Tolnai Népújság, 2001. november (12. évfolyam, 255-279. szám)
2001-11-16 / 267. szám
2001. NOVEMBER 16., PÉNTEK 2 0 0 EVES TOL NA MEGYEI KÓRHÁZ 11. OLDAL Szolgáljon ez a kórház mindenkoron a szenvedő emberiségnek javára A Balassa János megyei kórház fennállásának 200. évfordulója alkalmából rendezett jubileumi ünnepségen elhangzott köszöntő Fennállásának 200. évfordulóját ünnepli idén a Tolna Megyei Önkormányzat Balassa János Kórháza. A nevezetes évforduló alkalmából október 17-19-e között jubileumi rendezvénysorozat zajlott Szekszárdon. A záróünnepségen, melyen többek között részt vett dr. Mikola István egészségügyi miniszter és Koltai Tamás, a megyei közgyűlés elnöke, az ünnepi köszöntőt a kórház főigazgatója, dr. Muth Lajos mondta. Beszédét az alábbiakban közöljük. Tisztelt miniszter úr, elnök úr, vendégeink! Köszöntőm Önöket, valamint a jelenlévő, és a most is dolgozó munkatársaimat minden érdeklődőt, aki megtisztelte kórházunkat, azokat is, akik a TV képernyője előtt figyelnek bennünket, ezen a számunkra nagy jelentőségű eseményen! Köszönöm, hogy eljöttek velünk együtt ünnepelni, emlékezni, és remélem, a végén majd úgy találják, hogy erőt is merítettek, és töltekez- tek is. Egy ünnepségsorozat végére értünk. Amikor fölvetődött az ötlet, hogy minden osztály szervezzen meg egy napot, amit a régi munkatársaival (nyugdíjasokká, elszármazottakkal, esetleg a még élő hozzátartozóikkal) együtt töltenek el, fölidézve emlékeket, az azóta eltelt időt, becsempészve a programba egy kis tudományt, úgy tűnt, többen nem lelkesedtek az ötletért. Azután a kezdeti sikereket látva mindenki kedvet kapott, végül egy osztály sem maradt ki. Volt szerencsém számos osztályos ünnepen részt venni. Ezeken az alkalmakon felidéződött a távoli és még életszerűbben a közelmúlt. A sokszor meghatóan szép visszaemlékezések és a kórház történetének tanulmányozása kapcsán elgondolkodtam, hogy mire jó ez az egész, miért fontos ez számunkra, mire tanít bennünket a múlt, miért érdemes foglalkozni vele. Az első, amit megtanultam, a hálaadás. Hála mindazoknak, akik nélkül ma sok mindent az elejéről kellene kezdenünk. Hála dr. Keller Jakabnak, Tolna vármegye főorvosának, aki az 1782 augusztusában tartott megyegyűlésen bejelentette, hogy abban az esetben, ha örökös nélkül halna el, 10.000 forintot hagy egy Szekszárdon létesítendő kórház felállítására. Hála Szluha György apátnak és gróf Apponyi Antal főispánnak, akik Ferenc királynál személyesen közbenjártak a 10.000 forint kiutalásának elrendeléséért. Hála a sok önzetlen ismert és névtelen adakozóknak, akik hol a kórház bővítését tették lehetővé, hol a megszüntetéstől mentették meg. Hála dr. Babits Mihálynak, (nagy költőnk dédapjának), aki kórházunk (ahogy aíckor hívták: Ferenc Ispotály), egyik szervezője, első tisztiorvosa, és 1817-től 1830-ig igazgatója volt. Hála Tormay Károlynak, aki korának legképzettebb doktorai közé tartozott és a kórház első főállású orvosa, egyben igazgatója volt. Hála a szabadságharc alatt az ispotályt vezető Theodorovits doktornak és báró Augusz Antalnak, akik kieszközölték, hogy a kórház apácákat kaphasson. Es persze a Paulini Szent Vince rend apácáinak, akik 1854-ben érkeztek Szek- szárdra és csaknem száz évig szolgáltak itt. Hála a kórházért a későbbiek során sokat áldozó elődeimnek: Gájásy Lajosnak, aki 1863-tól csaknem húsz évig vezette a kórházat. Tanárky Árpádnak, ő 34 évig állt a kórház élén. Treer Istvánnak, akinek a vezetése alatt épült (a pontosan a mai napon 72 évvel ezelőtt átadott) A, B, C épület, a fertőző osztály és a korábbi gazdasági épület, illetve mosoda, azaz akiknek nevét az itt ülőknek nem kell magyaráznom: Szüle Dénesre, Novák Miklósra, Csanaky Artúrra, Balogh Józsefre, Thész Lászlóra, Meskó Kálmánra, Sólyomváry Nándorra, akik már sajnos nem lehetnek velünk. És Posta Bekényre, Kelemen Endrére Fenyőházi Lászlóra vagy Csordás Jenőre, remélem ők itt ülnek közöttünk. Bizonyára többen tudnának még arra érdemeseket sorjázni. Szerencsére lehetne folytatni a sort a ma is aktívakkal. Az intézmény történetét tanulmányozva nem csupán magához a kórházhoz, de városunkhoz, nem gazdagítani!” - mondja Babits egy versében. Talán a legfontosabb, (de mindenesetre legpraktikusabb) amit a múlt tanulmányozása nyújthat az ember számára, hogy élhetőbbé teszi a jelent, megtanít megbecsülni és örömmel élni a gyorsan múló napokat. Mi az, ami végigvonul a kórház történetén, ami végigkíséri, legföljebb rövid időre hagyja el ezt a 200 éves utat? Tették föl már többen a kérdést. Az egyik ilyen a megye, Tolna vármegye és a kórház kapcsolata. Ennek a kapcsolatnak jela mostani anyaggazdálkodás épülete. Szentgáli Gyulának, akinek sok egyéb mellett a második, legjelentősebb kórházbővítés köszönhető. Hála Gutái Miklósnak, aki a kórház történetének feldolgozásában alkotott maradandót. Természetesen órákig lehetne még sorolni a neveket, és hosszasan lehetne kutatni azon névtelenek után, akik csak tették a dolgukat, enyhítettek fájdalmat és szenvedést, nyújtottak vigasztalást és adtak reményt, voltak akár főorvosok, vagy segédorvosok, ápolók, segédápolók, fűtők, gépkocsivezetők, vagy éppen kertészek. Mire tanított még a kórház múltjával való szembesülés? A példaképek emberformáló jelentőségére. Gondolok az iskolateremtőkre, a szakmai tudás és emberi helytállás nagyjaira: Kovács V. Károlyra, aki a kórbonctan, a röntgen és labor vezetője volt egyszerre, Kovács Sándorra, aki az önálló és izotóplaboratórium megteremtője, vagy azokra, megyénkhez, sőt az ott élő emberekhez is közelebb kerülünk. Érezzük tápláló gyökereink éltető erejét! Vagy ahogy Pál apostol mondja: „nem te hordozod a gyökeret, a gyökér hordoz téged.” A múlt tanulmányozása megtanít távlatból szemléim a jelent. Elgondolkodhatunk, hogy 10, 20, 50 év múlva mi lesz fontos abból, amit ma teszünk. Megtaníthat a lényeglátásra, a pillanatnyilag elviselhetetlennek látszó problémák összezsu- gorítására. Ha jól odafigyelünk a múlt üzenetére, megtanít arra is, hogy ránk itt, és most van szükség. Nem csupán a kórháznak, de minden embernek van küldetése. Igen, személy szerint mindannyiunknak van küldetésünk! Nem csupán a családunkban, a közvetlen szeretteink között, de a munkahelyünkön, a hivatásunkban is. Különösen, akkor, ha az ember olyan csodálatos feladatra vállalkozott, mint az elesettek megsegítése. „A világot nem szegényíteni kell, halemzője, hogy a megye mindig ragaszkodott a kórházhoz. Meggyőződésem, hogy azért ragaszkodott, mert így látta biztosítva minden rászoruló számára a hozzáférhetőséget és a méltányosságot. És ez így volt jó! Annak ellenére így volt jó, hogy a megye is mindig szegény volt. A másik, a kórháztörténeten végigvonuló tényező az anyagiak hiánya, amely többször a kórház puszta létét fenyegetette. A harmadik az áldozatvállalás, amely különös oltalmazó hatalom eszközeként mindig jelen volt, időnként egy kormányzó, népjóléti, vagy igazságügyi miniszter, máskor főispán képében, esetleg adakozó birtokosok, vagy szőlősgazdák formájában és mindig odaadó egészség- ügyi dolgozókként. Most oly korban élünk, amikor a társadalomban az egymás iránti áldozatvállalás balekséggel egyenlő, a csalás és lopás, ügyességet jelent, amikor a törvény kijátszása teljesítmény nélküli gazdagodást tesz lehetővé, amikor a törvénybe ütköző tettek miatt sem jár mindig büntetés. Elvárható-e ilyen körülmények között a becsületes, a beteg érdekét mindenben figyelembe vevő, a türelmes, a kiszolgáltatott helyzetet ki nem használó magatartás? Akkor, amikor tudjuk, hogy más ágazatokhoz képest többet érdemelnénk, amikor sokszor erkölcsi megbecsülést és szeretetet sem kapunk erőfeszítéseinkért! Kérdezhetjük, elvárható-e, hogy érdemes-e? Hiszem, hogy igen! Sőt, nincs más lehetőség! Az egészségügyet minden más hivatástól megkülönbözteti, hogy közvetlenül, kiszolgáltatott és elesett emberekkel foglalkozik. Balassa János orvosi pályájának jelszavát orvostudori felavatása alkalmával írt értekezése első sorában így fejezi ki: „Másoknak élni, nem magamnak, ez adja meg az orvos lényegét!”. A mindennapi nehézségekért, az alulfizetettségért, a fáradtságért a beteget büntetni soha nem lehet! Nem Ő tehet róla! Ezt mi tudjuk. Sajnos mások is tudják, (tudniillik, azt, hogy mi tudjuk, és ehhez tartjuk is magunkat.) Gyakran érezzük úgy, hogy visszaélnek vele. Szeretném, ha a ránk szoruló betegek elhinnék, sőt megtapasztalnák, hogy a fenti elvárásnak igyekszünk megfelelni. Tudom, hogy a dolgozók (munkatársaim!) többsége is így gondolkodik. Az általunk megélt közelmúlt értékelése egyrészt köny- nyebb, hiszen sokat tudunk róla, másrészt nehezebb a távlat hiánya miatt. Lehet szidni az 1988. óta a magyar egészségügyben történt változásokat, de látnunk kell, hogy óriási és elengedhetetlen lépések történtek, melyek (Mikola miniszter úr által ismerté tett hasonlat alapján) azt eredményezték, hogy a magyar egészségügy ágyán van takaró, ha most még keresztben áll is. Merjünk büszkék lenni erre! És a helyreigazításában munkálkodjunk együtt! A finanszírozási rendszerben is van érték, többek között az, hogy megteremtette a teljes körű kontrolling lehetőségét. Jó lenne, ha végre mindenki megértené, nem betegellenes, ha észrevesszük a kódolási hibákat és igyekszünk megakadályozni a jogos bevételeink elmaradását. Ugyancsak rosszindulatú és hamis beállítás az ésszerűbb, megtervezett diagnosztikus- és terápiás beavatkozások elvárását betegellenesnek nevezni. Úgy huszonöt éve, Balikó Zoltán kollégámtól hallottam, és azóta vallom, hogy az egészségügyben hozott bármilyen intézkedéstervezet meggondolása során első kérdés, amit föl kell tenni: jó- e a betegnek ? Amennyiben erre a kérdésre nemleges a válasz, az ötlet elvetendő! Igazgatói pályázatom beadásakor elhatároztam, hogy addig végzem ezt a munkát, amíg ehhez az elvhez tartani tudom magam. Azóta úgy érzem, hogy a szemléletet két megkötéssel sikerült betartanom. De ez a két dolog megkerülhetetlen. Az egyik, hogy az adott körülmények között! Adott korban, adott hazában, adott társadalomban, adott egészségügyi rendszerben élünk. Ezen tényezőkön való változtatás nem szorosan a kórházi menedzsment feladata. A másik, hogy a ránk bízott összes beteg érdekét kell figyelembe venni. Ennyi kompromisszumot meg kellett kötnöm. Nem tartom elvtelennek, sőt meggyőződésem, hogy így, és csak így tudunk többet tenni betegeink érdekében. Az elkövetkező időkben - ha még lehet -, az eddiginél is nagyobb változások várnak az egészségügyre, illetve az egészségügyben dolgozókra, mint az elmúlt 10- 12 évben. A napjainkban vitatott törvénytervezet hatásaira gondolok. Bízom abban, hogy a megyei önkormányzatnak, a kórház dolgozóinak és vezetésének együttműködésével sikerül közösen megtalálnunk azt a helyes utat, amely a betegeink számára hozzáférhető, és magas színvonalú ellátást, a dolgozók számára biztos megélhetést jelent. Remélem, nem tévedek akkor, amikor a megyei önkormányzat és a kórház összetartozásának megerősödését a felelősségvállalás kifejeződését érzem a megyezászló átvétele kapcsán. Köszönetem fejezem ki a megyei közgyűlésnek, hogy méltányolták a kórház névváltoztatásával kapcsolatos kérésünket. Büszkén fogjuk viselni a Balassa János nevet, hiszen Ő megyénk szülötte volt, korának legjobb magyar sebésze, akit világszerte ismertek, aki nagy szeretettel nevelte az ifjúságot, és nemcsak szavakkal, de tettekkel is bizonyította emberségét és hazafiságát, nevének elhangzásakor még ma sem kell senkinek magyarázkodni. Végezetül szeretnék köszönetét mondani mindazoknak, akik részt vettek az egész évi ünnepségsorozat rendezésében, akik, sokat tervezgettek és dolgoztak a tegnapi és a mai nap sikeréért, akik közelről és távolról is eljöttek, hogy együtt örüljenek velünk, akik most azért nem lehetnek itt, mert a betegágy mellett teljesítenek szolgálatot, mindazoknak, akik izgultak értünk. Gratulálok a kitüntetetteknek, és elnézést kérek a kimaradottaktól. Az 1929. jülius 14-én tető alá került főépület keresztjének ünnepélyes felszentelési emlékokmánya (mely elődeim jóvoltából a dolgozószobám falán függ) így fejeződik be: „Szolgáljon az épület Isten nagyobb dicsőségére édes Hazánknak és a szenvedő emberiségnek javára.” Ha most az okmány megfogalmazója a bárányfelhők széléről figyel bennünket, remélem nem haragszik, ha a szavait kölcsönveszem beszédem befejezéséhez: Szolgáljon ez a kórház mindenkoron Isten dicsőségére, édes Hazánknak, és a szenvedő emberiségnek javára! Emberszeretet és gyógyítás Batthyány-Strattmann Díj dr. Streit Bélának A kórház 200. éves fennállása alkalmából megrendezett ünnepségen az egészségügyi intézmény dolgozói közül többen kaptak kitüntetést munkájuk elismeréseként. Az egészségügyi miniszter által adható legmagasabb kitüntetést, a Batthyány-Strattmann Díjat, dr. Streit Béla főorvosnak, a megyei kórház urológiai osztálya vezetőjének, dr. Mikola István adta át. Az egészségügyi miniszter által adományozható legmagasabb kitüntetést az 1870-ben született herceg Batthyány-Strattmann Lászlóról nevezték el. A Strattmann név a sziléziai származású Strattmann Eleonórától ered, akit az egyik Batthyány ős vett feleségül és akivel a Strattmann család kihalt. Az örökösödési szabályok szerint a Strattmann birtokot és a család nevét mindig az elsőszülött fiű vagy a legidősebb családtag örökölte. Batthyány-Strattmann László Ausztriában, majd a jezsuitáknál tanult, érdeklődési köre igen széles volt - gazdaságtan, filozófia, kémia, csillagászat - de végül az orvostudományt választotta. Kezdetben sebészként dolgozott Bécsben, később betegsége miatt a szemészetet választotta. Előbb köpcsényi kastélya mellett, majd később Körmenden saját költségén kórházat építtetett, ahol hivatásszerűen foglalkozott gyógyítással. A gyógykezelést és a betegek ellátását birtokainak jövedelméből fedezte, honoráriumot még gazdag emberektől sem fogadott el, a szegények orvosának tartotta magát. Miközben szinte minden jövedelmét jótékonykodásra költötte, maga és családja polgári szerénységben és egyszerűségben élt. Rengeteget dolgozott, emellett tanult, tanított, orvosi kongresszusokon vett részt, orvosi cikkeket írt, levelező tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Egyetemi katedrát is felajánlottak neki, de annak elnyeréséért egyetlen lépést sem tett, nem vonzották a tudományos címek és rangok, hercegi címét sem használta, de a dr. -1 sohasem hagyta el a neve mellől. Batthyány-Strattmann László mélyen vallásos volt, ami nemcsak magánéletét, hanem orvosi tevékenységét is áthatotta. Boldoggá avatási egyházi eljárása folyamatban van. Azonos értékrend- Meglepetésként ért a kitüntetés és meghatott, a Batthyány-Strattmann Díjat ugyanis azok az orvosok kaphatják meg, akik a hippokratészi hagyományokon alapuló orvoslás értékeit, elsősorban az emberszeretetet tartják a gyógyító tevékenység eszmei alapjának. Számomra ez jelenti a díj igazi értékét, valamint az, hogy akik erre a kitüntetésre jelöltek, velem azonos értékrendet vallanak magukénak - mondta a díj átvétele után dr. Streit Béla, hozzáfűzve, hogy már az nagy dolog, ha egy orvos enyhíteni tudja a beteg kínjait, ha aztán sikerül meggyógyítania, annál nagyobb öröm nincs is. Streit főorvos pályája legkedvesebb emlékét is megosztotta velünk.- Jó néhány éve történt, amikor még nem volt aneszteziológusunk és mi, orvosok altattunk az urológiai műtétek alatt, hogy az egyik betegünk, amikor kivettük az altatáshoz használt tubust, gégeödémát kapott. Hogy meg ne fulladjon, légcsőmetszést végeztünk, de akkor már kezdett a szíve leállni. Végül minden rendbe jött, ezt követően hegedült nekünk minden délután a kórház folyosóján magyar nótákat. Ennél szebb köszönetét azóta sem kaptam. Ez volt az az eset, amikor a halál is ott volt, meg az orvos is, így beavatkozhattunk a folyamatba és mi győztünk. Dr. Streit Béla *28746* i Egy mai és egy 1928-as légifelvátel a kórházról
