Tolnai Népújság, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-06 / 5. szám
10. oldal Hétvégi Magazin 1996. január 6., szombat Beréti Istvánt hatalmába kerítette a fa Játszótérre a legnagyobb öröm faragni Decemberben kiállítás nyílt Bonyhádon Stekly Zsuzsa tűzzománcképeiből. Az érdeklődők érdekes párosításával találkozhattak itt a zománcnak és a fának. Beréti István a hatvanas évek közepén kezdett el fafaragással foglalkozni, 1966-ban már részt vett a megyei faragótáborban is. — Akkoriban még úgy működtek ezek a táborok, hogy volt egy neves vezetőjük, és sok régi iparművész jött itt össze. Ma már a találkozók inkább az előadások jegyében zajlanak, és itt kerülnek elő a közös munkára szóló lehetőségek, játszóterek vagy kapuk készítését célzó felkérések. Megyeszerte többet is készítettünk már ezekből, csakhogy épp Bonyhádon a legkevesebbet. Egyébként játszótérre a legnagyobb öröm faragni. Amikor az ember látja, hogy a gyerekek milyen örömmel veszik birtokukba az új játékokat - amelyek ráadásul sokkal veszélytelenebbek is a vasjátékoknál -, az mindennél többet ér - mondja Beréti István a gyermekszerető emberek megbicsakló hangján. — Harminc éve farag már. Ez az idő mire elég ebben a mesterségben? — Sokat kellett dolgozni, és sok szobrot kellett elrontanom máig, hogy így megtanuljam a fortélyokat. Most pedig már nem szabad, nem tudom abbahagyni a faragást, ugyanis nem hagyja a fa! Én pedig azt vallom, ha valami tetszik, szeretjük csinálni, azt becsülettel kell csinálni. Egyébként a néhány „kollégámmal” közösen végzett nagyobb munkák mellett elsősorban szobrokat szeretek faragni. Ma 15-20 centi magas alakokat faragok, de egyszer szeretnék még méteres nagy- ságúakat is. Viszont soha nem akartam a faragásból megélni. Nekem senki ne akarja azzal elvenni a kedvemet a hobbimtól, hogy sorozatokat gyártat velem egy-egy darabból. Nem favágónak készültem én, hanem fafaragónak! — Hogyan jött a fa és a zománc párosításának ötlete? — Stekly Zsuzsával a hetvenes években találkoztam először. Aztán hosszú évek múlva ő vetette fel, nem próbálnánk-e meg ötvözni a két anyagot: a „hideg” zománcot és a „meleg” fát? Hát megpróbáltuk. Kísérletnek jó volt, jómagam sem gondoltam, hogy ilyen jól összefér a két anyag. Ebből az együttesből a faragás a népművészet, a zománcképek pedig már maguk a képzőművészet. — A mai fiatalok érdek- lődnek-e a fafaragás iránt? — Ha arra gondol, hogy a családban „megfertőztem-e” valakit a hobbimmal, akkor nem a válaszom. De még nincs semmi veszve, talán majd az unokáim. Azt hiszem, természetes, hogy az embernek mindig a megélhetésé az első. A faragásból ez nem könnyű, inkább csak ki- kapcsolódásnak jó ez a munka. A mai fiataloknak pedig egyre több idejüket és energiájukat emészti fel a biztos anyagi háttér megteremtése, nemigen marad idejük hobbira. Én viszont már any- nyira a fa hatása alá kerültem, hogy ha egy igényesebb munkáért kevesebbet tudnak fizetni, akkor is elvállalom. Inkább én csináljam meg jól - akár olcsóbban is -, mint egy idegen esetleg rosszul. Ézek után még megtudom, hogyan is készül el egy szobor. Az ember kézbevesz egy darab faragásra alkalmas fát, és jól megnézi. Ha belelát egy alakot, formát, már kezdheti is a munkát, megvalósíthatja képzelete játékát. Aztán, ha jól sikerül egy-egy darab, illetve valamiért kedves lesz alkotója számára, akkor jöhet a dilemma: mindenáron el kell-e adni, vagy megtarthatja az ember. Ez egy költséges hobbi, vissza kell termelje a befektetett anyagot és a ráfordított időt, hogy az ember újra faraghasson. Márpedig - a nagyvejkei Beréti István véleménye szerint - a fa nagy úr, hatalmába kerítheti az embert. Szobrait látva elismerem - ez így van. Máté Réka Dr. Popper Péter a lelki légkörről Szorongó, mítoszéhes ember az ezredfordulón Nagyon megbántam, hogy ezt a címet adtam az előadásomnak. így ez egy keserű referátum lesz, elnézést kérek - kezdte előadását az ezredforduló pszichés légköréről Popper Péter professzor, a tolnai Egész-ség hónap egyik előadója. Kriminalizálódik a kultúra A professzor a témakör egyik legproblematikusabb elemének a bűnözés minden szférába történő beépülését nevezte. — Egy vezető kriminológus szerint az ezredforduló környékén a polgár kénytelen lesz együtt élni a bűnözéssel. Én azt mondom, hogy ez egy abszurd követelmény. A bűnözéssel akkor lehet együttélni, ha az ember maga is bűnözővé válik, azaz, ha „én lövök előbb”. Az európai kultúra a XX. század végére intenzíven kriminalizálódik. A kormányszintű bűnözés például külön kutatási témája a kriminológusoknak. A gazdaság kriminalizálódása közhely. Jellemző, hogy komoly közgazdászok vélik úgy, hogy az orosz gazdaságnak egyetlen kiútja van: ha egy az egyben átadják a maffiának. A kriminalitás nyilvánvalóan beépül az igazságszolgáltatásba és a bűnüldözésbe is. És végül egy paradoxon: kriminalizálódik a háború is. Gondoljunk bele, az I. világháború lovagi torna volt ahhoz képest, ami a II. világháborúban történt. A kriminalizálódás az európai kultúrában alapvető változás, nem jó jel, és elbizonytalanítja az emnberek erkölcsi ítélkezését. Merthogy ilyen pszichés légkörben az ember elér- zéktelenedik, elkérgesedik. A polgár, miután elolvassa az újságban, hogy hány terhes anya hasát vágták föl Boszniában, megingatja a fejét, hogy „borzasztó, mik történnek manapság”, aztán kér a feleségétől egy kis barackdzsemet a reggelihez. Ha végletes magyarázatot akarok adni erre, akkor azt mondom: kulturális bomlásnak vagyunk tanúi, a hagyományos európai létforma normái mintha málladozni kezdenének. Thomas Mann írta le egy megérzését a békés ’20-as években, hogy az a benyomása, az európai kultúra únja önmaga rendezettségét, biztonságát, és valami primitívebbre, valami kalndosabbra, valami veszélyesebb életformára vágyik. Kutatások bizonyítják, hogy változik az értékrend. Ha az értékrendet úgy képzeljük el, mint egy piramist, aminek a csúcsán a legfontosabb érték helyezkedik el, három típusú embert lehet elkülöníteni. Az egyik számára az érzelmi kapcsolatok jelentik a legfontosabb értéket. A második típusnál a csúcsérték az erkölcs, a tisztesség. A harmadik típusnál az értékek csúcsán a teljesítmény áll. Egy vizsgálat megállapította, hogy az érzelmi kapcsolatokra, illetve az erkölcsi normákra orientált emberek száma viharosan csökken, megnő azonban a teljesítményt a legfontosabbnak tartók száma. Ez a folyamat, tehát, hogy a teljesítmény - az érzelmek és erkölcs kárára is - mindenáron előtérbe jut, biztosan kedvez egy kriminalizálódási folyamatnak. Az értékrend mellett változnak az értékek is. Egy példa. 30-50 évvel ezelőtt a jó minőség fogalma a tartóssággal volt azonos. Egy jó minőségű cipő azt jelentette, hogy 15 évig lehet hordani. Próbálna csak meg ma egy férj a feleségének azzal átadni egy szandált, hogy drágám, ezt 15 évig viselheted. Megváltozott a minőség fogalma. Lehet, hogy ugyanez átcsúszik szellemi területre is. És ha régen az volt a jó minőségű házasság, ami sírig tartott, ma lehet, hogy az a jó, ami esetleg „tetszetősebb”, könnyen cserélhető. Érdekes aspektusát jelentheti ez a nagyon megnövekedett számú válásnak és újra- házasodásnak. Úgy látszik tehát, hogy valami átértékelődik à kultúránkban, és biztos, hogy egy mai fiatal generáció másképp viszonyul bizonyos értékekhez, mint az őszszakálúaké. A mítoszéhes XX. század A kiszámíthatatlan világ szorongással tölti el az embereket, akik megnyugtatásul mítoszokat alkotnak. — Sorell a századelőn megállapította, hogy a tudomány fejlődése rohanni kezdett, borzasztó ütemben gyarapodnak az ismeretek. (Őt igazolta az az 1970-ben kiadott UNESCO-je- lentés, amely szerint a világ összes találmányának fele az ősidők és 1935 között, a másik fele 1935 és 1970 között született meg.) Sorell azt a következtetést vonja le ebből, hogy a XX. század emberének a helyzete hasonló lesz az ősember helyzetéhez, azaz a mai ember sem tudja megérteni a saját világát. Csak használni. Sorell azt is mondta, hogy a XX. század szorongó század lesz, hiszen ha a világ nem érthető, a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság szorongást szül. Ha viszont az ember sokat szorong, akkor keres valami önmegnyugatást. Erre a célra az emberek mítoszokat szoktak alkotni. Sorell azt mondta, a XX. század mítoszéhes század lesz. És így lett. Volt itt már politikai mítosz, Übermensch, új típusú szovjet ember mítosz, Superman, de a világ tele van tudományos mítoszokkal is. Sorell szerint annyira szorongó és mítoszéhes lesz a század, hogy a mítoszteremtés politikai erővé válik, a politikai hatalom azé a szervezett kisebbségé lesz, amelyik tetszetősebb, egyszerűbb és megnyugtatóbb mítoszokat tud adni a tömegeknek. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Sorell előadásait annak idején többek között két emigráns is hallgatta, bizonyos Mussolini és Vlagyimir Iljics urak ... A tudomány-mítosz összeomlása A tudomány fantasztikus fejlődése nem oldotta meg az emberek nyomorúságát. A tudomány-mítosz tehát összedőlt, helyét a vallásos hit, illetve a „hiszékenység” tölti be. — Az európai kultúra a felvilágosodás idején elkötelezte magát a racionalitás mellett. A túlhajtott racionalitás viszont átcsapott a maga paradoxonába, és mítoszt alkotott: a tudomány a megváltó erő az emberiség életében. Szerintem a századvég legfontosabb szellemi történése ennek a mítosznak az összeomlása. Mert az emberek azt látták, hogy a tudomány fantasztikus fejlődésének talaján megéltek dikatúrák, kialakultak az emberölés nagyüzemi módjai. A tudomány és technika pusztítani kezdte a környezetet. A-tudomány betört az emberek életébe, a társadalmi életet szorongásokkal és félelmekkel telítette. Marquez néhány évvel ezelőtti kiáltványa azt mondja: emberek, álljunk meg! A tudomány pokollá teszi az életünket. Le kell rázni ezt a minden életörömöt szétforgácsoló tudományos terrort. Egye fene, forduljunk föl, de addig éljünk jól. Az élet minősége fontosabb, mint a tartama - mondja az író. A tudomány bálványa tehát ledőlt, mivel nem oldotta meg nyomorúságainkat. Az egykori mítosz helyén üresség keletkezett. Csakhogy az európai ember lelke olyan, hogy a legjobban az ürességtől, a semmitől iszonyodik. Az ilyen a vákuumot azonnal kitölti valamivel. Az ezredvég szellemi arculatát alapvetően meghatározza a hagyományos vallásoknak egy nem túl nagy reneszánsza. Egy másik törekvés visszatérni a vallások gyökereihez, ősi hagyományokhoz. A harmadik ösvény megkapaszkodni valamilyen számunkra egzotikus vallásban (buddhizmus, Krishna-tudat, stb.) A vallásos hiten kívül ugyanakkor rengeteg . olyasmi tölti be az űr fennmaradó részét, ami már valami más. Talán hiszékenység. Soha ennyi csodatevő nem működött még a környezetünkben. Kozmikus energia közvetítő, .kézrátétellel gyógyító, fényátadó, energizátor, kynezio- lógus, reikis, csakravezető, mandai csodadoktor és hasonlók/ Hogy mi ebben a tudomány, mi a tudomány határterülete és mi a szemfényvesztés, az borzasztó kényes dolog. Amikor megkérdeztem III. éves orvos- tanhallgatóktól, hogy mit gon dóinak a mandai csodadoktorokról, kiderült, hogy 60 %-a lehetségesnek tartja és hisz benne. Én viszont azt mondtam, ha a mandai doktor velem is megcsinálja a mutatványát, akkor leborulok a lábához. De nem azért, mert orvos, hanem mert csodatevő, mert én a csodatevőket nagyon tisztelem. Erre azt mondták a medikusaim, hogy egy ronda, cinikus fráter vagyok, aki ezeket a dolgokat eleve nem hiszem. Pedig ez nem így van. Az akadémia elnöke mondta 25 évvel ezelőtt, hogy 40 ezer éve durrogtatják a pásztomépek az ostoraikat, és senki se tudta, hogy mitől durrog az ostor, de attól még durrogott. — Óva intem a tisztelt akadémiát - mondta - hogy tagadjanak jelenségeket pusztán azért, mert nem tudják megmagyarázni. Én is ezen az állásponton vagyok. Csakhogy ezek a jelenségek nagyon bizonytalanul vizsgálhatók, és biztosan van bennük szerepe szélhámosságoknak is, meg valódi dolgoknak is. És az is biztos, hogy borzasztó zűrzavart csinálnak a fejekben. Erre adalékul szolgáljon egy történet. Még a század első felében összegyűltek a vezető biológusok és fizikusok egy kongresszuson. Az egyik jó- nevű fizikus meghívta a nyaralójába a résztvevőket vacsorára. Nyaralója ajtajára egy lópatkó volt kiszögezve. Megkérdezték tőle, hogy miért van ott a lópatkó. Azt válaszolta, hogy azért, mert úgy hallotta, hogy szerencsét hoz, és távol tartja a rontást. —És te fizikus létedre hiszel ilyen marhaságokban? - kérdezték tőle. — Dehogy hiszek - válaszolta - de úgy hallottam, hogy ez akkor is hat, ha nem hisz benne az ember. Hát így állunk. Lejegyezte: -sA pápa kiáltása: „Ne féljetek!” 1. Részletek II. János Pál átlépni a remény küszöbén” című könyvéből A pápa interjúkötete a Magyar Könyvklub gondozásában jelent meg, 1995-ben. Hogyan imádkozik a pápa? A pápa úgy imádkozik, ahogy a Szentlélek megengedi neki. Gondolom, úgy kell imádkoznia, hogy a legteljesebben meg tudjon felelni a küldetésének, miközben elmélyíti a Krisztusban kinyilatkoztatott misztériumot. Ebben pedig bizonyára a Szentlélek vezeti. Ehhez viszont arra van szükség, hogy az ember ne állítson akadályokat. „Gyengeségünkben segítségünkre siet a Lélek.” Miért imádkozik a pápa? Mivel tölti ki az imádságát? Gaudium et spes, luctus et angor hominum huius tempo- ris, azaz, a mai ember öröme és reménysége, szomorúsága és szorongása a pápa imádságának tárgya. A pápának, mint minden kereszténynek, tisztában kell lennie azokkal a veszélyekkel, amelyeknek alá van vetve az ember élete a világban, s a jövője az időben. Ezeknek a veszélyeknek a tudata nem pesz- szimizmust eredményez, csupán elvezet arra, hogy minden tekintetben harcoljunk a jó győzelméért. Az imádkozást az a harc teszi szükségessé, amelyet azért vívunk, hogy a jó győzedelmeskedjék az emberben és a világban. A pápa imájának van azonban egy sajátos dimenziója is. Az egyházakért, való aggodalma arra készteti, hogy imájával, gondolataival és szívével minden nap körbejárja az egész világot. íly módon a pápa imája bizonyos földrajzi jelleget is ölt. Azoknak a közösségeknek, egyházaknak, társadalmaknak és problémáknak a földrajzáról van szó, amelyek a mai világot aggasztják. Ilyen értelemben tehát a pápa imádsága egyetemes, amelyben jelen van a sollici- tudo omnium Ecclesiarum, az összes egyházért való aggodalom (2Kor. 11,28), amely lehetővé teszi számára, hogy Isten előtt kifejezze az összes örömöt és reménységet, s ugyanakkor a szomorúságot és az aggodalmakat, amelyekben az Egyház a mai emberrel osztozik. Beszélhetnénk mai világunk imádságáról is, a XX. század imádságáról. A kétezredik év valamiféle kihívást jelent. A végtelen jóságra kell tekintenünk, ami az Ige megtestesülésének misztériumából fakad, de nem szabad elfeledkeznünk a bűn misztériumáról, amely folyamatosan terjed. (Folytatása: a következő szombaton.)
