Tolnai Népújság, 1997. március (8. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-29 / 74. szám
Gáti Mariann: NAPBÓL JÖTTEM Napból jöttem, Édesanyám, kék a hajam, köd a ruhám. Égi mező száz virága ragyog rajta, muzsikálja. Napba megyek immár vissza, hol a forrás kristály- tiszta. Ezek a sorok Gáti Mariann NAPBÓL JÖTTEM címmel megjelent, felnőtteknek és gyermekeknek szóló könyvéből valók. Szeretet, hit és akarat kell az élethez és akkor minden valóra válik. Minden gondolat megtestesülhet, ha tisztességes. Ha van valami vágyad, ami nagyon erős és amire minden nap gondolsz, akkor az előbb- utóbb valóra válik. Ilyen volt nekem ez a könyv is. „Egy kislány életéről, gondolatairól írok Nektek, aki már régen felnőtt, de valahol mégis megmaradt gyereknek. Kék hajával, és ezüstös farkával már kicsiny korától különbözött társaitól, ezért sokszor csúnyának és boldogtalannak érezte magát.” — Két évembe tellett míg önerőből, minden külső segítség nélkül ki tudtuk adni ezt a könyvet. A családom, a rokonaim minden megtakarított pénze benne van, de megérte. Hiszem, hogy valamit adok vele, általa. A könyv olyan, amilyen én vagyok, rólam szól, ahogy gyerekeskedtem, kamaszodtam, amilyennek láttam 6-8 évesen a világot és benne a szappanbuborékot, meg a Kisherceget, akinek a figurája, szellemisége mindig foglalkoztatott. Ezt a könyvet úgy vállalom fel, ahogy van, mert fontos, hogy az ember vállalja önmagát. A kitűnő minőségben elkészült könyv a legfontosabb dologról, a SZERE I ÉI RŐL szól. „A szeretet lángja égett a szemében. Manapság ezeket a fényeket ritkán lehet látni. Talán karácsonykor....Rövid időre kígyóinak a lelkek kis gyertyái, tiszavirág életűek, de égnek. Üdvözlégy, szeretet!” — A Kisherceg látszólag elment, de mégis itt van. Érzem közelségét. Megőriztem a kavicsokat üvegcserepeket és gyöngyöket. Adok belőle az embereknek. Neked is! Sokat, nagyon sokat! Hisz nem fogy el soha. F. Kováts Éva A Kékhajú lány és a Kisherceg Lélekmelengető gondolatok egy könyv kapcsán gok, és ne essenek le a fáról. Mi ez?, kérdi a Kisherceg a könyv elején. Mi ez, kérdeztem rajzórán az egyik gyerektől, amikor egy nagy kék foltot festett a rajzlapra. Ez egy tündérpalota, csak a felhők mögött van, ezért nem látod, mondta. Én ezt elfogadtam. A gyerekek meglátják a dolgok mögött lévő valóságot. — A gyerekeknek, felnőtteknek, gyerek-felnőtteknek és felnőtt-gyerekeknek készült könyvecskének az a furcsasága, hogy minden sora IGAZ, nem csupán kitaláció, a képzeletnek szüleménye - vallja a szerző. $ — A téli fáknak kék lombot festettem, hogy jobban látszód- janak rajta a fehér hópihe virá— Örökös barátságot kötöttem a Kis Herceggel- Ez a barátság más, mint a halandó emberek barátsága. Nagyon mélyről jön és a TISZTA SZERETET táplálja. Amikor tanítottam, nagyon sokat beszéltem a gyerekeknek erről - vallja a ma képzőművészként Faddon élő, ott magángalériát fenntartó egykori tanítónő. A könyvet műfajilag nehéz lenne besorolni, hisz verseket, emlékfoszlányokat és „filozófiai fejtegetéseket” egyaránt tartalmaz. A gyönyörű színes képek Gáti Mariann alkotásairól készültek. Kékhajú lány tenyerén tartja a mosolygó, tündöklőén szőke Kisherceget, felettük aranygombként ragyog a Nap. Ez a kép egyik oldala. Megfordítva egy nyírfa-darab önmagában is szép kérgét látjuk. — A dolgok olykor nem láthatók vagy csak nehezen észrevehetők. Itt ez a nyírfakéreg, kiállítom, a felnőtt látogatók megnézik és odébb mennek. A gyerek az más, az kiváncsi, ő a fa mögé kukucskál és ott, egy másik világban, látja a Kisherceget. Az ember maszkot hord, az igazi énjét eltitkolja, nem meri vállalni magát. Mindig nézünk, hasonlítunk, viszonyítunk, rohanunk, hajszoljuk a pénzt. Pedig az igazi érték nem a ház, a kocsi, a bútor, hanem a hit, a szerelem és a barátság. Ez ami maradandó, minden más múlandó. Emlékek az illatok szárnyán A z öregasszony mozdulatlanul állt. Zuhogott rá a tavaszi verőfény. Amikor lehajolt, hogy a vázában megigazítsa a szélkuszálta virágokat arcához ért, majd úgy érezte, hogy beborítja, magába öleli a hófehér jácintok puha illata. Lassan emelte fel a fejét, mintha nem tudna elszakadni a földtől, a fehér jácintokról. T Jirtelen meglátta az öt éves LL kislányt, amint szökdécsel a vízparti úton, néhány méterrel a szülei előtt. A gyerek le-le szaladt az ezüstösen csillogó útról a smaragzöld fűbe. Senki nem tudta, csak ő, hogy miért néz meg egy-egy fűcsomót, miért szaladja körbe a nyárfák fehér törzsét. A Tündérkirálynőt kereste, aki a hófehér húsvéti nyúlon lovagol és akiknek eljötté, valamint ajándéka napok múlva megérkezik. Egy-egy pillanatra látta is, amint elsuhannak a tulipánágyások mögött. A kislány Tündérország követe volt az emberek között, és erős vágy élt benne, hogy egyszer oda visszajusson, ahol a királynői trón vár rá, s mellette ül majd a Bandika. A részletekről csak édesanyja tudott, akinek egyszer egy tavaszi alkonyon mesélt Tündérországról, ahova valamennyien eljutunk egyszer, ha már elég jók leszünk. És persze Bandika tudott mindent, akinek folytatásokban adta elő mik történnek a képzelet csodálatos világában. Ugrabugrált a kislány, majd be-be várva szüleit, kérdezett egyet-kettőt és ismét eliramodott. Minden szembe jövő elmosolyodott, majd megállt és mondott valami kedveset a boldogan mosolygó szülőknek, a kislányra pedig ránevettek. Az út végén ismét megvárta szüleit, felnézett rájuk, majd nagyra nyitva kék szemeit komolyan így szólt. —Nem is tudtam, hogy a felnőttek ennyire kedvesek. T Tarangszó riasztotta vissza az 11 öregasszonyt a valóságba. Még nem akart menni, ezért körülnézett. A közelben nemesített kék jácintok sorakoztak katonás rendben, mintha menetelnének. Hova is? Igen, az égszínkék mosoly a mediterrán város sétáló utcáján. Ronda, mocskos tavasz volt. Ködös, sötét és csípősen hideg. A járdák mellett állt az olvadt hóié, előbukkantak a télen eldobált csikkek, szétázott papírdarabok. Ólmos magány ült a lány lelkén is, ahogy fázósan, merengve, és boldogtalanul lépkedett az utca közepén, ahol legalább nem állt a víz. Száraz lábbal lehetett közlekedni. Észre sem vette, és már előtte állt a férfi, a nagy ő. Szemében ott ragyogott az égszínkék mosoly, amely bevilágította a mediterrán város főutcáját, megelőlegezve a tavaszi égbolt tisztaságát. A férfi a kezét nyújtotta, hogy átsegítse egy megcsillanó víztócsán és visszavezesse a járdára. Meleg volt a keze, és ez melegség, ami akkor a lányt elárasztotta, sok-sok éven át vele maradt. Hogy mikor engedték el egymás kezét, és miért arra már nem akart emlékezni az öregasszony. T~'lindult a harangszó irá- J—j nyába, a virágpompába öltözött sírok között. Ellenállt a kísértésnek, hogy mégegyszer visszanézzen a fehér nárciszokra. Óriásfejű piros tulipánok szegélyezték az útját, nem tudta érzi-e vagy csak elképzeli a kesernyés fű-szagot. Egy lány jött vele szemben, karján hatalmas csokor sárga nárcisz. A sárga nárciszok a lánya udvarában virítottak. Majdnem mindenki eljött húsvét vasárnapján. Ott volt három unokája egy férjjel és két feleséggel együtt. A folyosóról nézte, ahogy az öt dédunoka a fűben hancúrozik. A legkisebb leszakított egy sárga virágfejet, azzal labdáztak. A szobában a kék vázában is virítottak a tavasz biztos hírnökei. Mi lehet most a legkisebb unokával? Még végig sem gondolta mindezt, amikor csikorogva fékezett az autó a ház előtt. A szokatlan hangra, és jó hírre várva mindenki elősorjázott a házból, a dédunokák is fölugráltak a hosszú folyosóra, hogy kilássanak az utcára. Mint egy várakozó szoborcsoport úgy álltak az utca felé fordulva. Az unokává kipattant a kocsiból és kezeit magasba emelve odakiáltotta a rokonságnak, hogy győzelem. És tényleg, a legkisebb dédunokát, aki húsvét vasárnapján megszületett, Viktóriának nevezték el. Ihárosi Ibolya
