Tolnai Népújság, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-02-03 / 256. szám
1996. november 2., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal Rejtett értékeink Dr. Boszkovitz Mór élete és munkássága Vannak különös családok, amelynek tagjai mintha nem is együvé tartoznának, hiszen a felmenők a fél or-* szágot bejárják, fiaik és unokáik pedig hosszú évtizedeket töltenek egy helyen. Érdekes példája ennek a Boszkovitz család. A nagyapa nevét még a Bmotól északra fekvő mezővárosról kapja, ahol 1740-ben született, majd - Schweitzer József és Szilágyi Mihály kutatásai nyomán tudjuk ezt - „lényegében ő volt a pesti zsidó község első rabbija”. Fia, Boszkovitz Móric Óbudán született, abban a városban, amelynek rabbija atyját végül elűzette. A Bonyhádon elhunyt nagyatya legalább hat helyen volt rabbi, fia pedig Paks magánorvosa. Valószínűleg itt született 1842 körül dr. Boszkovitz Mór, aki doktori képesítését már a Balassa János vezette pesti egyetemen szerezte, s talán a korszakos tudós hatására éppen a belgyógyászat iránt érdeklődött leginkább. Még diplomázása évében, 1870-ben Bátaszéken telepedett le s ettől kezdve haláláig, 1926. november 4-ig itt élt. Ahogy a Tolnamegyei Újság nekrológjában olvashatjuk: „57 éven keresztül teljesítette nemes és fáradságos hivatását mindenkor lelkiismeretesen és azzal az altruizmussal és humánus gondolkodással, amely nem tekintett soha másra, mint hogy a szenvedéseken könnyítsen, visszaadja embertársainak a legértékesebb kincsét, az egészséget”. Még kezdő orvos volt, amikor az első kolera elleni intézkedéseket sikerrel tette meg dr. Sass István, Petőfi barátjának és a megye főorvosának irányításával 1873-ban. Körorvosként a Sárköz mindennapos vendége, útjaihoz az egyes községek által adott előfogat ad még segítséget, s ha jól meggondoljuk, nem akármilyen feladat így tízezrek egészségén őrködni. Bátaszék azonban meleg szeretettel övezte. Amikor működése negyedszázadát érte meg, 1894-ben közel százan vettek részt azon az ünnepségen, amelyre megfestették a körorvos arcképét, számára pedig közadakozásból elismerő felirattal ellátott ezüst serleget nyújtottak át. (Ez sokakban visszás érzést keltett, mert Góczi bíró vezetésével a községben évekkel előbb elhunyt másik orvos síremlékére gyűjtöttek éppen.) Akik megbecsülték, nemcsak az orvost láthatták benne, hiszen már ekkor fő szorgalmazója a szekszárd- bátaszéki és a bátaszék-bajai vasútvonal kiépítésének, alapítója a Bátaszék-Sárközi Takarék és Világbanknak, ahol a felügyelő bizottság elnöke is volt élete végéig. Szakmai tevékenysége, tekintélye és szakirodalmi munkássága szintén ismertté tette nevét. Jubileuma évében az orvosok és természettudósok pécsi vándorgyűlésén „több figyelemre méltó indítványát is elfogadták”, a Tolnavármegye már mint „az orvosi szakirodalom terén előnyösen ismert nevű” doktort mutatja be: a Gyógyászatban, a Pesti Hírlapban, a Gyakorló Orvosban, a Pécsi Naplóban, az Orvosi Revue-ben, Orvosok Lapjá- ■ ban, az Ország Világban, valamint a helyi Tolnamegyei Közlönyben és a Tolnavár- megyében jelentek meg népszerűsítő és szakcikkei. Az előbbieket az utóbbiaktól nehéz elválasztanunk, mert világos stílusa jól egyesítette, magában a tudományosságot és közérthetőséget. Jó példa erre A hypnosis címmel 1894- ben az utóbbi lapban megjelent írása, amely erről a kérdésről az első volt megyei sajtónkban, de alapvető megállapításai évszázad múltán is igazak. Miután elválasztotta a narkózis fogalmától, felteszi a kérdést: „Mi a hipnózis, mi által jő létre, mily hatást gyakorol, milyen az eredménye, s egyáltalán van-e gyógyered- ménye?” Az életből vett példákkal érzékelteti a lényeget, majd kimondja: „A hipnotizálás időre-órára el fogja tüntetni az idegzet által előidézett betegséget egyrészt, de másrészt a képzeletek erőltetett ébresztése által ugyanannyit megint teremt (...). Az orvosi tudomány keretében, mint gyógyszer állandó helyet fog-e magának biztosítani, nagyon kétlem, legföljebb, ha csodaszerek kategóriájában fogja helyét találni”. Valószínű, hogy 1914-1918- ban sem használta a módszert, amikor pedig a bátaszéki Vöröskereszt Kórház belgyógyászatának osztályvezetőjeként tapasztalatán kívül csak ez állt volna rendelkezésére, mert sokszor még gyógyszer sem volt. Ma már ez is, ahogy egész élete is, feledésbe merült. . . Dr. Töttó's Gábor Nyugdíjba vonul a kisdorogi gazda Csongrádi István, a búcsúzú vőfély fotó: bakó A falusi lakodalmak elképzelhetetlenek gazda nélkül. Csongrádi István, a kisdorogi vőfély kilenc év után úgy döntött: visszavonul. Hogy emlékezetesebbé tegye a dolgot, meghívta mindazokat, akiknek lakodalmában valaha „gazdáskodott”. A búcsúzásra az elmúlt szombaton a teveli étteremben került sor. Több, mint százan mentek el a találkozóra, ahol az is kiderült, hogy nem biztos, hogy végleges a gazda elhatározása. — Az örömbe egy kis üröm is vegyült, mert néhányan hiányoznak közülünk - mondta a teveli kocsmában Csongrádi István, a „nyugdíjba vonuló” gazda azok előtt a fiatalok előtt, akiknek lakodalmában ő volt, aki minden apróságra odafigyelt. Csongrádi úr elsősorban nem azok hiánya miatt búslakodott, akik a munkájuk miatt maradtak távol az összejövetel tői, hanem azokat sajnálta, akik - ahogy ő mondta - nem bírták ki azt a kritikus 6-7 évet, amely után már nagyon nehéz elválni. Az öröm mégis nagy volt. Több, mint száz fiatal jött el Tevelre - közelről s távolról, hogy együtt búcsúztassák egykori vőfélyüket. Csongrádi István és felesége májusban ünnepelték 35. házassági évfordulójukat. Két disznót vágtak pénteken, hogy legyen mit ennie a sok-sok „ifjú párnak”. Szombaton már délelőtt ott sertepertéltek a teveli kiskocsmában, hogy minden rendben legyen: húsleves készült és pörkölt volt galuskával. Csongrádiék délután ötkor már csinosan felöltözve, izgalommal várták a fiatalokat: vajon hányán jönnek el? Amíg várakozunk, van időnk beszélgetni. — Sokan azt mondták, mesebeszéd az egész, úgysem fogja Ön abbahagyni a vőfé- lyeskedést! - provokálom az ünnepeltet. — Valóban, többen meg is róttak érte, hogy akkor most az ő gyerekéhez nem megyek? Mert tudja! Akinél voltam, az a kisebb gyerekhez is elhív, ha tetszett a „produkció”. — Hogy kezdődött? — Mikor a feleségem bátyjának a lánya ment férjhez - több, mint kilenc éve - akkor ugrottam a mélyvízbe. A menyasszony keresztapja lett volna a gazda, de a lakodalom előtti napon inába szállt a bátorsága. Akkor kértek meg engem, hogy próbáljak valamit csinálni. — Hogy fogott hozzá? — Az első alkalommal felkészületlenül álltam oda, és spontán mondtam, amit kellett. — Azért, gondolom sorozatban ez így nem ment. — Többeknek megtetszett, ahogy csináltam a dolgot, ezért aztán egyre többen kértek, vállaljam az övékét is. Azt mondtam a feleségemnek: vállalhatjuk továbbra is - mert hiszen ő állandóan jött segíteni -, de akkor meg kell tanulnunk, hogy is mennek ezek a dolgok. — Mi a feladata egy gazdának a falusi lakodalomban? — Az ifjú pár szülei helyett ő gondoskodik a vendégekről, ügyel a felszolgálásra és mindent megtesz azért, hogy az emberek jól érezzék magukat. — Hogy készül fel a munkára ? — Először is jön a megrendelő, ez legtöbbször a szülő, aki elmondja, hogy mit szeretne. Aztán a lakodalom előtti héten még egyszer eljönnek, de ekkor már a házasulok is feltétlenül, hogy mindent aprólékosan megbeszéljünk. Én sok helyen jártam már Pécstől Vácig és Börzsönytől Hetvehelyig, a szokások eltérők, de a legtöbb helyen igényelték a kikérőket. A ceremónia mindenhol a vőlegény házánál indul, a menyasszonynál addig semmi nem történik, amíg a vőlegény oda nem ér. — Mire kell nagyon figyelni? — Szinte mindenre, de mindenhol másra és másra. Falun kényelmesebben mennek a dolgok, de városban - ahol félóránként tartják az esküvőket - nagyon pontosnak kell lenni. Volt, hogy nem tudták, hogy a menyasszonyi háztól milyen messze van a polgármesteri hivatal vagy a templom. Ilyenkor bizony meg kell mérni a távolságot, le kell lépni, ha kell, le kell mérni az időt, mert késni nem illik. — Volt, hogy kifolyt a kezéből a lakodalom ? — Nem, ilyen nem fordult elő. Végig figyelni kell, hogy a gazda kézben tartsa az eseményeket, de rátelepedni sem szabad a vendégekre: kell hagyni, hogy spontán jól tudják érezni magukat. Ennek meg kell találni a módját. Külön feladat, amikor hajnaltájt „elül” a vendég. Ilyenkor be kell dobni különböző mókás dolgot: lábmosás, gyertyafény keringő, tojásos játékok - sok mindent ki lehet találni. A szülők azt szeretnék, ha a vendég minél tovább maradna. Ezzel sosem volt probléma. Előfordult, hogy reggel nyolckor még a vendéglő előtt mulatott a nép. — Miért fontos önnek ez a találkozó? — Régen dédelgetett álmom volt, hogy ha egyszer visszavonulok, akkor meghívom ezeket a fiatalokat. Annyi sok szép emlék köt hozzájuk! A legváratlanabb helyeken ismernek fel, köszönnek rám: legutóbb a Pécsi piacterén dudált rám valamelyikük. Ez jól esik. — Úgy tudom traktoros az eredeti foglalkozása. — Igen, a helyi Kossuth Termelőszövetkezetben dolgozom. — Miért akarja abbahagyni a vőfélykedést? — Nagyon fárasztó reggel, egy-egy távolabbi helyről hazavezetni a kocsit. — Van Önnek tarifája ? — Az nincsen. Hallottam, hogy sokan kemény tízezrekért csinálják. Én csak a benzinpénzt kérem el, meg némi honoráriumot kapok, annyit, amennyit rám szán az ifjú pár. Én soha nem mondom meg mennyit adjanak. — Hány helyen volt Ön már gazda ?-— Nem tudom pontosan, de közel van a százhoz. — Ha pénzért csinálta volna, már milliomos lehetne. — így igaz, de meg lehet nézni: egy húszéves Zsigulival járok. Hol vagyok én a milliomostól? Aki ennek a dolognak csak az anyagi oldalát nézi, az nem jut messzire. Szeretni kell ezt a munkát. Jó dolog kiállni két-háromszáz ember elé. Nem lehet megfizetni azt az élményt, amikor a vendégek gratulálnak. Aki csak a pénz miatt csinálja, az messzire nem jut vele. A találkozóra meghívtak egy másik gazdát, Asztalos Menyhértet is. ő Tevelen él, Csongrádi úr hozzá szaladt segítségért amikor be kellett ugrania a rokonok lakodalmán. — Itt nincs konkurencia - állítja Asztalos úr, amikor arról faggatom, nem féltékeny-e a kollégájára. A Völgységben mindenkit ismerünk, aki ilyesmivel foglalkozik. Jól megvagyunk. Sőt, nem egyszer előfordult, hogy egymást helyettesítettük. - mondja. A legfiatalabb pár Miklós Gábor és Latosinszki Rita. ők egy hónapja, szeptember 21-én mondtak örök hűséget egymásnak. Bevallásuk szerint a saját lakodalmukban érezték magukat a legjobban, nem kis részben a gazdának köszönhetően. Lestyán László és felesége 1994. április 17-én házasodott össze Kisdorogon. Rendes, korrekt, intelligens embernek ismerték meg Csongrádi Istvánt, szerintük ritka az ilyen násznagy. Belead „apait, anyait”, mégis érzéssel csinálja, és jó hangulatot kelt. A „legidősebb” pár 1987 október 17-én kelt egybe. András László és Andrásné Simon Tímea nosztalgiával emlékeznek a kilenc év előtti nagy napra, és nem hiszik el, hogy Csongrádi úr abbahagyja. Az est főszereplőjének felesége, Csongrádi Istvánné könnyekre fakadt, amikor a fiatalok ajándékkal kedveskedtek nekik. — Nélkülem nem ment egy lakodalomba sem. Csak akkor érezte jól magát, ha én is ott voltam. — Ön mondta neki, hogy „ vonuljon nyugdíjba ” ? — Nem, de hát fárasztó már: otthon vannak földek, szőlő, találunk munkát bőven. Antal Lázár, a Melódia zenekar szaxofonosa szerint ízig-vérig gazdának való Csongrádi István. Nem is hiszi, hogy abba tudja hagyni. Ki tudja? De talán nem is ez a fontos. Csongrádiék harmincöt közös évükkel a hátuk mögött példái lehetnek a fiataloknak egy olyan országban, ahol minden harmadik házasság válással végződik. Hangyái János Istentiszteletek Szekszárdim Római katolikus szentmisék. Szombat: 17 óra Újváros, 18.30 Belváros. Vasárnap: 7.30 Újváros, 9.00 Belváros, 11.00 Belváros, 18.30 Belváros. Református istentiszteletek. Vasárnap: 9.00 óra Kálvin tér, (gyermekistentisztelet), 10.00 Kálvin tér. 18. Kálvin tér. Evangélikus istentiszteletek. Vasárnap: 9.30 német áhítat, minden hónap 2. és 4. vasárnapján. 10.00 Luther tér. Metodista istentiszteletek. Szerda: 17.30 óra Munkácsy u. 1. Vasárnap: 10.00 Munkácsy u. 1. (gyermekistentisztelet). 17.30 Munkácsy u. 1. Baptista istentiszteletek. Szerda: 17.30 óra Dózsa Gy. u. 1. Vasárnap: 9.30 Dózsa Gy. u. 1. Mindenszentek és Halottak Napja. Ilyenkor kinyílik előttünk egy máskor elfelejtett vagy csak titkon hordozott világ. Ami „odaát” van. Ami testi szemeink elől el van takarva, amit a hallásunk, tapintásunk nem érzékel, amit a hit „szemével” is csak homályosan látunk. A reményünk azonban biztosan köt oda hozzá, minden erejével belékapaszkodik, hiszen e láthatatlan világ Ura nélkül értelmetlen lenne az egész földi élet. Ő az, Akinek nevét az ószövetség választott népe nem merte kimondani, mert tudta, hogy Akire gondol, kimondhatatlan, felfoghatatlan. Jézus Krisztusban azonban közel jött hozzánk a láthatatlan Isten. Jézus tanítványai később elmondják és leírják nekünk, hogy megismerték, látták, tapintották Öt, a Mestert, az Urat, aki Isten Fia. ő ura a mindenJó hír ségnek, égnek és földnek, élőknek és holtaknak. Benne Isten világát, Isten országát fedezzük fel a maga teljességében. Ő az, Akinek szeretetéból, életéből mindannyian menthetünk. Benne fedezzük fel csodálkozva, hogy mi mind testvérek vagyunk, összetartozunk élők és megholtak, közösségben vagyunk Istennel és az ő nagy családjával, azokkal, akik Benne hisznek. Ezen a két napon, november 1-én és 2-án, ez a mennyei világ és az oda vezető út ragyog fel előttünk. Csendben, benső melegséggel - imádságos szeretettel - gondolunk azokra, akik már testben nem láthatók számunkra, befejezték e földi pályafutást. Istenbe és az örök életbe vetett hitünk ezekben a napokban csodát művel velünk. Könnyeink felszáradnak és szívünk-lelkünk megnyugszik. Szavakban ki nem fejezhető békesség áraszt el bennünket, mely örömet szül. A bánat, szomorúság kifejezése átváltozik némán halk, szelíd mosollyá és kezdjünk megérteni, felfogni Jézus szavait, mely szerint boldogok vagyunk. Boldogok, mert van jövőnk. „Kézzelfoghatóan” ráé- rezhetünk és hittel valljuk is, hogy a szentek közösségébe tartozunk. Szeretnek minket, engem is, nemcsak a földön élő vérrokonaim, barátaim, hanem Isten egész családja, az Őt szeretők - élők és megholtak - mindannyian. Ebben a csodálatos világban, ragyogásban én is fényleni akarok. Ennek jeléül gyújtom meg a gyertyát. Farkas Béla plébános Miként lett pap II. János Pál Rövid önéletrajzot írt II. János Pál pápa arról, hogy miként lett pappá. A kötet, mely általában is foglalkozik a papi hivatás kérdésével, a Sacerdos in aetemum (Mindörökké pap) ideiglenes címet kapta, s várhatóan egyszerre több nyelven jelenik meg. Hivatalos vatikáni források semmit nem közöltek eddig a pápai önéletrajzról. Megbízható értesülések szerint a mintegy 70 oldalas könyvvel a nyáron készült el II. János Pál, és abból az alkalomból írta, hogy ötven évvel ezelőtt, 1946. november 1-én szentelték pappá. A könyv első felében vall a pápa arról, hogy milyen volt az ifjúsága. Szól a színház, a nyelvészet iránti érdeklődéséről, ifjúkori ismerőseiről, társairól. Kitér arra a rövid időszakra, amikor - Lengyelország német megszállása idején egy vegyi gyárban dolgozott, hogy elkerülje a német munka- tábort. A pápa számára a család jelentette azt a környezetet, mely elindította a papi hivatás felé, bár sem apja, sem édesanyja nem ösztönözte ebbe az irányba. A szülők már nem érték meg, hogy 26 éves fiukból pap lett, Karol Wojtyla felszentelésén csak egy nénikéje vett részt a családból. Az önéletrajz részletesen szól a papi pálya legelső szakaszáról, a Katowice eldugott külvárosának számító Nie- gowicben kapott első parókiáról, arról az időszakról, amikor egyszerre öt általános iskolába tanított hittant és színjátszókört szervezett a fiatalok számára. A további, a pápasághoz Vezető útból csak egyes mozzanatokat emel ki II. János Pál.
