tulajdonosa több ezer növénye és negyven fok társaságában. Hegyi Atilla tizenéves korában kezdte a gyűjtést, de most megválna a szúrós rengetegtől saját maguk testi épségére. Hiába, a nagy kaktusz nagy tüskével jár.- Na, ettől még én is rettegek - mutat egy növényt, ami nem elég, hogy horgas tüskéivel megcsáklyázza a közelébe meteményben becslései szerint mintegy ezerkétszáz fajta és fajtaváltozat, körülbelül tizenkétezer növényegyede található. Ez még a laikus számára is izgalmas, különleges élményt jelent, ám egyben fárasztót is. Különösen úgy, hogy a tulajdonképpeni gyűjtemény, annak is a legértékesebb, dél-amerikai törpekaktuszokat bemutató része a közel háromszáz négyzetméteres, teknős alakú, vasszerkezetű fóliaházban éti világát Ott, ahol a hőmérő negyven fokot mutat, fóliaámyékban. Valószínűsíthető, hogy ezt a klímát még a kaktuszok legnagyobb barátjai sem szeretik olyan nagyon, úgyhogy rövid A kaktuszgyűjtemény tulajdonosa új gazdát keres növényeinek. Az ok prózai: belátta, hogy hamarosan már nem győzi gondozni Őke részkedőt, de állítólag tizenegyféle, általa kibocsátott savval is védekezik, kis területen akár bénulást is okozva. Azért a kaktuszrengetegben van kedvesebb egyed is. A neve alapján talán az „opuncia" a leginkább figyelemreméltó, igaz, nagyjából ezt az egy nevet sikerült megjegyeznünk. Ráadásul ez az Európában legrégebben ismert fajták egyike. A termése pedig ehető. Csak nagyon kell vele vigyázni, mert rengeteg apró tüske van benne, ami ha a bőrre kerül, egy idő után égető fájdalmat vált ki. A pajzán nevű növényhez pajzán Hegyi Atilla-féle történet dukál: egyik barátja fügekak- tuszevés után a szabadban elvégezve folyó ügyeit, a kaktuszos kezével óvatlanul a legnemesebb szervéhez is hozzáért. Késő este jött a telefon, hogy hogyan lehet megszüntetni azt a borzasztó fájdalmat azon a bizonyos helyen. Az újabb telefon pedig már a pórul járt barát feleségének égető fájdalma miatt érkezett... Hegyi Atilla egyébként* azt mondja: nem az a fontos, hogy a kis történetek igazak legyenek, a lényeg, hogy jól szórakozzunk rajta. A kaktuszgyűjtő nyüván a figyelem fenntartása érdekében is veti be anekdotáit. A várongi gyűjidő múlva mi is letelepedünk a gondozott, füves udvaron, a családi ház nyújtotta valódi árnyék hűvösében. És itt következik a fordulat a beszélgetésben: a várongi kaktuszgyűjtemény tulajdonosa új gazdát keres növényeinek. Az ok prózai: a házaspár belátta, hogy hamarosan eljön az idő, amikor már nem győzik gondozni növényeiket. A kaktuszok napi négy-hat óra munkát adnak gazdáiknak. Plusz azok a korábban említett őszi-tavaszi ki és bepakolások... Hegyi Atilla - bár ez nem látszik rajta - mozgásszervi panaszokkal küzd, a gerince beteg. Rendszeresen jár kezelésre a dombóvári kórházba. Elragadtatással beszél egy bizonyos Julikéról, aki csodálatosan adja az injekciókat a gerincébe. Tudná ajánlani nekünk is... A helyzet persze nem annyira vicces: bő tíz évvel ezelőtt azt mondták neki az orvosok, hogy százalékolKertépítő, aki a vasas szakmában is dolgozott A várongi kaktuszgyűjtemény tulajdonosa Budapesten született 1944-ben, később sokáig élt Szigetszentmiklóson. Az immár nyugdíjas kertépítő egészen fiatalon Tolna megyében is dolgozott a kertész szakmában. Bizalmasan elárulta viszont, hogy tulajdonképpen csak akasztott ember nem volt még. Egyik legnehezebb feladataként említette az egyik munkahelyén, egy tangazdaságban egy hatalmas, intarziás íróasztal az igazgatóra történő borítását. Dolgozott az építőiparban is, többek között a vasas szakmában. Innen az indíttatás, hogy a várongi kaktuszház vasmunkáját, az összes hegesztést saját kezűleg végezte. Ez tizenkét éve volt. 1994-ben költözött a nagy család - apósék, sógorék, meg ők a két gyerekükkel - Várongm. Azt mondja, Tolna megyébe a fiatalkori szép emlékek hozták. Itt nőtte ki magát az az egyedül álló gyűjtemény, ami az ő életé ben mára harmadik. Hegyi Atillának ugyanis már tizenkét éves korában voltak kaktuszai, ám „korszakváltásai" után mindig csak egy né hány tíz darabos törzsállomány maradt, amit újra és újra felfejlesztett Kaktuszszempontból a várongi időszak volt a legsikeresebb. tassa le magát, mert lehet, hogy hamarosan tolószékbe kerül. Hegyi Atilla olyan új tulajdonost képzel el, aki folytatja az ő misszióját A gyűjtemény nyilvános, bárki megnézheti, belépődíj nélkül. Sok ezer hazai és külföldi látogatója volt már a várongi növényeknek. A kaktuszos ember emeüett felbélyegzett postai boríték fejében mindenkinek ingyen küld kaktuszmagokat. Háromszáz forintos bélyeg ellenében 12-15 darabos kis kaktuszcsomag megy az érdeklődőnek. Iskolák számára pedig pályázati úton százdarabos kaktuszgyűjteményeket ajándékoz évente. Szóval a legkevesebb, hogy gyűjteményét értő és gondos tulajdonos kezében akarja látni. És ahhoz is a lehető legtovább ragaszkodna, hogy Magyarországon maradjon ez az érték. Azt mondja, a gyűjteményt francia szakemberek 35-40 millió forintra taksálták. Két biztosító pedig 12 millió forint értékig váüalta volna a biztosítását. Ez utóbbi összegért kínálja növényeit Hegyi Atilla. Az állami, önkormányzati területről már nem vár segítséget. Állítólag kapott szép ígéretet országgyűlési képviselőtől, környékbeli polgármestertől, de ezekből nem lett semmi. Egy intézmény, ahol nagyszerű helye lett volna a növényeknek, tárgyalt vele, de az alku vége az lett: elvinnék a gyűjteményt, ám pénzt most nem tudnak adni. Hegyi Atillának eddig a magánszférából érkezett vevőjelöltekkel sem volt sok szerencséje. Egy komoly osztrák érdeklődő, aki Sopron környékén akarta volna elhelyezni a gyűjteményt, már becsüst is hozott, de nem sokkal később meghalt. Aztán jelentkezett egy budapesti házaspár. Telefonon leszóltak, hogy szombat-vasárnap jönnének kosarakkal(l), és elvinnék, megmentenék a gyűjteményt. A biztonság kedvéért megkérdezték: a vonatköltséget kifizetnék nekik Hegyiék? Hát így. Végül azért csak megkérdeztem Hegyi Atillát: ugye valamennyit csak megtartana a növényeiből, amelyek között van, amelyik ötven éve társa? A válasz meglepő: semennyit sem tartana meg. Hiányoznának neki, de a kaktuszok elköltözésével élete új korszaka következne. Neki pedig vannak még tervei, amelyek jobban ülenek a fizikai képességeihez. Például rengeteg megírni valója van. A kaktuszokról is. Búcsúzóul, ahogy az itt szokás, mi is rengeteg növényt kapunk ajándékba. Valamint fontos útmutatásokat a gondozáshoz. Jól az eszünkbe véssük például az egyik tanácsot: „ha a kaktusz leesik, nem szabad elkapni”. Végül Hegyi Atillától azt is megtudjuk, amit már tapasztaltunk: a kaktusz szereti a hőséget. És persze szüksége van a szív melegére is.
