Tolnai Népújság, 2005. december (16. évfolyam, 280-306. szám)
2005-12-24 / 301. szám
13 TOLNAI NÉPÚJSÁG - 2005. DECEMBER 24.. SZOMBAT KARÁCSONY Üzenet a Küzdelem utcából Dagonyás zimankó van, de szi- g lárd út is, úgyhogy nem raga- | dunk bele a sárba. A késő délutá- | ni szabadtéri sötétségből elő- | előtűnik egy fényfüzérrel feldí- g szített bokor, egy izzósorral meg- z világított házhomlokzat. Néhány ablakban csokimikulás. Semmi kétség, ezen a környéken is várják az ünnepet. Bogyiszlón vagyunk, a Küzdelem utcában. Mondhatnánk úgy is, hogy a cigánysoron. Az ’56-os árvíz után húzták fel ezeket a házakat A Dankó és a Küzdelem utca a falutól több száz méterre húzódik, elkülönülve a település többi részétől. Az akkori vezetés találó nevet választott: talán sejtették, hogy a Küzdelem utca lakóinak többnyire küzdelmes sors jut. * Orsós Ferencékhez vagyunk bejelentve. Nem tudunk róluk semmi különlegeset. Nem hősök, nem antihősök. Átlagos család. Egy a többi közül, a Küzdelem utcából. A házon nincs ünnepi fényfüzér. Jól mutatnak viszont a bejárati ajtó előtt toporgó, jópofa (igazi) kiskacsák. Erzsi, a ház asszonya persze nem engedi, hogy ők is bejöjjenek velünk a jó melegbe. Orsósék tágas konyha-étkezőelőterében új fatüzelésű kályha adja a meleget. A világos színű járólap ebbén a sáros időben kevéssé praktikus. De a vendégeknek nem kell levetniük a cipőt. Kedvesen fogadnak, ezzel együtt látszik rajtuk: nincsenek oda az Ötletért, hogy írjunk róluk. Mi ezt megértjük. Ők viszont már megígérték, hát kötélnek állnak. Időközben az egész család előkerül a néhány éve felújított és kibővített, háromszobás lakásból. Hazaér a nagyobbik fiú, a tizenöt éves Feri is. Diszkóba készül aznap este. Kezében mp3 lejátszó. Az ösztöndíjából vette. Szakács vagy cukrász lesz belőle, a szekszárdi vendéglátó-ipariban tanul. Feri édesapja után kapta a nevét. Az idősebbik Orsós Ferenc nem bőbeszédű. Azt azért megtudjuk tőle, hogy huszonkilencedik éve dolgozik a helyi téeszben, segédmunkásként, majd traktorosként. - Hála isten, ez még van - utal a viszontagságos munka-erő- piaci helyzetre. A három Orsós gyerek Bogyiszlóról: a tizenhét éves Anna, a nyolcéves Dávid és Feri, a tizenöt éves kamasz. Itt is vannak csillagok Mert például Erzsinek, a feleségének nincs munkája, mióta a nyáron bezárt a tolnai Karolina lenfonó üzem. Most már nem kap munkanélküli-segélyt sem. A családnak így havi százezer forintból kell megélnie. Nem lehetetlen, de három gyerekkel nem is könnyű mutatvány. Ugyanis a Ferin kívül ott a tizenhét éves Anna és a nyolcéves Dávid is. Utóbbinak a magyar a kedvenc tárgya. Anna ugyanezt nem mondhatja el a latinról. Pedig egy reménybeli ápolónőnek muszáj ehhez is konyítania valamit. Jövőre újra nekirugaszkodik az iskolának. Orsóséknál nagyjából úgy zajlik a karácsony, mint minden más, átlagos családban. Karácsonyfa-díszítés, ajándékosztás, halászlévacsora. Van lámpalekapcsolás is, sötétben emlékezés. Azokra a szerettekre, akiket nagyon jó lenne újra látni, de már csak a képzeletben lehet velük találkozni. Dávid a Jézuskára is gondol ilyenkor. És van éneklés is, bár Feri most éppen abban a korban van, amikor tök ciki az ilyesmi. De a csillagszóró szikrái itt is tudnak igazi csillagokká változni, és olyan világba repülni- repíteni, ahol semmi sem lehetetlen. Legalábbis sok minden elképzelhető. Anna L. L. Juniorral szeretne találkozni. Ha valaki nem tudná, L. L. Junior egy énekes fiú. Sztár. Az ábrándos szemű Anna egyszer látta őt élőben. Akkor sírva fakadt Nem mondja, de nyilván a gyönyörűségtől. Dávid számítógépet szeretne. Az iskolában szokott számítógé- pezni. Különösen egy békás játék tetszik neki. Ferinek már megvan az, amire nagyon vágyott: az mp3 lejátszó. De azért a Real Madridot szívesen megnézné. Az se lenne baj, ha csak állóhelyről.- Ha az embernek lenne egy jó munkahelye, az jó lenne. Nem lenne gondja a mindennapi betevő, el tudná látni a gyerekeket - morfondírozik Erzsi. A családfő is megszólal. Eddig alig beszélt, de most szenvedélyes a hangja, alig tudja abbahagyni: - Az ember lehessen büszke arra, hogy a munkája által tud megélni. Hogy nem eltartott, hanem ő tart el valakit. Hála a jó istennek, nekem még van munkahelyem. De milyen karácsonyuk van azoknak, akiknek nincs munkájuk? Ezen kéne törni az agyukat, függetlenül attól, hogy fideszes, vagy szocialista, vagy mit tudom én milyen párt. Össze kellene tenni az okos fejüket, hogy munkahelyeket teremtsenek. Ne segélyt adjanak. íme, egy karácsonyi üzenet a Küzdelem utcából. Aki hallja, esetleg átadhatja azoknak, akiket illet. Mi viszont még beszélgetünk egy kicsit Orsósékkal. Szóba hozom a lottóötöst. Anna azt mondja, hogy ő abból segítené a kórházakat, a hajléktalanokat, a gyerekotthonokat, szóval ahol szegénység van. Nekik, mármint a családnak, szerinte így jó, ahogy most vannak. Különben is, ha már nagyon csicsás lenne a házuk, akkor az már nem is lenne igazán az övék. Esetleg egy pár dolog elkelne, mint minden háztartásban. Dávid szerint talán egy új asztal és néhány szék. Mondom nekik, hogy azért a legfontosabb mégiscsak az, hogy úgy látom, szeretik egymást. Erzsi halványan elmosolyodik. - Hála istennek, ilyen gondunk nincs. Lassan nekem is otthon kéne már lennem, szedelőzködöm. Még megkérdezem Erzsitől, hogy mennyire elégedett a sorsával. - A sorsommal? - kérdez vissza. Hallgatunk egy kicsit. Aztán abban maradunk, hogy nem könnyű kérdés. És magunk mögött hagyjuk a Küzdelem utcát. STEINBACH ZSOLT ■ A csillagszóró szikrái itt is tudnak igazi csillagokká változni, és olyan világba repülni-re- píteni, ahol semmi sem lehetetlen. Vigyáz ránk a Jóisten alamivel azért szebbnek gondoltam volna azt az eleve csúnyának várt szünnapomat. Igaz, direkt el akartam sumákolni a kerek évfordulót. Mert hát mi abban a jó, ha valaki negyvenéves lesz? Azonkívül, hogy még nem ötven, vagy hatvan. De mégiscsak abban reménykedtem, hogy most, talán végre egyenesbe kerülünk, kicsit szusszanhatunk, mi ketten, elhisszük, hogy nincs is any- nyira sok félnivalónk a nagybetűs jövőtől, mint amennyire azt általában mi ketten gondolni szoktuk magunkról, meg a nagybetűs jövőről. Ami majd fog lenni. És akkor ott, a konyhaasztal mellett már majdnem felbontottam egy üveg francia pezsgőt ami persze'csak a jelképek szintjén lett volna francia pezsgő, (a bizakodás francia pezsgője), holott, ha jól emlékszem, igazából hosszúlépésekkel kísérgettem magunkat a megnyugvás ösvényei felé. De te akkor, a jelképes pezsgőpukkanás előtt megmondtad, hogy van valami, ami nagyon nem kéne, hogy legyen. irtelen nem tudtam eldönteni, hogy nem lennee akkor már mégiscsak jobb, ha inkább valakid lenne, mint egy valami, ami nagyon nem kéne, hogy legyen, főleg ott a testedben. Mert első hallásra ez egy nagyon rémületes valami volt. Őszintén szólva annyira megijedtem, hogy nem is mertem másra gondolni, mint hogy nem lehet nagy a baj. Hiszen vigyáz ránk a Jóisten. Nem tudom, miért lettem ebben olyan biztos. De könnyen meg tudtam győzni magamat, hogy ez most csak egy próba a részéről. Nem mondom, elég kemény próba, nem éppen babra megy, hanem vérre, meg életre. De másra nem. Mert - gondoltam - rád nem haragudhat a Jóisten. Azt neki is tudnia kell, hogy mi otthon, a srácok meg én, végtagok nélküli törpék vagyunk nélküled. Azt látnia kell, hogy szükségünk van valakire, aki utánozhatatlanul sótlan és kemény sós-ropogós süteményt tud készíteni, például. Kell nekünk, aki harcol a lakásban a - fejét rengetegfejű sárkányként felütő - kosz és rendetlenség ellen, cserébe még az „ördög és pokol” jellegű rosszmájú megjegyzéseket is elviseli. Es azt is tudnia kell, hogy nekem is csak ő kell. Akinek minden adódó alkalommal masszíroznom kell a lábujjait, cserébe ő akkor is elvisel, ha elviselhetetlen vagyok. Aki szenvedélyesen utálja a mérleget, de imádja az édességet. Meg még a turkálókat. Aki szombat esténként mindig felébreszthetetlenül elalszik, hiába borotválkozik a férje. De aki mégiscsak az egyetlen, akivel együtt lenne jó - még jobban - megöregedni. * Néhány nap telt el a születésnap után, és a próba elkezdődött. Azt mondták, már az csoda volt, hogy az a doki ennyire idejében felfedezte azt a valamit. Aztán kiderült, hogy műtét keli Te voltál a legbátrabb mindannyiunk közül. Te mosolyogtál, mi a hátad mögött nem annyira. Féltettek nagyon, de én tudtam, hogy vigyáz ránk a Jóisten. Az észrevevő orvos után utunkba kerített egy szikés orvost. Persze úgy intézte, mintha az ismerősünk révén találtunk volna erre a dokira. Aztán kiderült, hogy az a valami nagyon rossz helyen van. Mindenki azt gondolta, hogy orvosi bravúr volt, hogy sikerült a műtét. Én tudtam csak, hogy a Jóisten vigyázott rád. De még nem volt vége. Két-há- rom nap kellett az intenzíven, míg eldől, ki nyer. Nem is tudod elképzelni, mennyi barátod, aggódó ismerősöd, esetleg jóakaró üzletfeled van. Mennyien voltak veled lélekben azokban a kemény napokban, mennyien szorítottak neked, persze mirajtunk kívül. Hagyjuk most már meg őket abban a hitükben, hogy nekik is óriási részük van benne, hogy végül te lettél a nyertes. Én úgyis tudom, hogy a Jóisten vigyázott rád. z emlékezetes szülinap óta eltelt néhány hónap. Azóta sem bontottunk francia pezsgőt, de hosszú lépésekkel egyszer talán eljutunk a megnyugvás ösvényeire. Az a gyanúm, hogy várnak még ránk kemény próbák. Nem babra menők, csak vérre és életre. Nagy baj bennünket már nem érhet. Hiszen tudjuk: vigyáz ránk a Jóisten. De azért nem árt ha tudod, hátha számít valamit: mindany- nyian szeretünk téged. S. ZS. Gacsályi József IMA KARÁCSONYKOR „És mikor kiereszti az ő juhait, előttök megy; és a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól: mert nem ismerik az idegenek hangját. ” (János Ev., 10; 4, 5.) És marad-e nyáj Kinek a göndör gyapjúra vigyázol majd, pásztor Vagy folytonos oltárfüstöt lebegtet a távol? Elegendőé, hogy mély legyen a belek ásott gödre, ha a báránylélek ködbe szivárog a csontkapun örökre? A jászolra emlékezz, Uram, ahogy szüleid mesélték: meztelen köldöködre lehelték a birkák a békét, kis ökleid ráztad, reszketett a térded, megjelöltén áldott lettél, hogy életre ítéltek, barmok szalmájára esett ölnyi pásztorocska. Ajtót nyitni jöttél, az az Isten dolga. S ha futna idegentől, aki futna, ha merne, de sivataghomokba vére kicsepegne, és mind a porózus csont hegykupacban állna, mikor a jó pásztor sem némább mint a nyája, s ha maga az őrző lesz a bűnviselő bárány, erei buzognak a keresztre szállván, zuhog a mennykő, recseg a kárpit, elfedi a mindenható a saját csodáit. És majd ha ismét a súlyos fa jele lesz a vállán, s megnyitja a Könyvet a trónus mellett állván, jelenjen meg, Istenem, a barmok adta jászol, orrlikaik gőzén a hulló szalmasátor! (Tudom, súlyos munka emberré lenned, akarj visszajönni! Lesz aki beenged.) Angyalok a fa alatt Az idő kimossa az emberből a fájdalmat. Maradnak az emlékek. Azoknak az emléke, akikkel már soha nem állhatjuk körbe a fenyőfát, nem ülnek mellettünk az ünnepi asztalnál. Soha nem mondtam neki, hogy édesapám, pedig klasszikus családapa volt Máig dühít a sors igazságtalansága, hogy mire könnyebb élete lehetett volna, három hónap alatt eltávozott közülünk. Nem beszélgettünk eleget, sok kérdést már soha sem tehetek fel neki. A válaszokat azóta egyedül keresem. Hitvesem, s barátom. Nem, róla még mindig nem tudok írni és nem is akarok, mert nem tartozik senki másra. Vele mindig beszélgettünk, s ennek a párbeszédnek soha nem lesz vége, amíg élek. Egyre többen vannak a láthatatlanok a fa alatt. Például a két nagyanyám. Az egyik, akinek mindenre volt valamilyen bölcs mondása és a másik, aki mindenről szabályosan gondolkodott, csak az élete volt szabálytalan. Egyre közeledik az a karácsony, amikor megint mindenkivel együtt lehetek IHÁROSI IBOLYA
