Tolnai Népújság, 1997. október (8. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-11-12 / 238. szám

10. oldal Hétvégi Magazin 1997. október 11., szombat Rejtett értékeink Két Garay-érdekesség A magyar irodalomtörténet­írásnak furcsa érdekessége, hogy kutatás és a művek ta­nulmányozása helyett olykor megelégszik tévhitek nemze­dékről nemzedékre örökítésé­vel. Garay Jánosról például legutóbb - az egyébként tisz­teletre méltó - Lukácsy Sán­dor jelentette ki a Lyukasóra 1996-os egyik adásában, hogy .jelentéktelen költő volt, de egyszer megfogta az isten lá­bát, amikor Az obsitost írta.” Ilyen felhangok miatt szinte nincs is Garay-kutatás, pedig az szolgálhatna tanulságos érdekességekkel. Garay János hasonnevű atyját, a költő ötéves korából hozza közelebb hozzánk az a szerződés, amely a Szekszárdi Uradalmi Provizorátus iratai­nak második dobozában várta felfedezőjét. Tartalma és nyelvezete egyaránt érdekes lehet a ma olvasója számára: „ Contractus. Adatik tudtára a kiknek illyik, hogy ezen Sze- xárdi Méltóságos Uraság kö­zött egy résziül, más részrül pedig Szexárdi Lakos Garai (!) János között, ezen Cont­ractus határozatlan időre meg eset (t) légyen. Először Meg engettetik az méltóságos ura­ság részéről az Arandásnak (bérlőnek) a maga Házánál lévő Boltjában mindenféle Portékát árulni, a mellért is Másodszor Kőteles lészen az Uraság Cassájába november­től fogva 1817. mindenkor fél Esztendővel előre, Eszten­dőnként Húsz az az 20 forin­tokat folyó pénzben bé fi­zetni. Harmadszor Ha pedig­len ezen Uraság eránt más Kegyelmes rendelések vég­ződnének, köteles lészen az Árendás ezen Contractustul mindenkor el állania. Negyed­szer Meg nem engettetik a Méltóságos Uraság részéről az Árendásnak az Arendának relaxatioja (a bérletösszeg le­szállítása) véget (t) recursust tenni (folyamodni). Utoljára ezen Contractus négy hasonló Exemplárban (példányban) feli tétetet(t) és az Követke­zendő felleb(b) való Kegyel­mes helyben hagyásig mind a két Contrahens (szerződő) ré­szektől Suscribáltatott (aláíra­tott)”. Az 1817. november el­sején megkötött szerződésen az uradalmi tiszttartó, szám­tartó és kasznár, valamint Szekszárd pecsétje mellett „Garay János Boltos Keres­kedő” aláírása és pecsétje sze­repel, tehát a mai bérleti szer­ződésekhez hasonló formulá­val végződik. Érdemes elgon­dolkodnunk azon, vajon a szerződésben foglalt 20 forint mekkora összeg volt? Egy közel egyidős bérszabályzat szerint hatvan aratónapszám bére volt ennyi, más oldalról nézve tízszer több, mint amennyit az átlagos szek­szárdi jobbágy évi adóban fi­zetett. A számunkra ismeret­len „mindenféle portékák” hasznának nemcsak ezt a bér­összeget, hanem a bérlet ide­jén tíz személyre gyarapodó család megélhetését is fedez­nie kellett. No és persze a kü­lön kiadást is: az ifjabb Garay János pécsi gimnáziumba já­ratásának költségeit. Ha több, mint félszázadot ugrunk az időben és még többet a tér­ben, 1861-ben, a Genfben szerkesztett és kiadott Cech (Cseh) című lapban elolvas­hatjuk - a paksi Kovács Endre tanulmánya nyomán - Jan Neruda Honvéd című ver­sét. Kovács ugyan - mivel nem ismerte Garay János Honvéd halála című költemé­nyét - úgy vélte, a szerző Pe­tőfi alakjára utal a címmel, mégis egyértelmű, hogy a mi Garaynk említett művével közeli rokonságban van a vers: a sok csatában résztvett honvéd itt is, ott is öngyilkos lesz a hazáért. Tudjuk, hogy Garayt a korabeli csehek jól ismerték, több versét lefordí­tották és közölték az 1850-es években, maga Neruda ugyanabban a lapszámban is publikált, amelyikben Garay- mű látott napvilágot, az 1850- ben írott Honvéd halála októ­ber 6-i megjelenésével egyér­telmű utalás volt az aradi gyásznapra, de a hazáért való áldozathozatalra is. Ezt gon­dolta tovább Jan Neruda, amikor versébe illeszti a cseh polgári mozgalom jelszavává lett gondolatot: „Mi még nem tudunk meghalni a hazáért”. A szállóige további sorsát szintén Kovács Endre világí­totta meg: „messze a cseh ha­tárokon túl, a bolgár iroda­lomban találkozunk a vers fordításával. Első ízben a Na- uka című revűben 1822-ben. A nerudai mondás szinte szál­lóigévé lesz a bolgár iroda­lomban: Nij ne umeeme da mrem = Mi még nem tudunk meghalni. 1899-ben T. Na- csov választja mottóul röplap­jában, amelyet Koburg Ferdi- nánd cár ellen írt. Ebben az időben már a szekszárdiak is tiszteleghettek a főterükre 1898-ban állított Garay-szo- bor előtt - megtehetik ma is -, de fejet hajthatnának az előtt a költő előtt is, aki egyik utolsó versével két nemzeti­polgári mozgalom kiinduló gondolatát is adta, s aki 1812. október 10-én született Szek- szárdon. Dr. Töttó's Gábor Felfedeztük a dalmát tengerpartot Ha közelebb jön, újra megnézzük Végy egy autót, pakold tele kajával, itallal, hűtőtáskával, némi ruhával, de fürdőruhával mindenképp, nap elleni kenceficével, aztán válts kunát (semmi izgalom, ez az új horvát pénz, ha nem tudnád) és már indulhatsz is! Aztán mikor hazaértél, rájössz, hogy fele ennyi kaját-piát és kétszer annyi pénzt kellett volna vinned. Horvátország ugyanis - a rémhírekkel ellentétben - ma még (már megint?) drága. Legalábbis nekünk. Jómagam „önhibámon kívül” keveredtem a dalmát tenger­partra. A dolog úgy kezdődött, hogy a családdal ácsingóztunk a napfény után, szívesen füröd­tünk volna a tengerben. Ismerő­seim mondták, menjünk a jugó tengerpartra, merthogy az olcsó és tiszta. De hogy az is tiszta legyen, mi is a jugó tengerpart: a mai Jugoszláviáról van szó, amely immár igen rövid szaka­szon határos a tengerrel. Kotor, Petrovac, Ulcinj - mondják, nagyon szép, és tíz márkáért van szállás éjszakára. Nosza, menjünk, de azért egy „bizton­sági” telefon Szabadkára egy ismerőshöz: magyar rend­számmal mehetünk? Persze - így a válasz - de éjszaka nem tanácsos közlekedni - ez pedig a kiegészítés hozzá. Telefon le, agy dolgozik és felidézi azt az éjszakát, amikor egy görög út­ról hazafelé jövet valahol Belg­rad alatt a rendőr kipakoltatta mind a harminchárom bagázst a csomagtartóból, majd négyszázezer dinárra akart megbüntetni azzal, hogy kopott a pótgumi, amely egyébként egy métert sem gurult. Szóval akkor inkább nem. Helyette menjünk Horvátor­szágba, de mert kedveljük a melegebb tengert, amennyire csak lehet, délre! A határt Barcsnál lépjük át, az onnan 14 kilométerre lévő Viroviticán rögtön meg is tan­kolunk, hiszen jószerivel a ben­zin az egyetlen, amely odaát ol­csóbb. Nem az egyetlen. Az au­tópálya is megfizethető, ame­lyen Zágráb és Karlovac között haladunk. Onnan a Plitvicei-tavak felé vesszük az irányt. A háború nyomaiból ma is sok látható. Kiégett házak, ledőlt falak, lö­vedéknyomok idézik az eszte­len pusztítást. Nyomasztó látványt nyújtanak az egykor szerbek lakta telepü­lések, amelyek mára bedeszká- zott ablakú házakból álló fan­tomfalvakként várják jobb sor­sukat. Vagy a dózert? Minél közelebb érünk az idegenfor­galmi szempontból izgalmas helyekhez, annál inkább tapasz­taljuk, hogy újakat emeltek a romba dőlt házak helyén. Izgalmas hegyi utakon, he­lyenként lélegzetelállítóan mély szakadékok mentén hala­dunk. A tengert Sibeniknél ér­jük el. Csodálatos látvány, ha­talmas viadukt visz be az öböl fölött az ódon, hegyre kapasz­kodó városba. Körülnézünk és Velencére emlékeztető tereket, utcákat látunk. A nap ragyogó, a tenger csodakék, innen kezdve már bárhol megállha­tunk - gondoljuk naivan. Kocsiba szállunk és vagy húsz kilométert kúszunk lefelé a tengerparton. Primosten mindannyiunknak megtetszik, szállás után érdeklődünk. Üres szobát sehol nem találunk. A helyiek mondják, menjünk az utazási irodába. — Hány napra? - kérdezik ott. Csak néhányra, mert aztán mennénk tovább, lefelé. Úgy nincs, illetve csak felárral - hangzik a felelet, s mi ismét au­tóba ülünk. A jégakkuk még bírják, mi már kevésbé, hiszen vagy hatszáz kilométert jöttünk és kezd (m)elegünk lenni. Több helyütt látunk ZIM­MER és SOBE feliratokat. Mi­nél délebbre haladunk, annál többet. A dolog egészen odáig fajul, hogy a tulajdonosok ki­állnak az út mellé és maguk tartják a kezükben a szállást jelző táblicákat. Marinában vé­gül mi is megadjuk magunkat, bár nem ilyen tengert képzel­tünk, mikor elindultunk. Ázért gyorsait csobbanunk egyet a hullámoktól védett öbölben, s gyorsan el is határozzuk, hogy másnap továbbmegyünk, de még este megnézzük, hogy hová. Egy ősrégi - „jugoszláv ten­gerpartot taglaló” útikönyv sze­rint ugyanis ezen a partszaka­szon Splitig nagyon szép üdü­lők vannak, lejjebb azonban kevésbé kiépített a part. Va­csora után irány tehát a híres kikötőváros, ami ugyan nagyon érdekes, ám alkalmas üdülőhe­lyet nem lelünk. Innen kezdve biztosak vagyunk benne, hogy lemegyünk Dubrovnikig. Más­nap - tévedésből egy órával ko­rábban ébredünk - kilenckor már gurulunk is tovább, délre, végig a parton. A makarskai ri- viérának - ez egy mintegy negyven kilométeres nagyon kellemes partszakasz - nem tu­dunk ellenállni. Maga Ma- karska városa figyelemre méltó és roppant zsúfolt, fürdeni in­kább egy kisebb helyen érde­mes. Mi Tucepit választjuk. Kavicsos part és Egy szép táj Cavtatban meglepően tiszta víz vár bennünket. Valami ilyesmit képzeltünk. Tűz a nap, fek­szünk a vízen, szemünk megpi­hen a part felett magasodó eze­rötszáz méter magas hegyeken. Csak hát közel vannak a szige­tek, a hullámok nem elég na­gyok ... így aztán a hűsítő után máris megyünk tovább, Dub­rovnik felé. Egy( rövid szakaszon Bosz­nia-Hercegovinát érintjük, itt semmi nem érződik az ország­ban köztudottan meglévő fe­szültségből. A főútról azért nem tanácsos az ország belseje felé haladni. Ahol utunk vezet, a határon rendőr posztói, és a stop-táblának jólnevelten szót fogadó autósnak int, hogy men­jen már. Ugyanez történik cirka tíz kilométerrel arrébb, amikor Neum városát elhagyva vissza­térünk horvát területre. Kanyargós hegyi utakon ér­kezünk a világörökség része­ként számon tartott városba. Tudjuk, hogy nem itt veszünk ki szállást - gondolva elsősor­ban a pénztárcánkra, másrészt nincs olyan strand a városban, amely maradéktalanul tetszett volna. Keressünk egy kisebb helyet a közelben! így jutunk el a Dubrovniktől 16 kilométerre délre fekvő kisvárosba, Cav- tatba, amit igen-igen megked­veltünk. A mintegy ötezres te­lepülés félszigetekre épült, s e földnyelvek egy igen keskeny szakaszon kapcsolódnak a szá­razföldhöz. À tengerbe nyúló nyúlványok körül különféle strandok vannak: sziklás, kavi­csos, egy picike darabon még homokos is! És ami a fő: itt már van nyílt tenger! A városka központjában vízi­póló pálya. Minden este meccs. A látottak alapján immár ért­hető, miért oly erős a horvát ví­zilabda. Ottjártunkkor éppen bajnokságot rendeztek, ame­lyen egy magyar - komámoi - csapat is részt vett. Szállást egyébként úgy talá­lunk, hogy a főútról letérve a nyílt tenger felé haladunk strandot keresni. Hirtelen kő- száli kecskékre bukkanunk, már-már visszafordulunk, ami­kor feltűnik a városka egy má­sik negyede, szebbnél szebb házakkal. A legmagasabban fekvőbe bekopogunk: igen, van szállás, mondják. (Fejenként ti­zenöt márka, de kunát „is” el­fogadnak.) Kellemes, jól felszerelt apartmanban lakunk, természe- tesen sokat strandolunk és ki­rándulunk. Dudbrovnikban egy napot töltünk: a vár régi pom­pájában tündököl. A bejáratnál többnyelvű tábla hirdeti, hogy a „szerb agresszorok” a jelzett helyeken sérüléseket okoztak a várban. A térképen legalább kétszáz jelzés. A tábla azt is elárulja, hogy Dubrovnikot nemzetközi segít­séggel építették újjá. A várfal izgalmas sétára csábít, a rek- kenő hőségben már nemcsak a magasságtól szédülünk. Utána testnek, léleknek jól esik a templomok hűvöse. Nehéz lenne a sok nevezetességet fel­sorolni, oda kell menni, meg kell nézni. A széles főutcából, a Piacából izgalmas szűk utcács­kák nyílnak, ezekre barátságos éttermek terasza rúg ki. Nem ülünk le, mert megfizethetetle­nül drága. (A kunát mestersé­gesen magas árfolyamon tart­ják, vannak, akik azt mondják, hogy ez egy hatalmas lufi, amely, ha kipukkad, Horvátor­szág egyszeriben olcsóbb lesz nekünk.) Egy fagylaltot azért megengedünk magunknak. Ez is igen húzós (gombóconként kilencven forint), de az íze fe­jedelmi. Ha eljutunk még Dub- rovnikba, megint eszünk be­lőle. Lakóhelyünk, Cavtat mellett található a dubrovniki repülő­tér. Nyáridőben Zürichből és Brüsszelből is fogad gépeket. Kár, hogy budapesti járat nincs. Feleségem szerint ugyanis Cav- tatig már csak a legelvetemül­tebbek mennek le autóval. Bonyhádtól ugyanis 875 kilo­méterre van. Ha oldódik a boszniai feszültség, egy százas­sal közelebb kerül ez a csodás vidék. Akkor majd ismét elme­gyünk . . . Hangyái János Jó hír „Akik pedig befogadták, azo­kat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek”. Jn. 1,12. N emrég emlékeztünk meg az aradi vértanúkról: Akik a legmagasabb tisztsé­get viselték, akiknek ezrek és ezrek engedelmeskedtek a legválságosabb pillanatokban a harctéren, azok Aradon ha­talmuktól megfosztva kellett, hogy elszenvedjék a meg­alázó halált a magyar nép szabadságáért. Népünk soha nem feledkezett meg, és nem is fog megfeledkezni róluk. Sorsuk jól példázza, mit je­lent hatalmat birtokolni, vagy hatalomtól megfosztva lenni. Visszagondolva a honfogla­lás millecentenáriumára, őse­ink hatalommal érkeztek, utódaik pedig mintha nem­csak évtizedek, hanem év­századok óta attól meg­fosztva kényszerülnének a puszta fennmaradásért küsz­ködni. A történelem síkjáról azonban a bibliai kijelen­tés síkjára térve, látnunk kell, hogy az életnek az a minő­sége, mely az „Isten gyerme­kei” kifejezéssel van megha­tározva, és sok minden mel­lett a hatalmat is jelenti, ott ered, ott kezdődik, ha valaki „befogadja” Jézust. Ő maga, a „testet öltött Ige” a magve­tőről szóló példázatában erről így szól: „Akiknél jó földbe hullott a mag: ezek hallgatják az igét, befogadják, és az egyik harmincszoros, a másik hatvanszoros és némelyik százszoros termést hoz”. A befogadás ellen azonban megvan a felnőttekben is a tiltakozás, mint ahogy a gyermekek ellenkeznek a ke­serű gyógyszer, méginkább a kis fájdalmat okozó injekció ellen. Adott esetben azonban csak a befogadás segít! Egyik írásmagyarázó találóan ne­vezte meg Jézus befogadása elutasításának okát: Ez a féle­lem. Félünk attól, hogy Isten igéje, hogy Jézus maga ­Lelke által - ott legyen ben­nünk! Inkább jöjjön akármi más! Erről szól a magvető pél­dázata: Jöjjön sátáni érzés vagy gondolat, ami „kira­gadja” az igét, jöhet inkább nyomorúság vagy üldözés, e világ gondja, a gazdagság csábítása, vagy egyéb dolgok megkívánása, ami megfojtja az igét, úgyhogy ne hozzon termést, vagyis essünk el at­tól, hogy Isten gyermekeinek hatalmával éljünk! N emzedékünk és a követ­kező nemzedék előtt is ott áll a nagy lehetőség: Be­fogadni Jézust, az Igét, azaz élni Isten gyermekeiként! Szilvássy Géza református lelkész Istentiszteletek Szekszárd Római katolikus szentmi­sék. Belváros: Szombat: 18.00, Vasárnap: 9.00, 11.00, 18.00 óra. Újváros: Szombat: 17.00. Vasárnap: 7.30.10.00, 18.00. Református istentisztele­tek. Vasárnap: 10.00 óra Kálvin tér, (gyermek-isten­tisztelet), 10.00 Kálvin tér. 18.00 Kálvin tér. Evangélikus istentisztele­tek. Vasárnap: 9.30 Luther tér. (minden hónap második vasárnapján német áhítat). 10.00 Luther tér. Baptista istentiszteletek. Szerda: 17.30 óra Dózsa Gy. u. 1. Vasárnap: 9.30 Dózsa Gy. u. 1. Metodista istentisztele­tek. Szerda: 17.30 óra Mun­kácsy u. 1. Szombat: 16.00 Munkácsy u. 1. (gyermek-is­tentisztelet). Vasárnap: 17.30 Munkácsy u. 1. Paks Római katolikus szentmi­sék. Jézus Szíve Nagytemp­lom: Hétköznap: 6.30, 7.00 órakor. Szombat: 18 óra. Va­sárnap: 7.00, 9.00, 10.00 (gyermek és diákmise), 18 óra. Szentlélek Újtemplom. Kedd, csütörtök: 17.00 óra. Szombat: 17 óra. Vasárnap: 8.00 (gyermek és diákmise), 11.15 óra.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents