Tolnai Népújság, 1996. április (7. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-13 / 87. szám
10. oldal Hétvégi Magazin 1996. április 13., szombat Rejtett értékeink A Sina-család és Tolna megye A XIX. század szinte mesebeli hősei azok a kereskedők, gyárosok, bankárok, akik a kései feudalizmusból a modem polgári világba vezetik hazánkat, s akiknek többnyire már csak a történelemkönyvek lapjain maradt fenn a nevük. A török uralta Boszniából az 1800-as évek elején költözött a Habsburg Birodalomba Sina György, aki 1818. április 3-án magyar nemességet kapott, fiait pedig 1832. március 8-án emelték osztrák bárói rangra, három hét múlva ezt Magyar- országra is kiterjesztették, négy év múlva már morva, cseh és sziléziai honosságot kapott a család. Főleg bankügyletekkel és kereskedéssel foglalkoztak a Sinák, ennek révén jutottak megyénkbe is: a tolnai régi kolostor épületében tartott fenn dohányraktárat Sina György, aki később a Lánchíd építésének finanszírozásával tette emlékezetessé nevét. A pénzügyietek hatalmas jövedelmet hoztak, de a görög származású család időközben Magyarország legnagyobb világi birtokosává is vált, mert Ternes megyétől Trencsénig, Ausztriától Cseh- és Morvaországig számos nagybirtokot vettek meg a kor anyagi nehézségekkel küzdő nemeseitől és főnemeseitől. Bizonnyal ezek közé tartozott Simontomya ura, galáthai gróf Eszterházy Károly, akitől 1820. március 5- én még Sina Simon vette meg birtokát 698.500 forintért, ami megyénk összes nemesének tíz évi tiszta jövedelmével volt egyenlő! Mindez persze Sina Simonnak nem jelentett gondot, mert két és fél év múlva, halálakor ennek több mint száztízszeresét, 80 millió értékű vagyont hagyott fiára ... A kedvező lehetőségek húsz év múlva ismét megyénkbe hívták a családot: a tolnai elő- nevű Festeticsektől Makk József gyártulajdonos vette meg birtokukat, azonban Sina György Simon - élvén nemesi jogával — megkérte Festetics Rezsőt, hogy névleg, az ő pénzén vásárolja vissza, majd ruházza rá birtokát. Neki ötvenezer forintot hozott az ügylet, Makknak kétszer ennyit, de Tolna, majd nemsokára a Ferenc József nevelője, Bombel- les gróf kezén volt Kajmád is a tulajdonába jutott. A birtokokon bevezetett ésszerű gazdálkodásból és az Európa szerte figyelemmel kísért banküzletek hasznából gyakran jutott az így vagy úgy rászorulóknak. Fél évvel Sina György Simon halála előtt a Tolnamegyei Közlönyben Péchy József tolnai prépost mutatta ki, hogy az Akadémiától (84.000 Ft) a Nemzeti Színházig (26.250 Ft) mintegy 46 nagyobb tételből álló, 260.074 forintnyi adományt tett. Különösen Tolnát szerette: a plébá- riiatemplom kifestésére 3000, a templomtér kiköveztetésére 1500, a leányiskola felállítására 588, más ottani iskolákra 1000, a létesítendő lovassági laktanya céljaira adta oda a kolostort telekkel (mintegy 30.000 forintot engedve a valós árból). Számtalanszor előfordult, hogy rászorultakat adósságelengedéssel, gyermekeink neveltetésének támogatásával húzta ki a bajból. Szeretete abban is megmutatkozott, hogy 1846. július 1-jén született leányáról, Iphigéniáról nevezte el birtokának egyik majorját megyénkben. Korán elhalt fián kívül négy leánygyermeke született: Anasztázia, gróf Wimpfen Viktor felesége Simontomyát, Iréné, herceg Maurocordato György neje Tolnát kapta, persze mindez csepp volt a tengerben, mert már apjától több mint háromszázezer holdat örökölt az utolsó Sina. A Vasárnapi Újság nekrológja azonban úgy véli: „Csak nagyobb áldozatait említve is, vagyonához méltó összeget számíthatunk fel”, „Jótéteményeinek talán legnagyobb része Magyarországra esik, az országra, mely jótéteményei elfogadásán kívül bizony kevés méltánylattal volt iránta életében ...” Amikor báró Sina Simon György 1876. április 15-én Bécsben, egykori szülőhelyén meghalt, a rappoltenkircheni kriptán a címert is lefelé fordították, hiszen ő volt az utolsó férfi a családban. Tolnán még sokáig emlegették: gyakran állították szembe példáját vejé- vel, Maurocordato herceggel, aki csak birtokát örökölte, jótékony, adakozó szellemét nem. Dr. Töttó's Gábor Ha nehéz is, nem adom fel! Jelige: „Szeressük egymást gyerekek,, Talán másoknak is tudok segítem azzal, ha megírom, hogyan is tudtam egy számomra mély hullámvölgyből kikerülni, ahová önhibámon kívül kerültem. Röviden az előzményekről: Hosszabb ideje éltem együtt valakivel, nem éppen tökéletes harmóniában, de szükség törvényt bont címszóval igyekeztünk tolerálni egymás hibáit. így viszonylag békés nyugalomban teltek napjaink. Jött azonban egy harmadik, és nekem mennem kellett. Minden az élettársamé volt, így egy hirtelen vásárolt komfort nélküli családi házba költöztem. A vásárlás szinte minden tartalékomat felemésztette. Egy ideig nehezen éltem, hiszen a régi helyen sok mindent ott kellett hagynom, amiért megdolgoztam, de munkám gyümölcsét már más élvezte. Nehezen szoktam meg a komfortnélküliséget is, de 6 hét után döntöttem. Ez így nem mehet tovább! Az élet nem áll meg. Fokozatosan visszatértem több éve elhagyott munkámhoz, ugyanis volt élettársam nem engedett dolgozni, „csak” a háztartást kellett ellátnom, de azt reggel 7-től este 8- ig. Próbáltam megkeresni régi barátaimat, ismerőseimet, akik nem feledkeztek meg rólam, mert aktív koromban sokaknak segítettem. Most is munkát kértem és nem támogatást. Igyekeztem lefoglalni magam. Segítek mindenkin, aki hozzám fordul, anélkül, hogy bármiféle segítséget elfogadnék. Sokan nem is tudják, hogy hol és milyen körülmények között lakom. Tanfolyamra is jelentkeztem, hogy hatékonyabban segíthessek másokon. Színházi előadásokra jártam a télen, így töltődtem fel újabb energiával, hogy másoknak még többet adhassak. Szeretetért csak szerete- tet kérek és kapok is. Társamat még nem találtam meg, aki így fogad el, hogy önzetlenül segítek másokon. Még nem adom fel, tudok várni rá. Barátaim, ismerőseim nem hagynak magamra. Optimizmussal telve igyekszem anyagi helyzetemhez is mérten, kis házamat komfortossá tenni. Minden hozzám fordulónak segítek, egy meghallgatással, mosollyal, jó tanáccsal. Újra erősnek érzem magam. Nő létemre talán túl sokat is vállalok, de nekem ez ad erőt az egyedüllét elviselésére. Nem vagyok magányos, csak egyedül élek, de már vidáman és boldogan. Az őszinteségért cserébe nyitott szíveket vár Szemében a versek szeretete A Költészet napján vendég érkezett a Bonyhád városi könyvtárba. Az érdeklődők figyelemmel hallgatták a komlói Tibai Gyöngyi verseit, az azokat ihlető életrajzi momentumokat. — Mindig nagy örömmel megyek olyan emberek közé, akiknek a szemében csillog a versek szeretete. Elsősorban a gyerekeknek kéne költeményeket olvasniuk, hiszen ők a legfogékonyabbak - mondja Tibai Gyöngyi, akit a műsor „hivatalos” része után valóban elsősorban a fiatalok kerestek meg kérdéseikkel. — Mióta ír verseket? — Én az életemet korszakokra bontom. Az első hat év volt az „aranykor”, a felhőtlen boldogság időszaka, amely nagyon sok szép élményt adott. Aztán iskolás koromban találtam magamnak egy külön világot, ekkor kezdtem el festeni és verseket írni. Majd lázadó kamaszkoromban valamennyi addigi alkotásomat megsemmisítettem. Ma már Tibai Gyöngyi tudom, ezt azért tettem, mert nem akartam belépni a felnőttek világába. A szabadságot mindig nagyon fontosnak tartottam. Rájöttem, hogy nagyon jó érzés, ha az ember egy egész életen át tiszta szívvel és gondolatokkal hajthatja álomra a fejét. — Említette az iskoláskori festmények megsemmisítését. — Igen, később azonban megint elkezdtem festeni, segédeszköz nélkül, csak a kezemmel. Mára sikerült megtalálnom az egyéni stílusomat. Ezenkívül faragok is. Mivel valamennyi alkotó tevékenységemet csak teljes intenzitással tudom művelni, így külön korszakaim vannak. Émellett írok a komlói újságba, felvállaltam a kisebbségi önkormányzatokkal való foglalkozást. Szeretném a feléjük irányuló előítéletek ledolgozását segíteni. A cigányodban például irigylésre méltó, hatalmas .életöröm van. Bennünk ez a képesség már elcsökevénye- sedett. — Mekkora a felelőssége egy mai költőnek? — Óriási, és ezt ilyenkor, a költészet napján fokozottan érzem. Egy-egy versemet először csak fejben „írom” meg, át-át fogalmazva. Mire valóban papírra kerül, teljes mértékben vállalom érte a felelősséget. Az alkotó rá van kényszerítve az őszinteségre, az olvasó viszont a nyitott szívű, befogadóképes odafigyelésre. Kép és szöveg: Máté Réka Inkább tízszer adj, mint egyszer kérj! A szekszárdi János Anna a nyolcvanas évek végéig a mozgássérültek megyei szervezetének volt aktív munkatársa. Ma már rokkant nyugdíjas, Szekszárd- Szőlőhegyen él. Annát az élteti, ha segíthet embertársain. A szőlőhegyi képviselői fogadóórára is hosszú listával érkezett. Nem a saját problémájában - pedig neki is van bőven - emelte fel szavát, hanem a környezetében élők gondjaira kért orvoslást. Vajon mi motiválja arra, hogy tegyen az emberekért? — A nagymamám igazi sváb asszony volt, aki azt mondta, inkább tízszer adj, mint egyszer kérj. Bárki jött is hozzánk kéréssel, soha nem mondott nemet. Arra tanított, hogy segítsek mindenkinek, mert akkor szeretetért szerete- tet kapok cserébe. Azt a keveset elnézem, ha csak évek múltával jut valakinek eszébe az, hogy segítettem. Talán az önzetlenségemnek köszönhetem azt is, hogy nagyon sok iri- gyem van. Vallom, legyen inkább száz irigyem, mint egy, aki sajnál. Nem tudok az utcán úgy végig menni, rám ne köszönjenek, meg ne kérdezzék, hogy vagyok, mit csinálok. A város minden intézményében, hivatalában megfordultam már valamilyen ügyben. Minden napra jut feladat, amit el kell intéznem. — Más gondjait orvosolja, de Önnek ki segít? — Az életem úgy alakult, hogy hosszú idő után Szek- szárdról Szőlőhegyre költöztünk a fiammal öt évvel ezelőtt. A nyáron itt vettem egy komfort nélküli szoba-kony- hás házat. Rokkant vagyok, s az állapotomnak megfelelően szeretném komfortosítani. De nagyon nehezen megy. Nemcsak anyagilag, azért is, mert magamra vagyok utalva. Egy általános iskolás gyerekre - azonkívül, hogy mindenben együtt gondolkodunk - kemény fizikai munkában nem lehet számítani. Nehezíti a dolgok alakulását, hogy a csekély nyugdíjból élünk, ami semmire nem elég. A kevés pénzből próbálunk megélni, beosztani, hogy az építkezésre is jusson. A háznál van egy kis kert, ez kiegészíti majd a nyugdíjat. — Hogyan telnek a mindennapok? — Irodalomból meg történelemből korrepetálok ismerős gyerekeket. Ingyen. Gyakran megkérdezték tőlem, hogy János Anna FOTÓ: RITZEL miért? Amit szeretek csinálni azt ingyen is megteszem; de amit nem, azt pénzért sem. Meg ezzel én is tanulok, fölfrissítem a tizenöt-húsz évvel ezelőtt tanultakat. Amire büszke vagyok, az az, hogy bejutottam a mentálhigiénés tanfolyamra, s ha elvégzem, ősztől a mentálhigiénés egyesületen belül házibeteg beszélgető munkát végzek. Az ismerőseim is azt mondták, ez rám szabott feladat. Szőlőhegyen nagyon sok az idős, az egyedülálló. Nap, mint nap sok egyéni, családi problémájukkal találkozom, értük szeretnék tenni. Másrészt a házamat szeretném átalakítani, hogy legyen két szoba, konyha, fürdőszoba, s hogy ne kelljen úgy fűteni, mint az idei télen, -hogy az erdőre jártam fát vágni. Éz volt az első alkalom, hogy mások segítségére szorultam. (p. téri) Nógrádi Gábor: Hogyan neveljük magunkat udvariasságra? A szülők nevelése után ez a legnehezebb feladat. Az ember születésétől fogva pimasz, önző és udvariatlan kis béka. Már életünk első napjaiban üvöltve követeljük, hogy egy kedves, bájos asszony kimosson bennünket a kakiból és körülöttünk ugráljon reggeltől estig. Felháborító udvariatlanság! Egy nővel szemben! Egy anyával szemben! Ahelyett, hogy udvariasan leszednénk magunkról a pelenkát, be- hintőporoznánk a popsinkat és benyomnánk a cumit a szánkba, hogy senkit se zavarjunk! Az étkezési pimaszkodás pedig mindennek a teteje! Az udvarias ember evés előtt jó étvágyat kíván és megvárja, amíg a másik hozzálát a falatozáshoz. Ehelyett mit csinálunk mi?! Nekiesünk a kedves, bájos hölgy mellének és nyomogatjuk, rángatjuk, harapjuk azért a kis tejért, mint valami vadállat! Tenyérbemászó pimaszság! Ezt írják áz illemkönyvek?! A zacskós tej már nem is jó? Az efféle élőlényeket nagyon nehéz udvariasságra nevelni. Csak szigorúsággal érhetjük el a célunkat. Ha például látjuk, hogy egy idősebb néni áll a buszon, miközben mi ülünk, akkor ripakodjunk dühösen önmagunkra. „Te pimasz senkiházi! Te képes vagy nyugodtan itt ülni, amíg egy idősebb néni melletted áll? Tudod, hogy mennyire fájhatnak a lábai? Gondolj a jó édes nagymamádra! Illik ezt csinálni? Én a helyedben azonnal felállnék és átadnám a helyem!” - szidjuk és győzködjük önmagunkat, hátha közben leszáll a néni és nem kell felállni. Ahhoz is nagy önfegyelem és pedagógiai érzék kell, hogy ne zabáljuk fel az összes süteményt, amit vendéglátóink az asztalra készítenek. Ha természetes és állati ösztöneinkre hallgatnánk, akkor a többiekre mordulva elragadnánk a tele tálat és a sarokba bújva felfalnánk az utolsó morzsikáig. Dehát emberek vagyunk! Legyen önuralmunk! Amikor kiteszik a süteményt, ne mi legyünk az elsők, akik rávetik magukat. Várjuk meg, amíg a többiek vesznek egyet-egyet és csak azután kérdezzük meg az édesanyánkat, hogy ugyan vehetünk-e mi is belőle? Édesanyánk bizonyára bólintani fog és igen büszke lesz, hogy neki ilyen udvarias gyereke van. Ekkor vegyünk el egy süteményt. Vigyázzunk, hogy a morzsa ne essen a földre. Ha mégis leesik, akkor cipővel udvariasan és észrevétlenül passzíroz- zuk bele a szőnyegbe vagy a parkettába. Aztán megint kérdezzük meg a mamánkat, hogy vehetünk-e ég egy süteményt. A mamánk szerencsére nagyon udvarias és nem meri azt mondani a többiek előtt, hogy: maradj veszteg fiam, mert kapsz egy fülest. Ráadásul a vendéglátó néni is nagyon udvarias és nyújtja a 'tálat: vegyél csak, amennyi jól esik. Mi nem csak udvariasak, hanem szófogadóak is vagyunk. A nyolcadik szelet után azonban már elháríthatjuk az utolsó süteményt, amit falfehér vendéglátónk felkínál. Nem azért, mert az utolsót nem illik elvenni, ha a többiek odanéznek, hanem mert a mamánk szeme egyre jobban hasonlít egy vasvillára. Ráadásul az elfogyasztott süteményhegytől úgy érezzük magunkat, mint egy kibiztosított kézigránát. Az udvariasság megköveteli, hogy megköszönjük a sütit és megdicsérjük a háziasszonyt, mielőtt kimegyünk hányni. Az udvariassági szabályokat csak akkor tudjuk igazán megtanulni, ha nekünk is lesz gyerekünk. A kis pimasz ugyanis elzabálja majd előlünk az összes süteményt a vendégségben, hiába vasvillog a szemünk ...! 1 i % 4 4
