Tolnai Népújság, 1996. június (7. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-01-02 / 127. szám

A faddi óriásharcsa-fogó ember A Faddon élő, tolnai származású Adorján Ist­ván a horgászat és a harcsák megszállottja. A fiatalember a legeredményesebb hazai óriás- harcsa-fogók egyike. — Életem első nagy harcsá­jával 1988-ban „találkoztam”. Feljött a csónak mellé, és nagy buffanással megindult. Azt se tudtam, mit csináljak. 35-ös zsinórral horgásztam, vágóho­rog nem volt nálam. Közben jöttek segíteni, este fél nyolckor akasztottam meg, 11-kor már három csónakot húzkodott. Nem mertük erőltetni, mert gyenge volt a zsinór. Éjfél után már kimerült minden zseb­lámpa, de akkorra már elkez­dett feljönni, olyan 100 kiló kö­rüli hal volt. De a sötétben nem mertük megvágózni. Kievez­tünk vele a faddi strandra, de az utolsó pillanatban elfáradt a zsinór, a harcsa meg szép las­san elúszott. Rá két-három napra ugyan­azon a helyen megakasztottam megint egy nagyot, akkor már 45-ös zsinórral. Amikor először feljött, - a kapott tanács alapján - mindjárt belevágtam a vágó­horgot, a harcsa meg csapott egyet, elszakított mindent, és elment. Harmadnap megint megakasztottam egyet, de azt is elengedtük. Utána gondoltam, hogy most már rá kellene állni komolyabban a harcsahorgá­szatra. — Úgy tudom, ez sikerült, rengeteg nagy harcsát fogott az elmúlt néhány év alatt. — Pontosan nem tudom, mennyit, tavaly például 43 da­rabot, amelyek közül 64 kilós volt a legnagyobb. A 10 kiló alattiakat nem szoktuk szá­molni. — Mik a speciális kellékei az óriásharcsa-fogásnak?? — Legalább 60-as zsinór kell, olyan, ami megfelelően nyúlik. Amikor a 87 kilós har­csámat fogtam, a 100 méteres zsinór még 22 métert nyúlott. Csak erős szereléssel lehet megpróbálni irányítani a halat. Általában 5-6 centis hármas­horgot használok. Csali halnak nekem a tenyérnyi kárász vált be a legjobban. Nagy, legalább öt méteres, nehéz csónak kell a fárasztáshoz. ember, megszállottá válik. Amikor megakasztok egy ilyen halat, az olyan élmény, ami ne­kem többet ér, mint ha egy má­zsa pontyot fognék. — A testi erő mennyire ját­szik szerepet? A harcsa-fogó egy tavalyi 55 kilóssal — Milyen általános szabá­lyai vannak ennek a horgászat­nak? — Ahhoz, hogy harcsát fog­jon az ember, nagyon sok időt kell eltölteni a vízen, nagyon kell ismerni a helyeket. Ennek ellenére van, amikor két hétig hiába próbálkozom. A hal meg- akasztása után, az első kiroha­násnál nem lehet mit csinálni, lazára kell állítani a féket. Egy 60-70 kilós ilyenkor elvisz 50- 60 méter zsinórt. Közben el kell oldani a csónakot, mozgásba kell hozni, és utána lehet kemé­nyebbre fogni a szerelést. Ami­kor odaér a csónakhoz a hal, meglököm a fejét a vágóhorog­gal. Ha erre nem reagál, akkor meg lehet vágózni. Ha ezt idő előtt csinálják, a nagy hal min­dent elvisz, vágóhorgostul. Ha egy nagy harcsát megfog az — Fontos. Persze nemcsak az számít. Példa erre a legem­lékezetesebb esetem, ’91-ben. Hét és fél órát fárasztottam egy nagyon nagy harcsát, igaz, 45- ös zsinórral. Már megvágóz- tam, olyan 2,70-3 méter hosszú volt. Nagyon sokan látták, 140- 150 kilósra saccolták. Ki akar­tunk evezni vele a Sekély vízbe. Amikor már majdnem kiértünk, mindig megbolondult, és visz- szahúzott a meder felé. A vágóhorog végére kötött bálamadzagot rátekertem a ke­zemre, és beleültem a csónak aljára. Bíztam a testi erőmben, sokáig kajakoztam, 150 kilót nyomtam fekve, nem is azzal volt a gond, hanem rossz volt a csónak, a társam pedig nem tu­dott úszni. A harcsa már vagy negyedszer bolondult meg, el­kezdett forogni. Ha akkor alá­megy a csónak alá, biztos, hogy felborulunk. Addig forgott körbe-körbe, míg kifordult a vágóhorogból, és szép lassan elúszott. —Milyen erő van ezekben a halakban ? — Nagyon változó. 50 kiló körülieket tíz perc alatt be szok­tam emelni. A 87 kilóst 27 perc alatt vettem be a csónakba. De volt egy olyan, ami két csóna­kot egy órán keresztül is húzott, de még a víz fenekéről sem tud­tam felhúzni, 60-as zsinórral. A harcsák között is úgy van, mint az embernél, azonos súlyúak között lehet az egyik akár két­szer erősebb is a másiknál. — Biztosan terjednek legen­dák a faddi vízen is az óriásha­lakról. — Olyan másfél mázsa kö­rüli halat, rajtam kívül többen is megakasztottak már. Valószí­nűleg nem csak egy ilyen van a faddi vízben. Én is radaroztam már, a műszer szerint van benne még két mázsás is. — Mire lehet felhasználni egy ilyen halat? — Van, aki szereti, pörkölt­nek, halászlébe. Én nem va­gyok oda érte, általában el szoktam adni halászcsárdákba. — Mennyire tart ilyen óri­áshalaktól a horgász? — Jól tudok úszni, kajakkal olyan vizeket is bejártam már, ahol sokan hajóval se mernének elmenni. Ennek ellenére mindig tartottam a víztől. Mióta rááll­tam a harcsázásra, őszintén megmondom, nem mernék olyan helyre úszni, ahol ekkora halak vannak. A harcsák között - főleg íváskor - sok az agresz- szív, szerintem ilyenkor meg­harapja az embert is. — Mindig csak ilyen nagy harcsát fog ? — Amikor elkezdtem har- csázni, egy csomó halam ment el. Piszkált ugyan a dolog, de nem nagyon bántam, mert sze­rettem a fárasztási, másrészt meg, őszintén szólva sajnálom is őket. Mégis, szinte már imádkoz­tam azért, hogy egy kisebbet tudjak megakasztani, amit meg is tudok fogni. Erre az első har­csám, ami meglett, 87 kilós volt. Azóta se fogtam nagyob­bat.-s­Szomszédok Régen, talán úgy 30 évvel ezelőtt cikket írtam a mi utcánkról - megyei la­punkban meg is jelent - ahol a régi Kossuth Lajos utcai házunk eladása után új otthont építettünk. Mi, akik már közel jártunk az 5. ikszhez, az akkor már felépült házak fiatal „fé- szekrakói” közé kerültünk. Őszintén szólva jóma­gam féltem a változástól, de talán sajnáltam a régi megszokott utcát, a kedves szomszédokat. Kár volt, mivel már az építkezés kezdetén kellemes megle­petésben volt részünk. A hozzánk képest akkori fia­talok (ma már ők is nagy­szülők) kedvesen fogadták a java korabeli építkezésbe kezdő házaspárt. Az épít­kezés során amiben csak tudtak, segítettek. A helyi körülményeket nálunk jobban ismerve átadták a tapasztalataikat és nem­csak tanácsot adtak, ha kel­lett szerszámokat kölcsö­nöztek .. Befogadtak minket. Akkor, az újonnan épült kertes családi házba költözés és a jószomszédi viszony kialakulásának örömére újságcikket írtam. Most a 84 évemben azért írok „A mi utcánkról” mert egy hetilapban olvas­tam egy kritikai megjegy­zést, úgymond a „Szom­szédok kezd kifulladni”. A továbbiakban azt kifogá­solja a cikkíró, „az a baj, hogy áthatja a politika.” (Nem értem ez miért baj?) A Szomszédokra való uta­lás, amelynek hűséges né­zője vagyok, eszembe jut­tatta a múltat és a mi szom­szédainkat. Ahogy a bevezetőben erre utaltam, igenis van jó szomszédi viszony akkor is, ha a politika sok min­dent megváltoztat és akad­nak egymástól eltérő vé­lemények a dolgok, az események megítélésében. Visszatérve „A mi ut­cánk” szomszédaira, a kezdetben kialakult jó vi­szony - bár kivételek is akadnak - még évtizedek múltán, ma is megvan. A légkör szinte családias, íme néhány példa. Válto­zatlan a kölcsönös segít- ' ségnyújtás. A megmaradt permedét nem öntik ki, ha netán a szomszédnak szük­sége lenne rá. Az egykor kialakult segítségnyújtás ma is érvényesül, erre számtalan példát sorolhat­nák. Az idei tél próbára tette a kertes házak lakóit is. Számomra különösen nagy megpróbáltatást je­lentett. Most is, de évekre visszamenőleg az a gya­korlat alakult ki, a havat minden alkalommal eltaka­rította valaki a házam előtt. Hogy kik-voltak a „tette­sek”? Soha nem fedték fel kilétüket, elkerülendő a há- lálkodást részemről. Visszatérve a közösen megrendezett családi ese­ményekre, a névnapi kö­szöntőkre, összejövete­lekre, a legutóbbi ese­ményről emlékeznék meg. Az egyik szomszéd uno­kája ballagott. Ez alka­lommal 28-an ültük körül az ünnepi asztalt. A köz­vetlen hozzátartozókon kí­vül vagy tizenöten szom­szédok voltunk. Köztük jómagam a 83 éves öreg, akinek jól esett a figyelem, a kedvesség, az asztalra ke­rülő, mester fokon főzött halászlé és a többi finom­ság. Jókedvű volt a ven­dégsereg. Nem maradt el a nóta és a tánc sem. Sokak számára talán idillinek, túl rózsásnak tű­nik a kép, de érzem és val­lom, a sok gond ellenére is legyen életkedvünk, örül­jünk annak a kicsinek is ami van, forduljon az élet, a politikai szélmalom ke­reke bármerre. Vannak, voltak és lesznek jó embe­rek, tartós barátságok, egymást tisztelő és megbe­csülő szomszédok, közös­ségek. Ha ez nem volna, sivár és szomorú lenne az ÉLET. P. Ónodi Mária Kis mesterek nagy Ot eve folyik a képzés a bonyhádi kézműves iskolá­ban. A művelődési központ égisze alatt működő intéz­mény vezetőjét, Wagnerné Pál Ágnest kérdeztük. — Hogyan indult a munka az iskolában ? — Egy fővárosi kísérlet ta­pasztalatai alapján kezdtük meg a tanítást. À nyolcvanas évek közepe táján a Budapesti Művelődési Központ bevezette az úgynevezett „Nyitott ház” módszert. Ennek kapcsán már akkor kiderült, hogy nagyon sok fiatal cselleng az utcán. Arra is rámutattak, hogy ezek zömében úgynevezett halmo­zottan hátrányos gyermekek, tehát olyanok, akiknek több­féle problémával kell az élet­ben megküzdeniük. A művelő­dési központ kidolgozott egy tantervet, melynek alapján azokat a fiatalokat fogadták, akiket nem vettek fel más kö­zépfokú oktatási intézménybe, vagy onnan valamilyen oknál fogva kimaradtak. Mi e mód­szert alapul véve indítottuk az első évfolyamot 1991-ben. — Ezek a gyermekek külön­leges bánásmódot igényelnek. — Valóban így van. Hogy megbirkózzunk a feladattal, rendszeresen jártunk tovább­képzésekre a fővárosi anyais­kolába, illetve felkészítő tanfo­lyamokon vettünk részt. Más­részt segítséget kaptunk a Vö­rösmarty Mihály Általános Is­kolától, amelynek tanárai szin­tén részt vesznek az oktatás­ban. A különleges bánásmód lényege pedig szerintem abban áll, hogy nálunk szociálisan ér­zékeny pedagógusokra van szükség. Csak az ilyenek al­kalmasak ugyanis erre a mun­kára. Ezen túl vannak speciális esetek is: van olyan diákunk, aki szinte teljesen vak, olyan is, aki halláskárosult. Azonban óvnék attól, hogy sérült gyere­dolgai Cseke Tamás, fazekas ta­nuló kék iskolájának írjam le ma­gunkat, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy mi nem zárjuk ki ezeket a gyerekeket, akiket bi­zony más iskolák nehezen fo­gadnak. A szakmai és a szokásos köz­ismereti tárgyakon túl diákja­ink tanulnak könyvtárhasznála­tot, néprajzot és művészetis­meretet is. Hadd tegyem hozzá, hogy kulcsszerepük van a tanárok­nak, de a legfontosabbak - a képzés jellegéből adódóan - mégis csak a mesterek. — Milyen szakmát tanul­hatnak itt a fiatalok? — Három szakmával indul­tunk, szövés, fazekasság, bőr­művesség, amelyet tavaly óta kosárfonással is kiegészítet­tünk és tervezzük, hogy dísz- műkovácsokat is képezünk. Ez utóbbi szakmának is gazdag hagyományai vannak Bony- hádon. Ha sikerül támogatót és persze műhelynek való helyi­séget találnunk, akkor elindít­juk a képzést, a szakember már megvan hozzá. — Jelenleg is látható a mű­velődési központban az a kiál­lítás, amelyet az iskola tanuló­inak munkáiból állítottak ösz- sze, hagyományosan a másodi­kosok ballagása alkalmából. Aki látta, mindenki csak az el­ismerés hangján szólt a tárlat­ról. — Nagyon örülök, hogy ez így van, az eredmény a meste­reink munkáját is dicséri: Lő- rincz Etel textiltervező ipar­művész, Kürthy György faze­kas, Bócz Anikó iparművész és Barabás Attiláné bőrműves foglalkozik nagyon lelkiisme­retesen a tanítványainkkal. — Mennyire tudják haszno­sítani a diákok az Önöknél szerzett ismereteket? — A képzés szakmunkás- vizsgával zárul, a végzősök szakmunkás-bizonyítványt kapnak. Az általunk oktatott szakmák szerepelnek az orszá­gos képzési jegyzékben. Elég jók a munkakilátásaik a végző­seinknek. A fazekasok nagy része például el tud helyez­kedni, sőt, olyan diákunk is van, aki egy műhelyt épített ki magának, s ma a volt osztály­társait foglalkoztatja. A töb­biek is többnyire találnak munkát, de látszik, hogy szük­ségük lenne arra, hogy vállal­Balog János, kosárfonó ta­nuló kozási ismereteket is tanítsunk nekik. Ha úgy tetszik, ez a jövő egyik nagy feladata, a másik pedig, hogy létrehozzunk egy úgynevezett „inkubátor házat”, ahol a fiatalok az iskola befe­jezése után dolgozhatnak. Ha kapunk egy kis segítséget, ak­kor ezt is megcsináljuk. Han­gyái

Next

/
Thumbnails
Contents