Tolnai Népújság, 1997. május (8. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-31 / 125. szám
Tegzes József nyugdíjba megy A villanyszerelők atyja A nyugdíjba vonuló szaktanárt pénteken búcsúztatták kollégái, tanítványai. Tegzes József pályájának utolsó éveit a német Leybold cég szemléltető eszközei között töltötte, a szekszárdi Ady Endre (korábban 505-ös) középiskolában. Három évtizeden át képezte itt az épület-villamossági szerelőket, a villamoshálózat-szerelőket és az erősáramú berendezés szerelőket. Szám szerint körülbelül 1500-at. — Szerencsém volt - mondja -, mert azzal foglalkozhatom, amit mindig is szerettem csinálni. A villamosság érdekelt kezdettől fogva. Gyermekkoromban, a háború alatt Sióagárdon az elhagyott autókból szedegettük ki az égőket, generátorokat a bátyámmal. Később édesanyám rokkájának elektromos meghajtását oldottam meg. Édesapám templomi harangozó volt, ezért a „nem megfelelő világnézetünk miatt” nem tanulhattunk tovább. Kitérőkkel szerezhettem csak felsőfokú képesítést. — A maiaknak már köny- nyebb. Úgy tudom, önnek sok eredményes diákja volt. — Igen, sokan tanultak tovább, és az évek során legalább húszán végeztek előkelő helyen országos szakmai versenyeken. Legutóbb például Pécsen az első, a második és a hatodik helyet is mi szereztük meg. — Az idegei hogy vannak, ennyi tanítás után ? — Nekem a gyerekekkel volt a legkevesebb bajom. Ha egy kísérlettel felkeltjük az érdeklődésüket, aztán szinten tartjuk, tudunk nekik feladatot adni, nem unatkoznak az órán, akkor nem lehet velük gond. Szigorú vagyok, amit eleinte nehezen viselnek, de később megköszönik. Azok a leghálásabbak, akikkel a legd- rasztikusabb voltam, akiket nem hagytam elkutyulni, nem engedtem, hogy ellustálkod- ják a tehetségüket. Wessely Fotó: Gottvald Pedagógus-szemmel az új világban Mit mond a negyven éves óvónői-tanári tapasztalat? Milyen érzés ma pedagógusnak lenni? Abban a korban, amikor a magyar értelmiség történelmi (presztízs)csatában alulmaradt a magyar zöldségestársadalommal szemben? Milyen érzés nap, mint nap „a jövő nemzedékét” nevelni akkor, amikor a politika elinflálja a szakma anyagi, a társadalom az erkölcsi megbecsülését? Amikor a tudásanyag alapvető kérdéseiben nemcsak a politika, hanem a tudomány sem tud megegyezni? Jóllehet: a kihívások változtak, a hivatás lényeg marad. Tamásiban május 29-én másodízben adták át a Tamási Város Érdemes Pedagógusa címet, ezúttal Bucholz Jánosné tanítónőnek és Csurgó Sándorné óvópedagógusnak.- Nagyon szerencsés vagyok az életben, hiszen azt csinálhattam, amit szerettem - kezdi a visszatekintést pedagógusi pályájára Csurgó Sán- domé. - 1957-ben kezdtem Tamásiban, nagyon jó mesterem volt: Kersák Jánosné, Margit néni, nála tanultam meg a munkafegyelmet, a gyermek- szeretetet és egyáltalán a szakmát. A hetvenes években részt vettem az új óvodai nevelési program kísérleti bevezetésében, ezt követően a községi vezető óvónőknek tanfolyamot indítottam. 1975-ben kerültem az - akkor újonnan épült óvodába - vezető óvónőnek. Húsz évig voltam itt vezető. 1995- ben már nem vállaltam, úgy tervezem, hogy ez évben nyugdíjba szeretnék menni.- Éppen abban az évben Tamásiban racionalizálás zajlott az önkormányzati intézményeknél.- Igen, 1995-ben összevontak Tamásiban intézményeket, ami egy kicsit kellemetlenül érintette az óvodát, a legkevésbé sem tudtunk vele egyetérteni. Azóta csoportban dolgozom, és csodálatos szép élményekkel megyek el az óvodából. A gyermek tisztelete- A gyermekszeretet lehet tanulni?- Talán nem is a gyermek szeretetét, hanem tiszteletét. Úgy szeretni őket, hogy közben tisztelem érzéseiket, az ő kis világukat. Azt tanultam Margit nénitől, hogy nem a gyerekek felett vagyok, hanem azon a szinten, ahol ők, akkor értem meg őket. Megpróbálom az ő érzelemvilágukat úgy megtalálni, hogy egyenrangú partnernek nézzenek. Nem „parancs” vagyok, hanem társ.- Ha összehasonlítja az 1958-ban végzett nevelési munkát a maival, miben látja a különbséget?- Azokat a gyerekeket is fel kellett zárkóztatni, iskolaéretté kellett tennünk, azokkal is ugyanannyit foglalkoztunk. Akkor talán nehezebbek voltak a körülmények, nem volt ennyi segédanyag, szakkönyv, játék- lehetőség, az óvónőnek magának kellett megteremteni mindezt. Több gyerek volt, harminc, néha negyven gyermekkel dolgoztunk. Ne legyen iskolásdi- A kilencvenes években korábban nálunk kevéssé ismert, úgynevezett kísérleti módszerek is teret nyertek. Hogy viszonyul ezekhez a módszerekhez?- Valóban nagyon sok módszer van, azt hiszem, hogy a legfontosabb a Waldorf-mód- szer, amely nagyon tetszik nekem, mert gyermekközpontú. Az új nevelési módszerekkel nem megyünk el az iskola felé. Azokkal az óvónőkkel, akik velem dolgoztak, megpróbáltuk a gyereket figyelembe venni, és még véletlenül sem iskolásdit bevezetni. A gyerek minél többet játszik, annál több ismeretet szerez. Azt kértem az óvónőktől, hogy ne vegyük el a gyerektől a gyerekkorát. Ebben a teljesítménycentrikus világban, amikor már az első osztályosnak olvasnia és számolnia kell, legalább most, ez alatt a három év alatt maradjon igazán gyerek. Én nyugodtan, játékkal meg tudom tanítani a gyereket akár százig számolni. A mostani programok sokfélék, jónak tartom őket, mert mindegyik azt próbálja megcélozni, hogy maradjon a játéknál - és ez nagyon fontos.- 1959-ben Iregszemcsén kezdtem tanítani, majd 1966- ban álláslehetőséget kaptunk Tamásiban - emlékszik vissza Bucholz Jánosné -, magasabb fizetéssel, szolgálati lakással.- Ez már majdnem történelem. Elárulná, mit jelentett akkor egy jó fizetés?- Ha jól emlékszem 800- 900 forint között volt a kezdő- fizetés, és 1700-1800 forintot kerestem, mint tanulmányi felügyelő.- A folytatás?- 1971-ben én is kimentem az iskolába tanítani, akkor egy nagy iskola volt Tamásiban, több, mint ezer tanulóval. 1971-től alsó tagozatos igazgatóhelyettesként dolgoztam, amikor szétvált az intézmény, ezt már nem vállaltam. A vezetői munkát nagyra becsülöm, de nem éreztem magamat elég rámenősnek, keménynek ehhez. Azóta alsó tagozatos tanító vagyok. Az iskolaügy zavara- Ha visszagondol a kezdő- évekre, melyik időszak jelentette a nagyobb kihívást a pedagógus számára ?- Mindenképpen a mostani. Úgy gondolom, hogy ezt nem az én korom magyarázza. Engem úgy neveltek, a tanítóképzőben is olyan indíttatást kaptunk, hogy mindent csak becsületesen és tisztességesen . . , és most nem biztos, hogy ez jó. Nehéz a megváltozott körülményekre felkészíteni a gyerekeket, és későbbi kollégáimnak még nehezebb lesz. Ezt a saját gyerekeim példáján mondom. Próbáltuk úgy nevelni őket, hogy egyik sem lett kö- nyöklő-taposó jellem.- Annyi minden változott az utóbbi negyven évben a magyar oktatásban, nehéz lenne kiemelni bármit is. Párhuzamosan az oktatásügy válságával az utóbbi évek oktatási módszereinek palettája nagyon színes lett. Milyen tapasztalatai vannak erről?- Én pillanatnyilag zűrzavart érzek az iskolarendszeren belül. Sok helyen hiányzik az átjárhatóság. Középfokon úgy érzem, talán nem is tudják, mi az, amit megkapnak, amit várhatnak. Szerintem a NAT- on belül is sok a zűrzavar, kicsit aggódom az oktatásügyért. Az elképzelések lehet, hogy az íróasztal mellett másképp látszanak megoldhatónak, de azt mondja meg, hogy egy kisiskola mit csinál majd a 9.-10. osztályosokkal, - ha esetleg lesznek ilyenek. Nem erre készültünk- Nem akarok ünneprontó lenni, de a pedagógusok megbecsülésével kapcsolatban pro és kontra nagyon sok minden napvilágot lát. Közismerten alacsony erkölcsi és anyagi megbecsülésüket a szakmán kívüliek közül sokan némiképp indokoltnak találják. Régen lényegesen jobb volt a helyzet?- Iregszemcsén azt éreztem, igen. Kisebb település, talán ez is oka, hogy a tanítónak, tanárnak nagyobb tisztelet járt. Egy ideje ezt nem érzem. Az értelmiségieknek hosszú ideig nem volt olyan meghatározó szerepük, amilyen kellett volna. Most pedig csak a pénz, a pénz, az ügyeskedés, a vállalkozás a fontos. Egy pedagógus hol tud vállalkozni? Ha komolyan veszi a munkáját és a családját, akkor nem sok energiája marad. Mi nem is erre készültünk, nem ezt vállaltuk, pedagógusnak tanultunk. Ma pedig annak van helye, aki helyezkedik, ügyeskedik. Úgy érzem, a szakma egyhamar nem is nyeri el azt a helyet, amely megilletné.- Milyen érzés ma „pedagógus-bőrben” lenni?- Mióta megtudtam, hogy nekem adják át az Érdemes Pedagógus címet, érdekes folyamat játszódott le bennem. Éd- dig sokszor voltam olyan helyen, amikor én ünnepeltem másokat, ott ültem a háttérben, hangszeren kísértem, vagy verset súgtam. Most érdekes volt, hogy engem ünnepeltek. A tamási képviselő-testület néhány éve elfogadta ezt az Érdemes Pedagógus címadományozást, igaz pedagógus javaslatára. Úgy gondolom, hogy ez nagyon komoly dolog, én igazán megtisztelve érzem magam. Nem ezért dolgoztam, eszembe sem jutott, hogy azért tegyem. Arról, hogy általában milyen érzés: már az előbb említettem, én egy ideje már kicsit megkeseredtem, azt hiszem, más pedagógusokkal is így van. Sokszor vannak anyagi problémáink, kitörési lehetőségünk nincs. A lányomat is le akartam beszélni a pályáról.- Sikerült?- Nem, ő is tanár lett. (~h -c) Sárszentlőrinci gyermekek három napja Királynők és hercegek, habfürdővel Három napot tölthettek a sárszentlőrinci gyermekek a „csodák birodalmában”. Szerdától péntekig tartott a mesevilág, habfürdővel, amerikai katonákkal (köztük Lőrincen ritkán megforduló feketékkel), királynőkkel és hercegekkel. Szél és hűvös idő fogadta a paksi tűzoltókat szerdán délután, ám a gyermeknépet ez nem zavarta, vidáman hancú- roztak a habfürdőben, legfeljebb a szülők aggódtak kissé. Másnapra kiderült, alaptalanul, mindenki egészségesen jelent meg reggel a suliban. Hogyne, hiszen nem mindennapi vendégeket vártak, SFOR katonákat Taszárról. Jöttek is, terepjáróval, tábori felszerelésekkel, amit a lőrinci gyerekek megcsodáltak, legnagyobb sikere azonban a szétosztogatott, különleges csomagolású (és érdekes ízű) ételeknek volt. A viszonzás sem maradt el, az amerikaiak látható élvezettel fogyasztották az ebédet - húslevest hosszúmetélttel és a pörköltet nokedlival. Utóbbinak akkora sikere volt, hogy a receptet is elkérték. Hogy valóban jól esett az ebéd, azt a közvetlenül utána következő kispályás focimeccs igazolta, az amik négy háromra bizonyultak jobbnak a sárszentlőrinci fiataloknál - igaz, ebben szerepet játszott némi vendégtisztelet. Egymás között mérték össze ügyességüket és szépségüket alsósok és felsősök pénteken. Az aszfaltrajzversenyben a harmadikos Szász Zsolt volt a legjobb. Az iskola Toldija Csonka István (VI.) lett, a diszkó táncverseny nyertesei: az alsósok között Bogdán István (III.) és Móger Bernadett (IV.), a felsősöknél Móger Miklós (VII.) és Orsós Annamária (V.). A legnagyobb érdeklődés a szépség- versenyt kísérte. A két királynő: a negyedik osztályos Vámosi Orsolya és a hetedikes Prieger Anett. Hercegeket is választottak, mégpedig Kovács Zalánt (III.) és a diszkótáncban is jeleskedő Móger Miklóst. Lapzártánkkor még tartott a diszkó - ha az eső el nem mosta. -rákosiKüldöttgyűlést tartottak az áfészek Összefogás a közös érdekekért Küldöttgyűlést tartott tegnap az Áfészek Tolna Megyei Szövetsége Szekszárdon. A tavalyi átalakulás óta - az új felállásban társadalmi funkcióban látja el feladatát a szövetség - első alkalommal találkoztak a küldöttek. A megye különböző településeiről - Dombóvártól Simon- tomyáig, Bátaszéktől Nagydo- rogig - érkezett küldötteket Béres Vilmos, a szövetség elnöke köszöntötte. Ezt követően beszámoló hangzott el a közös beszerzés fejlesztéséről az élelmiszer, az iparcikk, ruházati 'és gazdabolt tevékenységgel kapcsolatban. Kiemelt feladat a beszerzésen kívül az értékesítési együttműködés javítása a fogyasztási szövetkezetek között és az országos elképzelésekhez való igazodás -, hangzott el. A téma kapcsán elhangzott, hogy a Szövetkezetek Országos Tanácsa, az ÁFEOSZ az elmúlt hetekben hozott fontos döntéseket, többek között a beszerzési, értékesítési kérdésekkel kapcsolatban, melyek meghatározzák az áfészek jövőjét. A beszámolót követően a küldöttek elfogadták az elnökség és a felügyelőbizottság beszámolóját, majd sor került azoknak az áfész dolgozóknak a kitüntetésére, akik a területükön az átlagosnál többet tettek a szövetkezeti mozgalomért. Ez alkalomból huszonötén vehették át az Áfészek Tolna Megyei Szövetsége által alapított „Szövetkezeti Munkáért” kitüntetést. — F. Kováts —
