Tolnai Népújság, 1995. november (6. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-18 / 271. szám
1995. november 18., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal Rejtett értékeink Zsigmond János művei Manapság a köztudatban a pedagógus fogalmával szinte szükségszerűen együtt járnak az anyagi gondok, s kezdjük már elfeledni, mi is volt jellemző erre a rétegre hajdanán: a tanárok biztos fizetéséhez szolid anyagi jólét, ehhez pedig ma már feledésbe merült lehetőségek csatlakoztak. Zsigmond János tekintélyes, bírót is adó szekszárdi családba született 1865. november 30-án. Mivel Szek- szárdon akkoriban csak elemi iskola volt, ráadásul egy-egy osztályba gyakran 100 tanuló járt (!), Bajára, a ciszterciek gimnáziumába íratják szülei, tanulmányait később a kecskeméti piaristáknál folytatja. A kegyes tanító rend szelleme oly annyira megtetszik neki, hogy maga is belép ebbe. Később Nyitrán, majd Kolozsvárott végzi a teológiát, s az előbbi városban kezdi meg tanári pályáját is. Szülőföldjével élénk kapcsolatot tart, barátja, Schneider János - a Szekszárd Vidéke megbízott szerkesztője - kérésére küld Felső-magyarországi levél címmel kedves olvasmányt 1885 végén. Pályája során Selmecbányán, Léván, Vácott és Veszprémben tanárként, Sátoraljaújhelyen igazgatóként dolgozik. „Beutazta Európa minden országát és Észak-Afrikát” - írja róla Szinnyei József, akitől az életrajz adatainak többsége származik. Azokat az utazásokat azonban nehezen képzeli el a ma rohanó embere: ez annyit jelentett, hogy nyáron, két-három hónapig valósággal ott élt a pedagógus, akinek emiatt még nem is kellett sóba-vízbe krumplin takarékoskodnia, vagy tarisznyából szalonnáznia - Londonban . . . A nagy műveltségű történelem-latin szakos Zsigmond, aki a század elejétől végképp a királynői város, Veszprém gimnáziumát választja, nemcsak megéli az idegen tájak varázsát, hanem meg is írja gondolatait, benyomásait. Sorban követik egymást az Afrika partjairól (1902), Görög földön (1905), Angliai emlékek (1909), Az Alpesek között (1910), a Skandináviai emlékek (1911), Oroszország (1912), Hollandia (1913) élménydús kötetei. Ezek egyszerre szolgálnak idegenvezetésre s gondolkod- tatásra, mert szerzőjük nem tud, de nem is akar elszakadni az otthoni tapasztalatoktól. Jó példa erre A tulajdonviszonyok hatása a népéletre című részlet, amely svájci könyvéből jelent meg a Tolnavármegye és a Közérdek 1911. január 9-i számában: „A szegénység sokszor jó iskola mind az egyes embereknek, mind a nemzeteknek, mert megtanítja őket a vagyon becsülésére. Hogy tényleg kevésbé termékeny vagy a népsűrűség miatt nehéz megélhe- tésű országok voltak természetszerűleg ráutalva a fokozott tevékenységre és takarékosságra, annak példáját látjuk Svájcon kívül Angliában, Belgiumban, Hollandiában” - mondja bevezetőül, majd az ipar és kereskedés, valamint a takarékosság jelentőségét hangsúlyozva rögtön eszébe jut hazája, ahol az értelmiség az ipari pályára kerülést valóssággal szégyenli. Szinte szociológiai körkép, amit a kor nemességéről ír: „Az a nemzedék, mely csak származásával tud és szeret kérkedni, de amellett még a jóakarat és a képesség is hiányzik benne az őseitől öröklött és neki semmi munkába és fáradságba nem került vagyonnak megtartására, annál kevésbé gyarapítására, annak a halálos ítélete már ki van mondva és csak rövid időre van elodázva a végrehajtás. Az ilyen nem tudja megbecsülni a vagyont, mert ismeretlen fogalom előtte a fáradságos munka, amellyel a mai nagy gazdasági versenyben vagyont szerezni, megtartani és gyarapítani lehet. így érthető, hogy az önérzetességre és takarékosságra sohasem szoktatott magyar birtokos osztályt a századok óta megszokott formák közt találták a legújabb kor gazdasági átalakulásai, és nem lévén meg benne a képesség a soha nem szokott verseny küzdelmeiben sikerrel résztvenni - elbukott és megteremtette a gúnyosan nevezett típusát a végzett földesuraknak”, azaz a megbukott, tönkrement birtokosoknak. Ha így olvassuk, már nem is igazán Svájc az érdekes számunkra az első világháború után egyre nehezebben és ritkábban utazó Zsigmond János műveiben. Megcsendesült életét Veszprémben fejezte be 1936. április 19-én. Szülővárosa már nevét is elfeledte ... Dr. Töttó's Gábor Kovács Ferenc kiállítása „Egy jó tanóra - művészet” Kovács Ferenc bonyhádi festőművésznek nyílt kiállítása a helyi művelődési központban, telt ház előtt. Mi otthonában kerestük fel a tanár urat egy kis beszélgetésre. — Hogyan került kapcsolatba a képzőművészettel? — Tulajdonképpen édesanyám - egy nagyszerű adottságokkal megáldott egyszerű asszony - inspirált a művészi tevékenységre. Kisgyerekkoromban rengeteget rajzoltam, majd a bajai Tanítóképzőbe is a rajztanujási lehetőség miatt jelentkeztem. Azután Nagydoro- gon tanítottam kilenc évig, közben pedig elvégeztem a pécsi Tanárképző Főiskola rajzszakát is. Középiskolás koromban más festegettem. — Mikor került Bonyhádra? — 1963-ban jöttem ide rajztanárnak. A minap számoltuk össze, hogy tanítványaim közül több mint harmincán foglalkoznak művészettel, rajz tanítással. Nálam a művészi munka és a pedagógia összeötvöződik. Váltig állítom, hogy egy jó szakköri foglalkozás vagy tanóra megtartása, ahol szép dolgokat csinálnak a gyerekek - az művészet. Ahogy én inspirálom a diákokat alkotásra, ugyanúgy a gyerekek is sok esetben inspirálnak engem. — A megyei rajz-szakfelügyelőséget is elvállalta. — Ez a feladatom 1972 óta megvan, csak ma már szaktanácsadónak neveznek. A megyei rajztanárokat segítem, menedzselem, továbbképzéseket szervezek számukra. Egyébként jómagam is sok továbbképzésen részt vettem időközben, ahol nemcsak a pedagógiai ismereteim nőttek, hanem a képzőművészeti is. A Képző- művészeti Főiskola intenzív kurzusain is kiváló minősítéssel végeztem, de természetesen mindemellett autodidakta módon is képeztem magam. — Mikor kezdte kiállítani festményeit? — A hatvanas években kóstoltam bele a tárlatokba. Azóta rendszeresen szerepelek hazai és nemzetközi csoportos, illetve egyéni kiállításokon - és már sorolja is az országokat. Egyébként képeimen is látszik, hogy szeretem a természetet. Mindig csak azt festegettem meg, ami igazán érdekelt. Az intenzív pedagógia mellett azonban nincs arra lehetőségem, hogy állandóan a festéssel foglalkozzam. így nekem mindig lopnom kellett az időt képeim elkészítéséhez. Szerintem egy képnek nem is a manuális megörökítése a lényeges. Időigényesebb, hogy gondolatban is foglalkozni kell a témával, hogyan rendezzem el a tónusokat, a formákat, milyen színeket fogok használni. Gyakorlatilag a mű létrehozása egy gondolati tevékenység, ezért kell azt érlelni. — Most megnyílt kiállítása mintha új korszakot mutatna művészetében? — Egy időszakban akvarelleket készítettem, és valószínűleg hamarosan újra ezzel és az olaj technikával fogok alkotni. Az utóbbi időben készült képeim azért különböznek, mert ezek pasztellkrétával készültek, egy különleges, velúrszerű anyagra. Kicsit sötétebb tónu- súaknak látszanak, mert szürke alapra készült a képek zöme. És még annyiban új a mostani kiállításom anyaga, hogy jobban kiemeltem a számomra látványos dolgokat. Elsősorban az irányított fénnyel való kiemelés, vagy a fények játéka a vízen ragadott meg. Lehet, hogy a jövőben még jobban leegyszerűsítem a motívumokat, közelítve egy lírai absztrakt felé - de nem akarok nonfiguratívvá válni. — Minek tartja inkább magát: tanárnak vagy festőművésznek? — Most még mindkettő vagyok, lehet, hogy később csak művész leszek. Közeledem a nyugdíjkorhatárhoz, de úgy érzem, ma is ugyanolyan energiával tudok tanítani, mint kezdő tanár koromban. Most ráadásul sokkal nagyobb tapasztalattal és lényeglátással rendelkezem, mint akkor. Kovács Ferenc festőművész kiállítása november 30-ig tekinthető meg a bonyhádi Művelődési Központban. Máté Réka A Rockszínház készen áll Várkonyi Mátyás igazgató a színház simontornyai terveiróí 1996. augusztus 17 és 20 között zenés színházi előadások helyszíne lehetne a simontornyai Vár tér. A városnak másfél-két milliójába kerülne a megyénkben egyedülálló, akár két-há- romezer nézőt vonzó produkció, amely Simontornya döntésén múlik, a Rockszínház társulata ugyanis készen áll. — Egy áttételes ismeretségnek köszönhető az egész - mondta Várkonyi Mátyás, a Rockszínház igazgatója, aki hétfőn a simontornyai képviselőknek is bemutatta terveit. — Társulatunk egy tagja, Csengery Ottilia, és a Vár igazgatónője, Takács Mária jó barátságban vannak. Az ötlet az igazgatónőtől jött, mi pedig minden újban és kihívásban nagyon szívesen részt veszünk. Megnéztük a helyszínt, nagyon tetszik, jó hangulatú a tér. A Rockszínház profiljában mindig is a nyári játékok voltak a legerőteljesebbek, azt hiszem minden magyarországi nyári játszóhelyen megfordultunk a tizenöt évünk alatt. Nagyon szeretjük ezeket a fellépéseket, hiszen mindig különleges hangulatú rendezvények. Izgat a feladat, hogy egy új létrehozásában is ott lehetünk. Az a műfaj, amit mi játszunk a legjobb arra, hogy a közönséget nagy tömegben odavonzza egy olyan helyre, ahol az esetleg nem annyira bejáratott dolog. — Vannak sikeres előképek: Kapolcs, Sitke. Ez hasonló rendezvény lenne? — Én inkább a diósgyőri Várszínház dunántúli megfelelőjét gondolom ide, amelynek az idők során kialakulna majd a játékrendje, és különböző produkciók is helyet kaphatnak benne, prózai és német nyelvű darabok, táncprodukciók, tehát egy szélesebb spektrumú műsorterv is lehet. Sitke kifejezetten rockra épülő rendezvény volt, és később alakult át színházi műsorrá. Kapolcs pedig a szélesebb kulturális érdeklődésnek, az alternatív, népi művészetek rajongóinak szerveződött. Ezekkel Simontornya még profiljában sem konkurálna, itt vállaltan a színvonalas szórakoztató műfajok lennének jelen, szerintem nyáron az kell. — Tisztában vannak Simontornya helyi viszonyaival, azzal, hogy egy hétezres kisváros, ahol talán a sport iránt nagyobb az érdeklődés, mint a kultúra iránt? Elbírja a vonzáskörzet ezt a rendezvényt? — Ez csak a gyakorlatban derül ki, nagyon sok függ attól, hogy milyen az indítás, milyen a neve, mennyi eredetiség van benne, ami idecsalogatja távolabbról az embereket. Kapolcs példáját említve: senki nem gondolta volna, hogy egy kis faluban lehet csinálni egy ilyen rendezvényt, ha nincs az a néhány megszállott ember, aki ezt végigvitte. — Az üzleti, vagy a szakmai kihívás a első? — Inkább a szakmai, mert manapság üzletről nem nagyon tudunk beszélni a színház kapcsán. Színházi megközelítésben az az üzleti szempont, hogy a művészeknek jövedelmet, megélhetést tud az ember biztosítani. Ez egy üzletember számára nem hangzik túl jónak, de a kultúrában egészen mások a viszonyok. — Milyen darabokat hoznának el Simontornyára ? — A Jézus Krisztus szupersztárt mindenképpen, mert annak kiszámíthatóan mindig nagy a közönségvonzása. Az Evitát, mert szintén híres darab, és németül is elő tudjuk adni. Harmadszor egy koncert lenne, ami egy kicsit a színháztól távolabb áll, de olyan embereket is becsábít, akik színházba talán nem mennének el. (tf) _______________________TÉVÉNÉZŐ_______________________ A lompáros, a két háború között A Duna Televízióban évek óta tart a régi magyar filmek sorozata. Ha csak néhányat néz is meg az ember belőlük, máris rácsodálkozhat egyre-másra. A néző számára a legfontosabb, hogy jól szórakozzék, ha nem is mindig azon, amit a hajdani szerzők szerettek volna. Kiderül például az, hogy Karády Katalin csak egy van, a végzet asszonya, aki ha nem csinál semmit, akkor is döglenek érte a férfiak. Mindegy milyen szerepet Játszik”, ő Karády, ha teszik, ha nem. Ennyi idő távolából, annyira “már nem is tetszik. Hetven éves kor alatt a legendát sem nagyon érthetjük, csak az látszik a vásznon, hogy a színésznő nagyon hitt saját hatásában. A világosító és az operatőr fotografált belőle jelenséget, akinek az a varázsa, hogy mindig minden szerepben önmagát adja. A hajdani álompáros másik tagjával, Jávor Pállal meg mintha mostohán bántak volna a filmcsinálók. Más dolga sincsen, mint az, hogy komoran, de hősiesen nézzen szembe a sorssal, majd lovagiasan főbe lője magát. A kettő között néhol búsan dalra fakad, vagy mulat egy keveset, - ami szintén bús nótázással jár - pedig tehetségéből többre is tellett volna. Jó volna látni színházi szerepeiben. Már csak azért is, mert ő, illetve ezeknek a filmeknek a szereplői még tudtak szépen magyarul beszélni. Már a két háború közötti magyar filmcsinálók is értettek a mozihoz. A mozgófény- képszínház, a mozi - Heltai Jenő szóleleménye - nem filmművészet. A mozi az más. Szórakozás, kikapcsolódás, mondhatni öncsalás, amelynek vetítési ideje alatt elfeledkezünk a világról, s elhisszük, hogy a két asszony közül nem lehet választani, hogy a tóparti látomás valóra válik, miénk lehet a meseautó vezérigazgatóstul, s a vasgyáros a végén mindenképpen feleségül veszi a gépírónőt. Ihárosi Ibolya „Egyetlen rossz szó ki ne jöjjön a szátokon, hanem sokkal inkább az, ami alkalmas az építésre ahogy a szükség kívánja, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják”. Ef. 4.29. Töröm a fejem. Mit mondott a televízióban az egyik közismert egyéniség? Miért úgy mondta? Tulajdonképpen mit akart mondani és azt amit mondott, hogyan kell érteni? Töröm a fejem, de előbb- utóbb mindig oda jutok, hogy kicsit óvatosan, halkan megállapítom, hogy amint mondott az egyszerűen csak fecsegés volt. A kérdések pedig csak ezután következnek ... Ismerősünkkel találkozva az utcán megbeszéljük a legújabb áremeléseket, megszorító intézkedéseket, próbálunk a dolgok mögé látni, hencegünk viszonylagos jólértesült- ségünkkel vagy ámulva hallgatjuk partnerünket, amint válogatás nélkül szidja a vezetőket, mert mindez sajnos oly aktuális, divatos. Beszédünk azonban üres, nincs olyan tartalma, amely fontos lehet, hacsak az nem, hogy melyik add miképpen lehet ügyesen kikerülni. Ez a mentalitás azonban oda vezet, hogy elfelejtünk szavainkkal építeni. Ha a gyermek otthon, a munka után fáradtan hazatérő szülőktől csak semmitmondó, unalomig ismert mondatokat hall, ha barátainkkal nem tudjuk megosztani az „életünk nagy kérdéseit”, ha nem tudunk időt szakítani egy-egy fontos könyv elolvasására, akkor nem marad csatornánk az emberek felé, egyedül maradunk. Legyen első beszédünkben az Isten szava, amely mindig újat ad, mindig másik oldalt érzünk hangsúlyosnak, mindig vígasztal, ha ködös a látásunk, mindig bátorít, ha gyengék vagyunk. Választhatunk az emberiség nagy és divatos gondolkodói és gondolataik között és lelkesen csaphatunk le holnap a még jobban tetsző véleményekre, Isten beszédének gazdagságát mindez meg sem közelíti, közelítheti. Isten igéje legyen az első nemcsak beszédünkben, hanem életünkben is és akkor talán áldás lehetünk azoknak, akik ránk vannak bízva. Johann Gyula Jó hír
