Tolnai Népújság, 1995. november (6. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-11 / 265. szám
Testvérkapcsolat „civilben” is Nemrég tért haza egy hónapos szakmai kiküldetéséről Ker- nenből dr. Góczán Veronika, a dombóvári polgármesteri hivatal humán menedzsere. Hivatalos útjáról, a testvérvárosi kapcsolat fejlődésének lehetőségeiről, illetve a Németországban szerzett tapasztalatairól kérdeztük.- Mi volt egy hónapos kérném látogatásának a célja?- Valójában ez olyan tanulmányút volt, aminek céljaként a két város önkormányzati együttműködésének javítását lehetne megfogalmazni. A kérném polgármesterei hivatal különböző osztályain szereztem tapasztalatokat. Egy hetet töltöttem így a főosztályon, ahol t tulajdonképpen a hivatali és a •'már jól kialakult önkormányzati munkát koordinálják. Ennek az osztálynak a feladata egyebek mellett az is, hogy a város lakosságát tájékoztassa a hivatali, önkormányzati munkáról, illetve tartsa a kapcsolatot a sajtóval is. Ehhez az osztályhoz tartozik a kulturális, sport és oktatási ügyek intézése, valamint a testvérvárosokkal való kapcsolattartás is.- Tapasztalata szerint lehet- e átvenni az ottani hivatali munkamódszerek közül valamit?- Nagyon sok érdekes, hasznos dolgot tapasztaltam. Ezek közé tartozik a szervezés is, amit direkt módon nem lehet átvenni, de mindenképpen hasznosítható lehet nálunk is. Ami nagyon jó náluk, s amiből mi is tanulhatunk, az éppen a tájékoztató munka, hiszen Dombóváron is rengeteg dolog történik, amiről sajnos nem tudnak eleget az állampolgárok. A tájékoztatás egyik fő formája a helyi önkormányzati lap, aminek szerkesztése is az előbb említett osztályhoz tartozik. Ebben megnyilatkozási lehetőséget kapnak a helyi egyesületek vezetői épp úgy, mint a város párt vezetői.- Úgy tudom, a közelmúltban Kernenben megalakult a Dombóvári Baráti Kör is.- A két város között 1991. április 6-án jött létre a hivatalos partnervárosi kapcsolat. Eddig leginkább a sport és kultúra területén volt élő ez. Azért tartották fontosnak, hogy megalakuljon a Dombóvár-Kemen Testvérvárosi Egyesület, hogy a két város közötti kapcsolatok szélesedjenek, elmélyüljenek. Az egyesületnek ezért az a feladata, hogy egyre szélesebb kapcsolatrendszert építsen ki a dombóváriakkal. Valójában ez Dombóvárnak csak segítséget jelenthet, hiszen például az egyesület megoldandó feladatai között tartja azt is nyilván, hogy a dombóvári munkanélküliséget csökkentse. Ehhez pedig dombóvári vállalkozókkal is felveszik a kapcsolatot.- Ugyanakkor hamarosan Dombóváron is megalakul egy hasonló társadalmi szerveződés.- így van. November 23-ára tervezzük a dombóvári testvér- városi egyesület megalakítását, s így már a két egyesület működhet mind szorosabban együtt több területen.- Elképzelhetőnek tartja, hogy az egyesületek között esetleg szorosabb kapcsolat jöjjön létre, mint a két város önkormányzatai között?- Úgy gondolom, hogy az egyesületek kapcsolatai egészen más alapon nyugszanak, mint az önkormányzatoké, de biztos, hogy ők sem nélkülözhetik a hivatali támogatást. Ez Kernenben is így van, ahol szervezési feladatok, teremhasználat ügyében is segítséget kap az egyesület. Ott kint viszont nem éreztem azt, amit idehaza nagyon sokszor tapasztalok. Nevezetesen azt, hogy az egyesületek csak követelnek az önkormányzattól. Remélem, hogy a dombóvári testvérvárosi egyesület valóban konstruktív tud lenni, s nem csak a kerneni egyesületnek, hanem a dombóvári önkormányzatnak is segítőkész partnere tud majd lenni. Nagy László Egy régi fénykép nyomában 1. „Keresztapaságot vállaltam” Harminc évvel ezelőtti eseményt örökített meg Báta- széken Bakó Jenő fotóriporter. A képet lapunkban néhány héttel ezelőtt közöltük, s kértük, akik felismerik magukat vagy kollégájukat, jelentkezzenek. Bátaszéki, várdombi, palotabozsoki volt kádárok, hozzátartozók jelentkeztek. Vajon hogyan alakult az életük a harminc év alatt? - a kérdésre ők maguk válaszolnak. A várdombi Solti Ádám a képen megörökített esemény emlékeit idézte föl. Amikor még nagyban dívott a szocialista brigádmozgalom, a Bátaszéki Kádár Szövetkezet József Attila Szocialista Brigádja patronálta a bátaszéki Sárközi családot. A felvétel az 1965-ben született hármasikrek pártházban megtartott névadóünnepsége után készült. A brigád egy hármas babakocsival ajándékozta meg a szülőket. Ekkor Solti Ádám apósával együtt keresztapaságot vállalt. Abban az évban a szocialista versenyt is megnyerték. Néhány évig még nyomon kísérték a gyerekek sorsát, de a brigádmozgalommal együtt ez is lassan a feledésbe merült. — Mikor került a szövetkezetbe? — A bátaszéki Kádár Szövetkezet 1950-ben alakult. Amikor megnősültem, apósom, Gregorics János hívott. Katonaság után, 1954. február 1-jétől minf betanított munkás kerültem a kádár szakmába. Az apósom volt a brigádvezető is. Kezdetben hordókat javítottunk a budafoki pincékben. Új hordót 1961-től készítettem. Huszonöt-harminc hektós hordókat gyártottunk, a legnagyobb 220 hektós volt. A szövetkezetben a hordókon kívül ládagyártással, fatömegcikSolti Ádám ma már nyugdíjas kekkel is foglalkoztak, később függönykarnisokat is készítettek. A munka nehéz volt, meg volt is mit csinálni, de a kérését meg kevés. Mint fiatal munkás 1030 forintot kerestem. A baj akkor kezdődött, amikor a fiatalok elmentek, otthagyták a szakmát. Ahogy múltak az évek, a megrendelések is csökkentek, meg a hordók is egyre kisebbek lettek. — Miként alakult a sorsa a továbbiakban? — Talán hat évig voltam a fűrészüzemben, mint művezető. Két műszakban gyártottuk, majd szabtuk méretre a fapapucshoz az alapanyagot. Aztán kellett a hely másnak, engem és kollégámat „lecseréltek”, így lettem ismét kádár. Huszonnyolc év után, 1981. februárjában a várdombi, az akkor Új Tavasz téesz-ben kaptam munkát és innét mentem nyugdíjba 1990-ben. — Hogyan telnek a nyugdíjas évek? . — Van egy kis szőlőnk, ott dolgozgatok. Van egy fiam, meg egy lányom. Az unokák adnak elfoglaltságot.- p. téri A képen az egyik újszülöttet Schrott Ádámné - irodán dolgozott - tartja a kezében. Az alsó sorban balról jobbra a következők ülnek: Trieszt György, Parti István, Gregorics János, Ritzl József, Klieber János. A másodikban: Veinhardt József, Vörös Mihály, Fekecs Sándor, Bódis Mihály, Jekli János, és Solti Ádám. Az álló sorban: Szélig György, Feidt János, Schmidt János, Rohr Bálint, Tóth Pál, Rutterschmidt József, Szabó Gyula, Rónai János, Speich Mihály, Trázer János (hátul takarva), Galambos Mátyás, Rudolf György. Kereszténynek zsidó, magyarnak sváb A történelem elvétette logikáját A XX. század nemcsak megismételhetetlen és rémséges emberi tragédiákért felelős, hanem hihetetlen sorsokért is. Olyanokért, amelyek, mint az állatorvosi ló, magukon hordják a század teste minden rútságának nyomait. Olyanokért, amelyek ettől a századtól nemcsak a történelem igazságát kérik számon, hanem a logikát is. Spitzer Lászlóné Unger Mária és családja történetét lánya, a ma Tamásiban élő Klein Istvánné Spitzer Katalin a Holocaust után ötven évvel vetette papírra. Címe: Nem mindennapi igaz történet. Spitzer Lászlóné 1907-ben született Tevelen katolikus sváb családban. A bonyhádi bentlakásos zárdában töltötte az elemi és polgári iskola éveit, vallásos nevelést kapott. A jól éneklő, zongorázó és tehetségesen rajzoló fiatal lány azután a fővárosban két éves kereskedelmi iskolát végzett. Édesapja a pincehelyi téglagyár bérlője volt. Tanulmányai után pedig hazaköltözött a szülői házba, már Pincehelyre. Az első áldozat A faluban a fiatalok a vallást és foglalkozást figyelmen kívül hagyva szórakoztak együtt, így ismerte meg jövendő férjét, Spitzer Lászlót, aki jó megjelenésű zsidó származású mészáros, a társaság egyik meghatározó egyénisége volt. Egymásba szerettek, a szülők azonban mindkét részről ellenezték á kapcsolatot, s bár akkor nem tettek különbséget zsidó és keresztény között, a vegyes házasság nagyon ritka volt. A tizenhét évesen teherbe esett lány hozta meg az áldozatot: áttért a zsidó hitre, az esküvőt is zsidó szertartás szerint tartották. Tizennyolc évesen szülte első fiát, An- 'dort, egy évvel később, 1926-ban pedig lányát Katalint. Harmadik gyermekük ’ három és fél évesen orvosi műhiba következtében elhunyt. A szülők úgy érezték változtatni kell addigi életükön, Tamásiba költöztek, ahol a férj önálló üzletet nyitott. 1938- ban megszületett negyedik gyermekük, Jancsika. Az elkövetkező években azonban már megváltozott körülöttük a légkör, megszülettek a zsidótörvények. A katolikus fiatalság nagy része, akikkel Katalin és Andor addig találkozott, kiközösítette őket. „Én felemás állapotban éreztem magam attól, hogy "félvér" voltam, vagyis vegyes házasságból születtem - emlékszik vissza Klein Istvánné - a katolikus körbe jártam például tánciskolába, de jártam a zsidó fiúkkal is.” Mocskolódó névtelen leveleket kaptak. „Az egyikben azt írták, hogy miért nem megyünk Madagaszkárra. Egy bálon meg felbiztattak egy félrészeg fiút, hogy tegyen ajánlatot, a bátyámba is belekötöttek. A bátyám nehezen viselte ezt a helyzetet, én viszont belenyugodtam”. A folytatásra azonban akkor még nem gondoltak. A szétszakadt család 1944. tavaszán megkezdődött a német megszállás, Tamásiba idegen csendőrök érkeztek. Sárga csillagot kellett viselnie az egész családnak, hiába született a három gyermek vegyes házasságból. Spitzer Lászlónét, aki őskeresztény szülőktől származott, a megbélyegző csillag nem viselése miatt többedmagával a szolgabírói hivatalba, majd a községházára vitték. Haza sem jöhettek, útjuk a fővárosba, a Mosonyi utcai gyűjtőfogházba, majd Auschwitzba vezetett. Spitzer Lászlót és Andort munka- szolgálatra hívták be. Andor áttért a katolikus hitre, fehér karszalagos lett. Ha nem keresztelkedik ki, nagy valószínűséggel abba a századba kerül, amely túlélte a megsemmisítést. Katalint 1944. május közepén hurcolták a tamási gettóba az akkor hat éves kistestvérével, Jancsikával. Katalin ott töltötte be a tizennyolcadik évét. „Sokan velünk éreztek - írja Klein Istvánné - élelmet küldtek, mint például R. J. néni, T. S. csendőr pedig kivitt a gettóból néhány apróságot vásárolni. Egyik nap jelezték, hogy őskeresztény unokahúgom vár a bejáratnál. Ekkor folytak a villanyozó kínzások, a borzasztó élmény hatására rosszul lettem. Nagybátyám mindent megtett, hogy édesanyámat kiszabadítsa, de akkor már ő nem volt Magyarországon.”- „Két hónap elteltével a gettó összes lakóját a zsidó templomba terelték, elterjedt, hogy megölnek bennünket. Éjszaka kihallgatásra hívtak, áthallatszott a kihallgatottak ütlegelése, ordítása. Másnap egy lepedő mögött személyi motozást tartott egy bábasszony. Ékszerek után kutattak. Elérkezett az indítás ideje. Többször körüljáratták velünk a templomot, hogy könnyítsünk batyuinkon, majd útnak indítottak az állomás felé. Mindkét oldalon kíváncsi tömeg ácsorgott. Az állomáson marhavagonok vártak ránk, már elhelyezkedtünk, amikor hallottam, hogy kiáltják a nevemet. Nagybátyám hozta a mentesítő levelet”. A levél azonban csak egy személyre szólt, a kisfiút deportálták. Az anya áttérését a zsidó hitre formahiba miatt megsemmisítették, s ha a házastársak nem kötnek reverzálist, a lánygyermeknek az anya, a fiúnak az apa vallását jegyzik be. Spitzer Lászlóné még Auschwitzban megtudta, mi lett kisfia sorsa. Katalin nagybátyja révén egy teveli eredetű sváb családnál talált rövid időre menedéket, majd ismerősök, rokonok fogadták be. Édesanyjáról az első életjel Svédországból érkezett, felszabadulása után a Vöröskereszt szállította kórházba flekktífusszal. 1946-ban jött haza. Édesapja szintén megmenekült a haláltól. Andor áldozatul esett a holocaustnak. A holocaust után A történelem torz fintora, hogy egyikük számára sem ért véget a meghurcoltatás. Spitzer Lászlót a háború végén a romániai Foksánin keresztül a Szovjetunióba hurcolták kényszermunkára, 1946 őszén súlyos betegen tért haza. Spitzer Lászlóné származása miatt még 1946-ban rákerült a kitelepítettek listájára, nagy nehézségek árán sikerült vőjének elérnie, hogy a határozatot megsemmisítsék. 1948-ban, mint hentesüzlet tulajdonosát kuláknak nyilvánították, üzletét, megélhetését elvették. „Családunk sorsa azt példázza, mit tud tenni a háború és a gyűlölet. Meg kellene végre tanulnunk, hogy nincs különbség emberfajta között, csak jó, rossz és közömbös ember létezik” - zárja emlékezését Klein Istvánné. Spitzer László 1948-ban, felesége 1962-ben hunyt el. Közös sírban nyugszanak a tamási katolikus temetőben. Közreadta: Tóth Ferenc
