Tolnai Népújság, 1998. november (9. évfolyam, 256-280. szám)
Köztünk élnek 1998. november 1. Negyedik oldal yOzlet és szeretet Hogyan lett akis koldus-zenészből nagyvállalkozó? Gazdag s adományairól ismert ember, mégis keveset tudunk róla. Út közben, ha látja az ember - s Európa országútjai mellett ez bárhol előfordulhat - a Varga Trans-fer teher, vagy személy- szállító járműveit, feltámad a kíváncsiság ki lehet ő? Milyen ember Varga Gyula? Azt mondja, mindig a hátán volt c betű, de azt iS, ha a cigányságban több lenne a kitartás és a büszkeség, akkor nem itt tartanának, ahol most. Nem ért egyet azokkal, akik mindig másokat hibáztatnak - a pártot, a hatalmat az önkormányzatot -, csakhogy ne kelljen semmit sem tenniük önmagukért. Nem a szerint rangsorolja az embereket, hogy zsidó, német vagy csángó, hanem hogy milyen, mire képes, meddig jut, ha belefog valamibe. Vannak „jó” és „rossz” emberek, a szegények és gazdagok között is. És ő mondhatja, mert sokszoros terhekkel, de ennek megfelelő tapasztalatokkal vértezte fel az „élet iskolája”, ami persze nem akadályozta meg abban, hogy annyi bizonyítványt szerezzen, amennyit lehetett. Érettségizett, felsőfokú tanfolyamokat végzett, több kategóriában szerzett jogosítványt és több hangszerből vizsgázott zenész. Elsősorban hegedűművész, aki húsz évet töltött el a vendéglátóiparban, szinte minden járműre van jogosítványa és tud repülőgépet vezetni. Zongorázni egy óra alatt tanult meg, mert szüksége volt rá. Mint mondja, mindig meghallgatta az okos embereket, húszéves korában nyolcvanéves barátai voltak. Mint például a bonyhádi Khón bácsi, a szamaras szódás, akit mindenki csúfolt és tegezett, csak ő nem. Arra gondolt, aki ennyi de ennyi fájdalmat - amennyit a csúfolódó gyerekek okoztak neki - mosolyogva visel, az csak nagy lélek lehet. Az volt, sokat tanult tőle. Még tíz évig akar dolgozni, aztán már csak az unokáira akar figyelni, tanítani őket arra, amit ő már tud. Nem szavakkal, hanem azzal, hogy velük van, figyel rájuk. Szinte az egész család zenész volt, az apja nyolc nyelven beszélt, az egyik nagyanyja cimbalomművész. A nagy családban csak szépet és jót tanult, amikor együtt zenéltek. A vendéglátás ízeit is a közös, húszliteres fazék mellől hozta. Ez volt az érzelmi, lelki oldal. Másként festett az anyagilag. Édesapja 56-ban saját kezűleg verte le a vörös csillagot Hódmezővásárhelyen a tanácsházáról. Tizenegy évet kapott, épp annyit, ahány gyereke volt, hármat ült az amnesztiáig, majd később még többet is. A három éves kisfiú hegedűvel a kezében, oldalán édesanyjával, koldus-zenészként kezdte a vonaton, a Szen- tes-Hódmezővásár- hely-Szeged vonalon. Egyébként a család szinte mindentől el volt tiltva. Messzire, Pécsre kerültek egy nyolc négyzetméteres szobába. Az orgona- és zongorakészítő édesapa keze nyomát és nevét máig őrzi a Barátok temploma orgonája. A kisfiú már a vendéglátóhelyeken ismerkedett meg újságírókkal, köztük Pálinkás Györggyel, akiktől me- gintcsak sokat tanult. Egy magyar nóta versenyen egy óra alatt több, mint száz számot adott elő, így került a KISZ KB Művész Együttesébe. Még 14 éves kora előtt rájött, hogy őt itt tulajdonképpen kihasználják^ otthagyta az egészet. Ingyen „dolgozott”, otthon meg kellett volna a pénz. Ekkor szinte lehetetlennek hitte, hogy innen lenne kiemelkedés. Minden alkalmi munkát elvállat. Dolgozott például az állatok mellett egy cirkuszban, akár Karinthy hőse, remélve, hogy egyszer, majd a manézsban hegedülhet. A motoros történet is jellemző rá. A katlan-motoros éppen akkor zuhant le és meghalt. Érdekelte a dolog, egy kollégája megmagyarázta neki, hogy milyen sebességnél tartja meg a centrifugális erő. Az első kísérletre felment középre, lentről mondták, miként lehet visszajönni. Az ígéretes motoros karriernek édesanyja nyílt színen, közönség előtt adott pofonja vetett véget. Tizennyolc éves kora után jött a zenélés a vendéglátásban. Egy trióval járták az országot, szép sikereket aratva, egész addig, míg' észre nem vette, hogy az ipar leáldozóban van, s már elmúlt a láz, hogy huszonöt embernek zenéljen, s nem is akart elveszni az éjszakai életben. A magyar nótától jutott el a tánczenén át a jazzig. Ekkor vett a MÉH telepen egy teherautót, s ezzel kezdett dinnyézni, már Bonyhádon. Később fuvarozó lett és hat évig rakta a vagonokat. Aztán kiváltotta az ablakmosó kisipart. Ez idő tájt már meggyőzte a feleségét is, hogy a cégnél a helye. Ma már az SFOR-nak fuvaroz, utazási és könyvelő irodája, építési vállalkozása van együtt a cégben. A gyerekei tanultak, a fiai felelős beosztásban dolgoznak mellette. A tágabb család tagjainak is biztosított lehetőséget, de ők nem tudtak élni vele. Azt mondja, fontos, hogy az ember ne akarja megtörni az üzleti partner akaratát. Már három éves korában megtapasztalta, kihez érdemes odamenni a vonaton, ki fog pénzt adni, ezért képes szinte pillanatok alatt felmérni az üzleti partner szándékait, és azt is hogy mire képes. Az elégedettségről azt mondja, az ember a leves ízével lehet elégedett. De az életével? Mindig csak a következő lépcsőre kell fellépni A politikáról úgy vélekedik, hogy az azoknak jó, akik „oda születtek”. Legalább húsz nagy tudású embernek kellene a cigányság élére állania. Amíg ez nincs, addig a kisebbségi politizálás is csak játék. De ő nem akar az emberek életével játszani, pláne nem úgy, hogy közben a saját zsebét tömi. Segíteni meg azért segít, mert ha annak idején ő nem kapott volna lehetőségeket, akkor maradhatott volna koldus-zenész. Csak az kaphat, aki ad is. És fordítva. Ilyen egyszerű. Végül csak elmondta, hogy vágyai azért mesz- szebb is hívják, mint az éppen következő évi tervek megnégyszerezése. Csökken az érdeklődés a buszos turizmus iránt, lehet, hogy a következő lépcsőfok a repülés lesz. Egy kis gépe már van. S, mint tudjuk, a repülést a második felszálláskor már érezte. Ihárosi Ibolya Igazgat az ex-iefeiens Siófokon folytatja pályáját a tamási polgármesteri hivatal egykori polgármesteri és oktatási referense, aki, mondjuk így, nem szerzett elegendő népszerűséget ahhoz, hogy Tamási díszpolgára legyen. A siófoki polgármesteri hivatal jegyzője, dr. Szélyes Imre megerősítette: Gulácsi Sándort Siófokon egy évre megbízták a Krúdy Gyula Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola igazgatójának. Az új igazgató pályázatában egy mondatos említést tett Tamásiban végzett tevékenységéről. A Debrecenből érkezett Gulácsi Sándor tavaly év elején pályázta meg a tamási művelődési ház igazgatói állását, bár pályázata nem nyert, ajánlatot kapott Feliinger Károlynétól, Tamási volt polgármesterétől a referensi státusz betöltésére. A saját elmondása szerint öt diplomával rendelkező referens feladata lett volna többek közt a város pedagógiai koncepciójának elkészítése. Erre már nem jutott ideje, két iskolában azonban - egy közegészségügyi jogszabályra hivatkozva - féregirtást végeztetett egy általa megbízott vállalkozóval. Feliinger Károlyné elmondta: az intézmények vezetőit megrótta, amiért partnerek voltak az akcióban, a referensnek ugyanis erre nem volt hatásköre. Szerződésének lejárta előtt, adósságot hátrahagyva távozott a városból. (Távozásának okára irányuló érdeklődésünket Gulácsi Sándor visszautasította.) A Vályi Péter Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet - ahol szintén irtott a mester -, igazgatója, Vida Lajos elmondta, egy igazgatói értekezleten némiképp meglepődve kollégaként üdvözölhette az ex-re- ferenst, akinek, - tette hozzá -, nem jósol nagy pályafutást Siófokon sem. Igazgatói megbízását egyébként a Somogy Megyei Köz- igazgatási Hivatal törvényellenesnek minősítette. Dr. Fekete Gábor, a hivatal szakfőtanácsosa érdeklődésünkre elmondta: a megbízás azért volt jogszabályellenes, mert Gulácsi Sándor nem volt az intézmény közalkalmazottja. (tf) Sí*» §SiSÄ orthy Miklós utolsó sofőr w (Magán)történelmi találkozások Horthy Miklós (1868-1957), ellentengernagy, 1918-ban az Osztrák-Magyar Monarchia hadiflottájának utolsó főparancsnoka, 1920 és 19)4 között Magyarország kormányzója. Portugáliában hunyt el, hamvait 1993-ban egykori családi birtokán, Kenderesen helyezték hazai földbe A „Kormányzó Úr.” A Szek- szárdon élő Balogh József most Is csak így emlegeti a két világháború közötti Magyarország első számú vezetőjét. A máig tetten érhető tisztelet azonnal érthetővé válik, ha tudjuk: a ma 82 éves Józsi bácsi annak idején több mint két éven át szinte minden héten találkozott Horthy- val. S amikor ez megtörtént, akkor a kormányt mindig Balogh József tartotta kezében - lévén vitéz nagybányai Horthy Miklós sofőrje. Valószínűleg a földművesek nem igazán irigylésre méltó sorsa várt volna az úzdboijádi Balogh Józsefre is, ha - mint az autókért rajongó fiatal - nem végezte volna el a 30-as évek közepén a budapesti állami sofőriskolát. Úzdboijádon persze nem nyílt különösebb lehetőség az autózásra, ám a jogosítvány már komoly előnyökkel járt a seregben. — Pécsre, a légvédelmi tüzérekhez hívtak be katonának 1938-ban, de nem ágyúkezelő- ként, hanem sofőrként szolgáltam. A laktanyaparancsnokot, egy alezredest hurcoltam ide- oda. Leszereléskor, 1940-ben jelentkeztem a csendőrséghez, arra számítva, hogy ott is szükség van jó sofőrökre. A tata-tóvári egy éves csendőriskola után Budapestre, a Böszörményi úti műszaki alosztályhoz vezényeltek. S itt, a fővárosban kezdődött Balogh József szakaszvezető igazi karrierje - már ha lehet ezt a szót használni - , hiszen elsőre Magyarország nagyhatalmú csendőrparancsnokának, vitéz Faragho Gábor altábor- nagynak lett a sofőrje. (Arról a Faragho Gáborról van szó, aki 1944 őszén Horthy megbízásából folytatott titkos tárgyalásokat Moszkvában a fegyverszünetről.) Az előmenetel csúcsát azonban - vagyis azt, amit egy hivatásos személygépkocsi-vezető akkor Magyarországon elérhetett - a „Kormányzó Űr” melletti sofőrködés jelentette. Új beosztásának, feladatának ellátására emlékezete szerint valamikor 1942 végén kapott parancsot. — Egy négy személyes, angol Hork típusú kocsival mentem a kormányzó úr rezidenciájához, a Várhoz. Horthy Miklós a feleségével, illetve egy testőrrel szállt be az autóba. A fővároson belüli utazások mellett főként Gödöllőre, az egykori királyi lakhoz, vagy Kenderesre, vidéki kúriájához kellett őt vinnem. A kormányzó úr többször is megszólított, általában azt kérdezte, hogy hova valósi vagyok, mivel foglalkoztam korábban, hogy vagyok és hasonlók. Az természetesen nem fordulhatott elő, hogy én szólítottam volna meg a kormányzó urat. Balogh József elmondása szerint a hátsó üléseken helyet foglaló Horthy-család nem volt bőbeszédű: az utazások idején a szokványos érdeklődésen kívül több mondanivaló nem hagyta el ajkukat, főként a tájban való gyönyörködéssel múlatták idejüket. Egyszer sem fordult elő, hogy megállították volna az autót, egy kis séta, avagy a vidék tüzetesebb megtekintése végett. Igaz, mindenhova időre kellett menni. . . — Sokat jártunk Piliscsa- bára, itt lakott Habsburg József főherceg. Az erdő közelében, egy nagyon szép helyen emelkedett a nyári rezidenciája. A főherceg is többször szóba elegyedett velem, igaz, csak pár szokványos kérdés erejéig. Balogh József egészen 1944 október közepéig, a háborúból való sikertelen kiugrási kísérletig sofőrködött - az egyébként a fronthelyzet rosszabbodásával párhuzamosan egyre ritkábban utazgató - Hortíty mellett. A kormányzó ekkor élt a németek felajánlotta „menedékjoggal”, s a nyilasok elől Németországba távozott. Balogh József ma Szekszár- don él, korához képest viszonylag jó egészségben. S bár érdekes, nem tartozik szorosan témánkhoz az a történet, melyből kiderülne, hogy miként menekült meg a szovjet ostromgyűrű által bezárt Budapestről, miként került fél évre Bajorországba, s mi várt rá Magyarországon visszatérése után. Az biztos, hogy ekkoriban - s még jó ideig - nem volt ajánlatos emlegetni: én voltam Horthy Miklós utolsó sofőrje. * Balogh József 1943-as jogosítvány-fotója Bizonyára számos olvasónk találkozott egykoron olyan külföldi, illetve hazai személyiséggel - államférfival, hadvezérrel, tudóssal, művésszel, sportolóval - aki híressége, netalán hírhedtsége révén szerepel a történelemkönyvek fényes vagy sötét fejezeteiben. Ezen olvasóinktól azt kérjük, hogy keressenek meg bennünket levélben Ötvenöt évvel később vagy telefonon, segítséget nyújtva sorozatunkhoz. Címünk: 7100, Szekszárd, Liszt tér 3. Tel.: 74/416-211. A borítékra kérjük úják rá a (Ma- gánjtörténelmi találkozások jeligét. Szeri Árpád i I l
