Tolnai Népújság, 1997. augusztus (8. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-16-17 / 191. szám

A falu talpon maradt

Nagyvejke zsáktelepülés. Aparhantról Mucsfa felé haladva, egy bekötőúton érjük el. A kétszázötven éves település infrastruktúrája az utóbbi hét évben többet fejlődött, mint azt megelőzően együttvéve. A már-már halálra ítélt falu a rendszer- váltás után feltámadt. Erről beszélgettünk Lovász Gáspár polgármesterrel.

Lovász Gáspár 1990 óta a falu első embere. Előtte 25 évig mozigépész volt, később a szövetkezetben dolgozott az állattenyésztésnél.

— Korábban a lakosság legnagyobb része a mezőgazdaságban dolgozott. Ma a foglalkoztatottak 60-70 százaléka ingázik - veti össze a tényeket a polgármester.

— A hatvanas-hetvenes években építési engedélyt nem adtak, a fiatalok nem tudtak itt építkezni, ezt a falut be akarták „gyűrűfűzni”, tehát arra számítottak, hogy szép lassan elnéptelenedik majd. Nem így történt. 1969-ig működött itt önálló tanács - emlékszik vissza-, a körzetesítés

Lovász Gáspár

után a korábbi tanácsi intézmények tönkrementek. 1990 után mindent újra kellett kezdeni. Az összes intézményt, a hivatalt, az orvosi rendelőt, a művelődési házat fel kellett újítani. Az utak nagyon rossz állapotban voltak. 1993-ban a központban építettünk meg hatszáz métert, majd a Rózsadombon és a Kossuth Lajos utcában készült szilárd burkolatú út, 1995-ben pedig a temetőhöz. A faluban a járdát teljes hosszában újjáépítettük. Ma már a település lakóinak hatvan százaléka a kábeltévé műsorai közül választhat, a családok közel háromnegyedének van telefonja.

— Volt-e vita a vagyonmegosztásnál?

— Mi nem kértünk az Aparhanttal közös vagyonból, jóllehet a nagyvejkeiek sok társadalmi munkát végeztek az ottani intézmények építésénél. A nagyvejkei gyerekek ma is Aparhanton tanulnak, a fejkvótán felül létszámarányosan fizetünk a szomszédos községnek.

— A találkozóra kicsinosították a falut.

— Igen, sokan kivették a részüket a munkából. Örülünk neki, hogy a gázprogram is 90 százalékig megvalósult már és minden reményünk megvan arra, hogy az új fűtési szezonban már gázzal fogunk fűteni.

— Nagyvejke zsáktelepülés. Van-e esély arra, hogy az északi bejáró is megépüljön?

— Rövid távon biztosan nem, de nem mondunk le róla. Egyébként pedig annak is vannak előnyei, hogy csak egy bejárata van a falunak. Sokkal csendesebb és tisztább a falu, amit az idelátogató idegenek is észrevették.- Hangyái Régen volt, hogy is volt?

Nagyvejke egykori jegyzőjének 1829-ben készült írása szerint 50 helyes gazda, 23 házas, 4 háztalan zsellér és 3 mesterember lakta a falut. A németországi „Haszsziai Nagy Herczegségé- ből" betelepültek „szükségességeiket a dohány termesztésiül szerzik bé. Feljegyezték, hogy babfazék volt a község csúfneve, a falu lakóit pedig kakastömőnek (kiklstopfer) csúfolták.

Az évforduló programja

9.00 Himnuszok, a résztvevők üdvözlése a művelődési házban.

10.00 Püspöki mise a templomban. Utána a Vendel kápolna újjászentelése.

14.00 Az elszármazottak nevében ünnepi beszédet mond dr. Riedlinger Márton.

14.30-tól Zenés-táncos programok.

Az 1846-os tűzvész emlékére állították fel a falu központjába a tűzoltók védőszentjének, Flóriánnak a szobrát. Azóta többször is felújították Flórit, legutóbb most, az évfordulóra.

Vejkéröl,

számokban

Nagyvejkén a lakosság létszáma évek óta kétszázötven fő körül mozog. 1994-ben 248, ’95-ben 260, ’96-ban 251 fő lakott a településen, jelenleg 242 polgárt tartanak nyilván. Közülük a 123 nő, 119 a férfi.

A településen van néhány magángazda, ám vállalkozó nincsen. A munkanélküliek száma hét, egy jövedelempótlós és egy közhasznú munkás dolgozik.

A faluban öt óvodás, huszonegy általános és tíz közép- iskolás van, egy fiatal jár főiskolára.

Negyvejke 250 éves. A legenda szerint élt hajdanán két Vejk nevű testvér, akik nem szívlelhették egymást. A Fiatalabbik Kisvejkét, az idősebbik Nagyvejkét alapította meg. Hogy a legandából mennyi igaz, nem jártunk utána. Ellenben azt megtudtuk, hogy a kutatók szerint a mai Nagyvejke területén jóval régebb óta élnek emberek. A helybéliek a falu „születésnapját” onnan számítják, amikor még vagy 24 más Tolna megyei településsel együtt egy bizonyos Mercy gróf megvásárolta a falut, amelyet 1947-ben telepítettek be németekkel. A kegyetlen sors úgy hozta, hogy közel kétszáz év múltán kitelepítették a német lakosságot. Szerencsére e viharokon sikerült túllépni és ma már évente visszajárnak az elszármazottak a faluba. Ma is eljönnek és a helyiekkel együtt ünnepük a jubileumot. fotó: ótós

A legidősebb nagyvejkei német

Kaszonits Flórián a legidősebb németajkú nagyvejkei polgár. 1921-ben született, tizenkét esztendős korában átkerült Aparhanra. Kőművesinasnak ment, megjárta a frontot, három évig volt fogságban. Miután megnősült, visszatért a faluba, nagyapja házába. A korábban teljesen németajkú faluban mindösz- sze tizenhét német család maradt. Később közülük sokan elköltöztek Bonyhádra, Szekszárdra. ..

>r?Ai y>rfofr*^V ***«,,'•

— Mire Ön a fogságból visszatért, a falu lakossága szinte teljesen kicserélődött. A németeket kitelepítették, itt voltak már a bukovinai székelyek illetve a felvidékiek. Nem volt nehéz beilleszkedni?

— Tudja, én a szakmámnál fogva sokfelé megfordultam, sokféle embert ismertem. így aztán könnyebb volt a dolgom. 1936-tól 1981-ig kőműves- kedtem. A szászvári Ébert JóKaszonits Flórián fotó: ótós

zsi bácsinál tanultam, előbb nála dolgoztam. Később, huszonöt évig voltam a nagymá- nyoki brikettgyárban mint karbantartó kőműves. Nagyon szerettem a szakmámat.

— A faluból ötven éve elvitték a németeket. Most azonban-. ahogy láttam - többen is jönnek Németországból és itt építenek házakat.

— Igen, ez így van, nyolc házat építenek németek. Ők nem az elszármazottak utódai, de hallották, hogy itt jó a víz és a levegő, egészséges a környezet. Még vízmintát is vittek magukkal és megvizsgáltatták.

— Nemcsak a kétszáz éves évfordulóra jönnek az elszármazottak.

—:< Nem, most már évek óta jönnek az elszármazottak, megnézik egykori hazájukat. Én ennek nagyon örülök és remélem, hogy még sokáig így lesz.

— Régebben volt ellentét a németek és a betelepült lakosság körében. Ez már a múlté?

— Szerencsére igen. Korábban az öregek nem engedték a vegyes házasságokat. Nekem mind a két menyem székely. Mondjak még valamit? Hangyái

Nő, karmesteri pálcával

Interjú Thész Gabriellával, az MRTV Gyermekkórusának vezető karnagyával

A Magyar Rádió és Televízió világhírű Gyermekkórusának vezető karnagya Thész Gabriella. Budapesten nyilván kevesebben tudják, de Szekszárdon annál többen, hogy a kórusvezető Tolna megyei.

— Szekszárdon nőttem fel, ide jártam zeneiskolába, majd a pécsi konzervatóriumba, aztán a budapesti zeneakadémiára, ami gyakorlatilag meg is határozta az életemet. Pesten élek, a Magyar Rádió gyermekkórusához 12 éve kerültem karnagyként, két éve, 1995. szeptemberében kaptam meg a vezető kamagyi címet.

— Nyilván vannak a kórusvezetésben segítőtársai is.

— Igen, nagy örömömre kaptam egy segítséget idén januárban, Nemes László Norbert karnagy társam nagy segítségemre van a gyermekkórusnál.

— Mi a feladata egy kórusvezetőnek?

— A gyerekekkel nagyon sok szép feladat van. Az iskolai, a hangszer, a kórusmunkát nekem kell megszerveznem, ami aztán nyilván az ő életük teljes részévé válik.

— Sok híres előde volt, mint Csányi László, Botka Valéria. Nem hatott ez bénítólag Önre?

— Negyvenkét éves a Rádió Gyermekkórusa, két éve ünnepeltük a Parlamentben egy nagyon szép, jubileumi hangverseny keretében a 40. születésnapot. Akkor összegyűltek mindazok, akik gyakorlatilag az elmúlt 40 évben ide jártak. Felejthetetlen élmény volt látni a nálam idősebbeket is a Parlament lépcsőjén ülve énekelni. Az összes karnagy kollégám és társam mind adott az életéből, a szeretetéből, a tudásából a kórusnak. Az, hogy most éppen én vezetem a gyermekkórust, az része az életnek, a változásoknak, hiszen egyszer mindenkinek, így nekem is tovább kell adnia a karmesteri pálcát.

— Miért épp kórus vezetést tanult? Tudatos volt a választás, vagy véletlen?

— Mindenképpen muzsikusnak készültem, zongorázni a szekszárdi zeneiskolában kezdtem Husek Rezső bácsinál. A hangszertanulás mellett az éneklést is nagyon szerettem. Énekeltem az iskolai, később a konzervatórium kórusában Agócsi Laci bácsinál. Amikor 18 éves koromban döntenem kellett a pályámról, hogy zongorista legyek vagy kórusvezető, még mindig tétováztam, de amikor a felvételim sikerült, az eldöntötte a kérdést. Ettől kezdve én a kórusvezetés mellé álltam, bár a zongora tanárképzőt is elvégeztem, sőt csembalóztam is sokáig. Úgy gondolom, ha valaki több hangszert tud és ismeri a másik hangszer irodalmát - a konziban oboáztam is -, az csak előnyére váük a vokális zenével való foglalkozásnál.

— A kórusvezetés igen határozott egyéniséget követel.

— Az biztos és rengeteg munkával is jár.

— Hogy lehet ennyi gyereket „kordában” tartani?

— Szeretettel és szigorral. De ugyanezt a szigort

alkalmazom magammal szemben is, hiszen csak azt követelhetem meg tőlük, amire én is nagyon felkészülök, amit magam is meg tudok tenni, amit végigpróbáltam. Ezért van úgy, hogy a próbákon minden alkalommal úgy érzem, én is- ott ülök valamelyik sorban, szemben magammal, hallgatok, figyelek, gondolkodom, hogy miként tudnám megoldani ezt vagy azt a feladatot. Ilyenkor érzem meg, mit kell mondanom, hogy megoldható legyen a kérés és a gyerekek meg tudják csinálni, amit kérek tőlük.

— Vezető karnagynak lenni nagy lekötöttséget jelent, sok vidéki fellépést, külföldi turnét. A családja hogyan tolerálja ezt?

— Nekem csodálatos családom van, a lányom 18 éves, nagyon sok segítséget kapok tőlük.

— A lánya most érettségizett, szintén zenei pályára készül?

— Nem, irodalmár szeretne lenni. Persze valamilyen módon azért őt is érinti a zene, hiszen jár koncertekre, maga is tanult hangszert, fuvolázott, ének-zenei iskolába járt, sokat énekelt kórusban. Ő az irodalmat választotta, amit én elfogadok.

— Tizennégy évesen elkerült Szekszárdról. Mit jelent - ha csak egy koncert erejéig is - visszatérni?

— Szekszárdi vagyok, ezt nyilván sokan tudják, édesapám itt dolgozott, élt sokáig, a bátyám szintén. Őket elvesztettem ugyan, de a szekszárdi közönség, a barátok, az itt élő édesanyám és a húgom, sógorom, sógornőm most is nagy szeretettel fogadnak, bár most már sokkal ritkábban jövök. De amikor itt vagyok, mindig ő úgy érzem, mintha soha el sem mentem volna, olyan jó mindig visszatérni.

F. Kováts Éva