Tolnai Népújság, 1996. február (7. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-10 / 35. szám
C súszós, jeges az út, a járdák, hajnal óta ónos eső hull február első szombatján. Még alig pirkad, mikor a hagyományosan téli szertartás résztvevői egymás után érkeznek Pakson, a Hősök terén lévő házhoz. Márton vagy két kilométernyire lakik — a Duna-parton, a „hétházakban” — panasszal érkezik, az időjárással van baja, majd egy órájába került az út, pedig nem is tekintett be közben még a Zöld Elefántba sem. Sebaj, bepótoljuk, amit elmulasztott, valódi kisüsti kerül a poharakba, így illendő ez ilyenkor, időtlen idők óta. A főszerepló' nem gyalogolt egy métert sem, ő békésen röfög az ólban, nem is tud róla, hogy a házigazda, Pali bácsi már készíti végzetét, éppen a gondosan csomagolt, csak a disznóvágáson előkerülő késeket leltározza, kiválogatva közülük a gyilkos szerszámot. Márton közben a jószágot tekinti meg, nyom vagy százhetven kilót, mondja, majd az állat fülét vakargatva meg is vigasztalja: „Na, neked se sok van már hátra!”. A jóslat ezúttal perceken belül megvalósul, Ferkó és Laci kicsalogatják az ólból az áldozatot, oldalára döntik, és a háziasszony, Bözsi már keverheti is a böllér kése nÿomân sűrű sugárban ömlő vért. Miközben a férfiak egy újabb pohárka snapsz után a forrázóteknőben fekvő kol- básznakvalót borotválják, mi ismerkedjünk egy kicsit a háziakkal,, az ő életük sem mindennapi történet. Jilling Pál és Kiss Bözsi valaha, ifjú korukban Pálfordulós disznótoron Pakson Apáról fiúra száll a böllérkedés vonzalmat éreztek egymás iránt, ám a szokások akkoriban még erősebbek voltak a szerelemnél. Pali ugyanis evangélikus, Bözsi katolikus, a két család házasságról hallani sem akart. Az élet már csak ilyen, a világ nem állt meg, mindketten megházasodtak, majd néhány éve megözvegyültek. Az orvosi rendelőben találkoztak újra, kiderült, az évtizedekkel ezelőtti parázsból még lángot lehet éleszteni. Hamar össze is költöztek, s mint a mesében, azóta is boldogan élnek. A két család most már nem emelt kifogást, a disznóvágáson is együtt teszik a dolgukat Pali bácsi fiai és Bözsi testvérei, sógornői. Forrázás után rénfára kerül a jószág, így bontják Pakson, itt nem igen terjedt el a másik módszer, a hackstok. A pörzsö- lés viszont már korszerű módon folyik, gázpalackból, ki emlékszik már a faszenes, tekerős pörzsölőre Pali bácsin kívül. Ő most a parancsnok, a kések két fia kezében, Pali bácsi hol csendes türelemmel, hol enyhe korholással adja át nekik a böl- lérmesterség tudnivalóit. Maga is így tanulta meg, édesapjától, bizonyságául annak, hogy vannak még dolgok amiket nem lehet iskolában elsajátítani, apáról-fiúra szállva marad életünk része, évszázadok óta. Orjára bontják a disznót, nem karajra, ez is régi szokás. Márton, Bözsi bátyja, és Ferkó az öccse maguk is értik a böl- lérséget, most csak segéderők. Harag nincs, tudják, egyszerre csak egyvalaki dirigálhat. Márton azért odasúgja nekem: „Két hét múlva én vágok, akkor majd ők táncolnak úgy, ahogy én fütyülök!”. Ferkó sem állja meg csipkelődés nélkül „Nálam már ittunk volna ilyenkorra!”. „Ha én szomjas volnék, megtalálnám” vág vissza Pali bácsi, s tetés Márton felé húgai részéről: „Tudd ám Marcika, mennyi az elég!”. „A múlt héten múltam hatvan, ezek meg még Marcikának mernek nevezni!”, dohog csak úgy, magának Márton, miközben a belet pucolja, mert hát ezt is meg kell tennie valakinek. Közben Pali bácsi, Lacival és Gáborral a villanymotorral hajtott húsdarálót eteti a kolbásznak szánt hússal, keverik a hurkát, kanyarítják a sonkát, ez a munka dandárjának ideje, nem sokkal dél előtt. Kettőre kész is minden, nem maradt más hátra, mint a mosogatás, de ez már asszonymunka, kivéve a késeket, mert azt valamirevaló férfiember nem szeretné fehérnép kezében látni. Közben a konyhában már fenséges illatok terjengnek, fő az elmaradhatatlan orjaleves, rotyog a toroskáposzta, sülnek a húsok, a hurka, kolbász. Nem egyszerű disznótor lesz este, több annál, hagyomány mindkét családban, hogy együtt ünnepük a jeles napokat. Ez a vacsora, minthogy nemrég volt Pál napja, névnap is. Jönnek a testvérek, gyermekek, menyek, sógorok és a komáék. Vagy harmincán ülik körül az asztalt, és ahogy étel-ital fogy, úgy emelkedik a hangulat. Viccelődés, adomázás folyik, az idősebbek a múltról, a fiatalok a jövőről beszélgetnek. Pali bácsi elfáradt, mondja is: „Valaha kettővel is végeztem egy nap alatt és meg sem éreztem. Hiába, a kor. Egész évben vesződtünk ezzel a jószággal, és így is többe van, mint ha készen megvennénk. Az idén nem is lesz malac, majd veszünk hízót, ha jövőre vágni akarunk.” Lehet, hogy most komolyan is gondolja, én azonban akármibe lefogadom, hamarosan kismalacok röfögnek újra ^z ólban. Rákosi Gusztáv Fotó: Gottvald Károly mire a rénfáról lekerül a szute- rénben berendezett hentesműhelybe minden darab, az asszonyok elkészítik a reggelit: természetesen friss pecsenye, oldalas, fokhagymás sült máj, puha, omlós fehérkenyérrel, ecetes uborkával, cseresznye- paprikával — Bözsi rakta él még a nyáron. Bor is kerül a poharakba, mellé a figyelmezA művész, aki otthonról hazaért Zsombori Erzsébet az egyetlen Magyarországon, aki selyemre festi képeit. A Kolozsvárról áttelepült művész korábban egy évig Bony- hádon élt, most Budapesten lakik. Nehéz lenne felsorolni hány kiállításon szerepelt már itthon és külföldön, az óceán innenső és túlsó partján. A napokban Bonyhádon a művelődési központban nyílt tárlata. Ott kértünk tőle interjút. — Már hat éve, hogy Budapesten él. Elég nagy idő' ez. — Igen, a romániai forradalom híre már a fővárosban ért. Nagy volt nálunk a forgalom, sokan átjöttek a régi barátok közül, a lakásunk olyan volt, mint egy megbolydult méhkas. — Sokszor jelentkezik képein a kettes szám. Ez azt is jelenti, hogy boldog ? — Igen, van egy társam, akivel nagyon jól megvagyunk. — Ezt a technikát - a selyemfestést - Ön műveli egyedül hazánkban. — Nyugat-Európában ennek nagy hagyománya van, nálunk nincs. Talán azért alakult így, mert ott az ehhez szükséges anyagok korábban megjelentek. Én Zilahon kísérleteztem ki a módszert a konyhában. Akkor még a batiktech- nika volt klasszikusan ismert, ezt párosítottam az akvarellel, és ez lett belőle. — Korábban vászonra is festett. — Most már nem. Rájöttem, hogy a selyemnek van egy plusz csillogása és azt nem szabad kihagyni. —• Kedvenc képe? — Egy nincs, de sok bohó- cos képet festettem tavaly. A nővérem és a párom szerint én vagyok ez a bohóc. — Milyen egy bohóc? — Kettős arca van: szenved, mégis nevettet. Ezért olyan emberi. Elég sokszor szomorúak az én bohócaim . . . — Van itt egy képe: érkezés. Ön megérkezett? — Igen, én megérkeztem. Talán nem divatos ma azt mondani, hogy jól vagyok, mégis így van. Én ismerem az embereket, a lelkűket, ettől aztán otthon érzem magam. — Ehhez kellett Budapest? — Biztos, hogy jót tett. Lehet, hogy Bonyhádon is eljutottam volna idáig, ahol most tartok, de az biztos, ehhez - sajnos - hogy Erdélyből mindenképpen el kellett jönnöm. Nehéz ez nekem. — Most is jár Erdélybe? — Igen, ott is vannak kiállításaim rendszeresen, de mindig szerényen szeretek megjelenni. Fenntartom a kapcsolataimat a barátaimmal. Félek, hogy ők ezt másként érzik, volt, aki meg is fogalmazta, hogy ott kellett volna maradnom. Én most már itt is, ott is otthon vagyok. Hangyái Zsombori Erzsébet FOTÓ:BAKÓ
