Tolnai Népújság, 1996. június (7. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-29-30 / 151. szám

Koszöntjük a találkozót

Székely nemzedékek. Képünkön a kilencvennégy esztendős kakasdi Sebestyén (Bada) Feri bácsi és az izmé- nyi együttes alapító tagja, Fábián Ferenc. Két arc, két generáció. A tegnap kezdődött bátaszéki országos találkozót leginkább a képen nem szereplő legfiatalabbak kedvéért tartják, hogy ők is őrizzék és adják tovább az ősök, az elődök hagyományait.

Sebestyén Adám-díjasok

A Székely Szövetség azzal is emléket kíván állítani a nemrégiben elhunyt Sebestyén Ádám emlékének, hogy a néprajzkutató nevével jelzett díjat hoz létre. A Sebestyén Adám díjakat első alkalommal ma adják át. A díjazottak:

Egyéni: Beréti Antal fafaragó, Nagyvejke, Fábián Andrásné

együttesvezető, Lengyel, Fábián Margit gyűjtő, kutató, pedagógus, Érd, Fábián Mártonné népi iparművész, szövő, Bonyhád, Höffler Lajosné a Székely kör elnöke, kutató, együttesvezető, Bonyhád, Illés Imréné a népművészet mestere, Érd, Káka Rozália előadóművész, Érd, László László a népművészet mestere, hegedűs, Izmény, Lőrincz Aladárné a népművészet mestere, szövő, Majos, Szemesük István fafaragó, Bonyhád, Sebestyén (Bada) Ferenc a népművészet mestere, táncos, Rakasd, Tamási Istvánné együttesvezető, gyűjtő, kutató, Báta- szék, Tusa János fafaragó, Majos.

Csoportos: Aparhanti székely hagyományőrző Együttes, Csátaljai Székely Népdalkör, Izményi Székely Hagyomány- őrző Együttes, Csernakeresztúri Hagyományőrző Együttes (Erdély). A díjazottak Adorjáni Endre bronzplakettjét kapják.

Megjelent a második Székely füzet

*

A tavalyi bonyhádi találkozó alkalmából jelent meg a Székely füzetek 1. száma. Rudolf László ötlete volt, hogy a székelytalálkozókra jelenjen meg egy olyan kiadvány, amely elsősorban a bukovinai székelyek történetével és életével foglalkozó dokumentumokat tartalmazna. A tavalyi sikeres bemutatkozás után idén már a Székely Szövetség kiadásában jelent meg a 24 oldalas 2. szám.

Időről-időre felerősödik a vita a „Székely himnusz” körüli szerzői jogi problémákról. A lapból megtudhatjuk, hogy a

Tolnamegyei Újság már 1940- ben (!) részletesen írt erről a témáról. A kiadvány törzsét az egykori bonyhádi Székely Múzeum irattárában talált levelek, jelentések alkotják a bukovinaiak magyarországi letelepítéséről. Több korabeli levél első ízben történő publikálása számít szenzációnak az idei számban. Bodor György hagyatékából került elő egy 1934-ben Kanadából írt levél, amely megrá- zóan, de egyben csodálatosan mutatja be a tengerentúlra kivándorolt bukovinaiak küzdelmes életét. Dr. Németh Kálmán józseffalvi plébános* portréjának és a telepítésben játszott

szerepének jobb megismerését segítik az általa írt levelek. Első alkalommal kerül a nagyobb nyilvánosság elé dr. Meskó Miklós tanulmánya a Déva környéki telepítések értékeléséről. Zenetörténeti ritkaságnak számít dr. Török Pál zeneszerző 50 évvel ezelőtt Kakasdon írt levele és a hozzá mellékelt kotta. Részlet a levélből: „Tíz esztendő múlva azt hiszik, hogy Bukovinából hozták magukkal ezt az ősi dalt. Nem kellene elárulni, hogy mi tanítottuk meg reá őket itt”.

A Székely füzetek 2. száma a találkozó idején korlátozott példányszámban kapható.

Akisember sosem szított ellentétet

A székely találkozóval kapcsolatban Bognár Jenőtől, a város polgármesterétől kérdeztük, a város életében milyen jelentősége van az országos programnak?

— A városnak nagy kihívás és próbatétel is egyben a székelytalálkozó. Közel 1500 vendégre, köztük külföldiekre is számítunk. Óhatatlanul sebeket szakítunk föl azzal, amikor emlékezni szeretnénk a régmúlt időkre. Mégis az emlékezést tartom a legfontosabb, egyben a legnehezebb próbatételnek, mert az elkövetkező ötven év már nem a mi feladatunk lesz.

— Hornét jönnek vendégek?

— Bátaszékre érkezik egy sallói delegáció, várhatóan itt lesz a polgármester, és egyházi

képviselők. Szándékaink szerint egy év múlva, augusztusban hivatalosan is aláírjuk Sal- lóval a testvérkapcsolatról szóló okmányt. Jönnek a német testvérvárosból, és itt lesznek a ditróiak is.

— Minek a jegyében telnek az elkövetkező napok?

— A kapcsolatok, a gyökerek ne szakadjanak el. Most a székelyeknek, később a németeknek és a felvidékieknek állítunk emléktáblát. Remélem, hogy a mostani három nap a megbékélés jegyében telik,

mert a célok mindenképpen ezt szolgálják. Azt gondolom, a székely, a felvidéki, és a német békességben megfér egymással. A régmúlt történéseiről csupán elbeszélések alapján, történelemkönyvekből van tudomásom, de meggyőződésem, soha nem a kisembereknek volt egymással/gondjuk, hanem belekényszerültek az akkori politikába. Bízom abban, hogy az emberek a megbékélésre koncentrálnak. A találkozó szerves része lesz az erdélyi Ditró településsel a kapcsolatfelvétel. A rokoni kapcsolatokat később szeretnénk tovább bővíteni a gyerekeken át, a családokkal is.- péteri A krónikás krónikája

Sebestyán Ádámot a székelyek igen jól ismerték. A bukovinaiak krónikásaként számos könyvet írt. Januári haláláig azon dolgozott, hogy az utódoknak mind többet tudjon hátrahagyni. Keze azóta pihen, s íme eljött az idő, hogy a krónikás krónikája is megjelenjék.

Fia, Sebestyén Dezső azzal tiszteleg előtte, hogy egy kis könyvecskében közreadja apja történetét. Azzal is Sebestyén Ádámot tiszteli meg, hogy kellő alázattal fogott a tollhoz, hogy megírja a kakasdi kántor és a kiváló néprajzkutató történetét. A könyvecskéből a kutatót, mint embert is megismerhetjük: „Ember volt, akinek voltak kiváló tulajdonságai és gyarlóságai is. Egy olyan ember volt, akinek egyénisége hatott a többiekre. Ember volt, akinek volt egy eltökélt szándéka: papírra vetni a szűkebb népcsoportról, a bukovinai székelyekről olyan dolgokat, amelyek eltértek és különösnek számítottak más környezethez tartozó magyar népcsoportok szokásaihoz képest.” - írja Sebestyén Dezső. A könyvecske a találkozó alkalmából jelenik meg, a Székely Szövetség támogatásával. - háj A könyv címlapfotója

Ditró, a testvér

A bátaszéki II. Géza Gimnáziumot baráti szálak fűzik az erdélyi Gyergyódit- róhoz. Ezt a barátságot most a két település hivatalosan is megpecsételi.

A gyergyói-medence egyik legnagyobb települése Ditró. A Maros jobb partján helyezkedik el a Gyergyó- szentmikóst Maroshévízzel összekötő, a Maros mentén haladó 12 számú főút mentén. Napjainkban több mint 8000-es lélekszámú nagyközség, középiskolával, körzeti rendelővel, kórházzal, faiparral. Művelődési élete számottevő. Itt született Puskás Tivadar - nevét a gimnázium viseli - a telefonhírmondó feltalálója. A községről nevezték el ditro- inak a közeli hegyekben található, kékes színű, szoda- lit tartalmú Nefelinsziewi- tet, a ritka kőzetet. Ditró temploma a XIX. században épült neogótikus stílusban. A bátaszéki templomhoz hasonlóan uralja a települést, környéket, jelentős építészeti érték. (pt)

Székely humor

Az más!

Szakszervezeti üdülőjegygyei nyaralt a székely a tengerparton. Otthon megszokta volt a kiadós ételeket, az üdülőben mindig éhes volt, állandóan a konyha körül ólálkodott és érdeklődött, hogy mi készül ebédre.

Az egyik konyhalány felvilágosította:

— Zöldbableves és fánk.

Az atyafi megvakarta a

füle tövét, de nem tudta elképzelni, hogy az mi lehet. Vajon ehet-é eleget, jól fog- é lakni?

Midőn elébe tették az ételt, örömében felkiáltott:

— Há, ha tudtam volna, hogy zöldfuszulyka lesz pánkóval, nem búsultam volna egész délelőtt, hogy vajon mit eszek!

(Duka János: Üti Páké Bará- tost című könyvéből)

Bukovinából Bácskába

A

székelység történelme során többször is vándorbotot fogott. Ezúttal a Bácskába telepítés körülményeit idézzük fel Fazekas Tiborc kutatása alapján.

„1941. tavaszán újra magyar közigazgatás alá került a Bácska, amelyet az I. világháború után nagy tömegben délszláv csoportok leptek el, megbontva e terület - megelőzőleg sem kiegyenlített arányait... 1941. május 9-én a kormány elhatározta, hogy a Bácska benépesítésére hazahozza a bukovinai magyarságot. Az elhatározás gyorsaságát segítette, hogy a frissen megkapott területeken nagyon sok elhagyott gazdasági , szociális létesítmény, szinte egész falvak állottak üresen. A háborúra készülő nemzetnek szüksége volt a híresen jó gabonatermő vidékre és az azt megművelő kezekre. Gyors megállapodás született a román kormánnyal, amelynek értelmében - a még 1940-ben összeírt, 40 millió pengőnyi értéket, amit a magyar áttelepülőknek Bukovinában kellett hagyniuk, Románia hamarosan megtéríti Magyarországnak. Ettől kezdve már a magyarországi menekülttáborok lakóit is ide irányították és május 10-e és június 21-e között Szegeden keresztül, alig öt hét alatt(!) a Bácskába költöztettek 2.828 családot, 13.198 embert. így keletkezett az öt bukovinai község lakosságából 28 kisebb- nagyobb magyar település, melyeknek több-kevesebb változtatással igyekeztek az eredeti névhez hasonló elnevezést adni . . .

Bár így, első pillantásra a hazatelepítés komoly fegyverténynek tűnhet, és e kis népcsoport szempontjából hallatlanul fontos dolog volt, előzményeinek ismeretében árnyoldalait is meg kell ismernünk... A

telepítés műveleteit a kormánybizottság mellett főképpen a honvédség irányította és végezte, ami fényt vet az, egész áttelepítés tényleges indítékaira is. Vagyis már az átköltözések megindításának pillanatában a jól meggondolt stratégiai feladatnak esett áldozatul e közösség legőszintébb érdeke. E kisebbfajta „hadművelet” tárgyát a sokat szenvedett bukovinai családok adták, akik tényleges szerepüket csak jóval az áttelepítések után kezdték felismerni (a fiataloknak 1942-ben be kellett vonulniuk).

F

igyelemre méltó az a tény, hogy mint a Bukovinába történt letelepítéskor, úgy most is a lakosságnak meg kellett vásárolnia mindazt, ami megélhetéséhez szükséges volt. A földet, a házat meghatározott időn belül törleszteni kellett, azzal

együtt, hogy a Bukovinában hagyott javak ellenértékét vé- gülis nem kapták mag. Ennek következtében, nem sokkal az áttelepülés fölött érzett jogos öröm mindenkire gyakorolt jótékony hatása után a legkülönbözőbb szociális feszültségek jelentkeztek ezen az eddig oly egységes népcsoporton belül. Á bomlást csak tovább fokozta Magyarország belépése a világháborúba és az ezzel járó számtalan ellentmondás helyi jelentkezése.

Az áttelepített emberek papjai világosan látták azokat a problémákat, amelyek az áthozatal jellegéből annak céljaira és hibáira is rávilágítottak. Bizonyára ez az a levél, amelyet még az átköltözés előtt írt Sebestyén Antal hadikfalvi esperes plébános az áttelepítés egyik fő hívéhez és elindítójához., dr. Németh Kálmán józseffalvi plébánoshoz:

„Én igenis a telepítést óhajtom szívvel, lélekkel, mert látom, hogy népünk szaporasága mellett nagyon leszegényedett, mert látom, hogy magát nem művelheti, hogy tehetségei parlagon hevernek; szeretném már magam is, hogy a telepítés nehézségein minél hamarább átessünk, de a dolog lényegét nem tévesztem szem elől: ennek a telepítésnek egy. sikerült telepítésnek kell lennie, különben népem egy része itt marad, más része Magyarország boldogtalanjait fogja szaporítani, egyszóval tönkremegyünk".

Utólag ítélve a fenntartások jogosnak bizonyultak. Noha 1941-ben minden család megkapta a saját földterületét (családonként 7, + gyermekenként egy hold), és saját saját termésű

gabonájuk biztosította megélhetésüket, 1942-ben pedig valamennyi család megkapta honosítási iratait, ez év októberében a hadköteles korú fiataloknak be kellett vonulniuk. 1914 óta a bukovinaiak nagyon sokat szenvedtek a háborúval járó megpróbáltatások miatt, érthető, ha a bevonulásoktól kezdve egyre fokozódott a nyugtalanság falvaikban,

N

emzetiségi ellentétek Bukó- vinában nem nagyon vetődtek fel, hiszen egyformán szegény volt ott mindenki, bármilyen születésű is lett légyen. Ennélfogva meglehetősen értetlenül és védtelenül állottak a háborúra felkészítő propagandisztikus uszítással szemben. Ezzel egyidőben újfent megindult a bujkálás és szökdösés, azàz a szétszóródás, amitől a papok eleve tartottak.” (Forrás: Fazekas Tiborc: Történeti és nyelvi adalékok a bukovinai nyelvjárás eredetének meghatározásához. Bölcsész- doktori disszertáció, 1977.)