Tolnai Népújság, 1995. október (6. évfolyam, 231-255. szám)

1995-10-21 / 248. szám

1995. október 21., szombat

Hétvégi Magazin

11. oldal

Rejtett értékeink

Escher Károly fotóművész

Ha életúját, munkásságát, érdemeit tekintjük, bizonyosak lehetünk felőle, a világ bármelyik városában már emléktábla mutatná szülőházát, csupán Tolna megye székhelye nem tud semmit róla, csak itt nem őrzi semmi a nevét.

Még születése dátumát is csak a Tolna Megyei Levéltár szívességéből tudjuk pontosan: 1890. október 22-én (és nem a lexikonokban szereplő 21-én) született Escher Béla iparos és Sághi Ilona fia Szekszárdon. Iskoláiról csupán annyit tudunk, hogy technikusnak tanult, de már az 1916-os év végén bekapcsolódott a magyar filmgyártásba. Az 1919-es mozgalmas évben például éppúgy készít felvételeket a híradó számára, mint Bródy Sándor A dada című színművének némafilmjéhez. A húszas években a Star stúdióban A szerelem mindent legyőz (1920), Gróf Mefisztó (1920), Mackó úr kalandjai (Sebők Zsigmond nyomán ez egyike az első magyar gyermekfilmeknek), Link és Fink (1927) címmel készíti még most is elismeréssel említendő filmjeit.

Mégsem a mozgófilm terén alkotta legmaradandóbb műveit, hanem abban a műfajban, amit sajátos formájában tulajdonképpen ő teremtett meg azzal, hogy nem illusztrációkat készített az újságcikkekhez, hanem a realizmus önálló útjait járta. Képei megörökítették azt a valóságot, amelyek a falukutatók és szociográfusok emelnek az irodalomba, azokat az apró, de annál jellegzetesebb pillanatokat ragadta meg, amelyek nélkül szegényebb és sivá- rabb lenne önismeretünk. „Ő volt az első Magyarországon, aki kisfilmes géppel készítette riportjait” - írja róla Mihályfi Ernő, - „ő az első, aki nem használt mesterséges villanófényt, mindig a természetes, a meglévő, a valóságos világításnál fényképezett megfelelő erősségű objektívekre ..., ő volt az első, akinek volt bátorsága elmozdult képeket közölni, mert ez egyezett művészi meggyőződésével, mert így tudta ábrázolni állóképpel a mozgást, a sebességet. Leghíresebb képei Bartók A csodálatos mandarin című táncjátékának jelenetei”.

Az Est, a Híd, a Film,

Színház, Irodalom fotóriportere, majd 1945-től a Képes Világ, a Hungarian Foreign Trade munkatársa, 1958-ban Bajor Giziről, 1959-ben a riportfényképezésről ad közre kötetet, miközben alkotásai több itthoni és külföldi kiállításon a díjak biztos várományosai. Halála előtt két évvel, 1964-ben a nemzetközi fotóművész szövetség legmagasabb kitüntetését nyerte el, a következő évben a Nemzeti Galéria tisztelte meg gyűjteményes kiállítással. Ezek után talán furcsa azt mondanunk, hogy leghíresebb műve, legismertebb képe, nem saját alkotása. Pedig így van: ő rekonstruálta a Petőfi-dagerro- típiát, a költő egyetlen megmaradt fényképét, amely 1846-1847. táján készült. A dagerrotípia bár rendkívül hű, kész és végleges, de nem másolható vagy retusálható. „A százéves felvétel állapota reménytelennek látszott - írja Várkonyi Nándor: - a lemez fakó lapján - jellemző módon - csak a szemek voltak kivehetők, homályosan derengve .

..” Ráadásul egy erről készült képet Klösz György már 1878-ban erősen retusált. A Népművelési Minisztérium a siker csekély reményével bízta meg Eschert, aki két év kísérletezés után mert csak nekifogni. „Kísérleteit kevésbé értékes dagerrotípiákon végezte, s többek közt így regenerált egy igen érdekes Kossuth-arcképet. A Petőfi- képről megállapította, hogy ezüstözött vörösrézlap, vagyis az eredeti Daguerre- féle ezüstlemez olcsóbb, elterjedtebb formája” - mondja a szemtanú Várkonyi, aki Az üstökös csóvája című könyvében leírja, hogy desztillált víz, alkohol, a szenny és gyanta eltávolítása után ciánkálival és higanygőzfürdővel keltette életre Petőfi arcát Escher Károly, ami ma is csodálatra méltó teljesítmény. Ha csupán ennyit tett volna életében, az már önmagában elegendő lehetne megbecsüléséhez.

Ez azonban 1966. február 16-án Budapesten bekövetkezett halála óta mindmáig elmaradt szülővárosa részéről, talán az 1996-os millecen- tenáriumi év jótékony változást hoz - a halál évfordulóján . . . Dr. Töttó's Gábor

A hónap műtárgya

Magyarvalkói templom

Mözsi Szabó István alkotása

Ha a hónap műtárgyáról szólunk e lap hasábjain, akkor az olvasók tudják, hogy Szekszárdon, a megyei könyvtár épületének portáján látható. így e kiállítóhelyet ma már éppen úgy nem szükséges bemutatni, mint azt a művészt, akinek alkotása tekinthető meg ezekben a napokban. Mözsi Szabó István „Magyarvalkói templom” című festményével találkozhat az érdeklődő. Ez egy a „Vigyázó tornyok” sorozatból. Akik még nem ismernék az erdélyi templomokat megörökítő festményeket és metszeteket, melyeket Mözsi Szabó István készített az iménti sorozatcímmel, e festményén keresztül is közelebb kerülhetnek az alkotóhoz.

A Bogyiszlón élő festőművész fóti tanárként többszáz linó és fametszet készítése közben tudott rácsodálkozni erdélyi utazásai során a „Vigyázó tornyokra”. Nem tudni, hogy napjaink ifjabb generációjához tartozók számára mit jelent egy templom tornyának megpillantása. Valamikor éles rajzú tükre volt ez egy település életének. A templomok történetének szakirodalma roppant színes, széles kört ölel fel. Ehhez sajátos hangjával csatlakozik Mözsi Szabó István „Vigyázó tornyok” sorozata is. Dokumentatív értéke napról-napra nő a .felgyorsultan rozsdálló időben. Olyan örökségnek állít emléket,

ami az egyetemes kultúra kincsei között is méltó helyen nyilvántartott, vagy tartható. Kevés, hogy ezek a szépség hordozói! Történelmi légkörük semmi máshoz nem hasonlítható. Az emberkéz számtalan alkotása közül csak néhány remekmű a templomok sora szerte a világon. Erdélyben sincs másként, csak... és itt külön fejezetben kellene szólni

mindarról a történelmi, társadalmi hagyatékról, ami a templomok láttán idéződik az emberben.

Mözsi Szabó István majdnem negyed század távlatából több mint negyedszáz festményen, metszeten hagyta idézni erdélyi kutatásainak emlékét. Egyik ezek közül a magyarvalkói templom. A metszeteket tartalmazó mappa tanulsága

szerint ez református vártemplom. A Valkai család nemzetségi templomaként épült 1261- ben. Más tornyokhoz hasonlóan ennek tornyát is védelmi céllal építették. Árkádos, fiatomyos sisakja jellegzetes „vigyázó torony”, ami az 1770-es évekből származik.

E templomképek színvilágát elemezve láthatjuk, hogy Mözsi Szabó István a vörös, kék, sárga, zöld, fehér pentatonjával is valamiféle szűkszavúságot képvisel.

A fekete-fehér metszetei ennél sokkal drámaibb, feszültebb hangulatot árasztanak. A villogó fehér tornyok szinte kiáltanak! Menedéket adtak egykor, mentséget kémek most! Annyit csupán, hogy maradásukkal az emberi szellem örökkévalóságát igazolhassák, évszázados távlatokból is.

Jó volna nyomon követni azt a belső kényszert, ami megszülte a festőművészben az indulatot, amely által létrejött e festmény és metszetsorozat! Vajon milyen tudatosság parancsa alatt fogott metszőkést, ecsetet a bogyiszlói Holt-Duna ágra néző műteremben, hogy Erdélyt vigyázóként álljon ember elé, vagy ha tetszik, dicsérje Istent? Ilyen kérdések is születhetnek a Porta Galériában látható Mözsi Szabó István festménye kapcsán.

Decsi Kiss János

A többkönyvű oktatás felé

(Folytatás at 1. oldalról.)

A televízió előtt felnövő gyerek mozgó képekhez szokik, szavak nélkül. Az olvasás pedig képek nélküli, magunkban megteremtett képekre kényszerül, de szavak segítségével! Ha sikerülne rávenni a szülőket napi 15-20 perc felolvasásra . .

. - gondolkozik el dr. Nagy Attila. — Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a mese csupán egy szülő-gyermek közti meleg légkör megteremtésére, az altatás elősegítésére jó. Pedig amelyik gyerek hozzászokik ahhoz az élményhez, hogy a könyv kaland, izgalom, érzelmekkel tarkított élmény, az az iskolába is másképpen, várakozásteljesen indul el. Azt a kicsit, aki ilyen motivációval megy az iskolába, öröm tanítani.

— Napjainkban rengeteg a tankönyv is . . .

— Hazánkban jelenleg általános iskolások számára több mint ezer féle tankönyv közül lehet választani. Azaz ma a tankönyvpiacon túlkínálat van, viszont nincs tankönyvkritika. Márpedig nem gondolhatja senki, hogy egy pedagógus egymaga át tudja tekinteni az általa tanított tantárgy teljes tankönyv kínálatát. Egyrészt nehéz valamennyihez hozzájutni, és persze rengeteg időbe telne végigolvasni őket. Viszont úgy tudom, most tervezik egy tankönyvkritikát tartalmazó rendszeres folyóirat megjelentetését.

— Véleménye szerint mikortól ajánlatos elkezdeni mesélni a gyermeknek?

— Erre Kodály Zoltán szavaival válaszolnék, aki azt mondta: a zenei nevelést 9 hónappal a megszületés előtt kell

elkezdeni! Tulajdonképpen mindenfajta sikeres nevelői gesztus egy önnevelő gesztussal kezdődik, azaz nekem kell olvasó embernek lennem ahhoz, hogy ezt a fajta éhséget, kíváncsiságot fel tudjam kelteni a gyerekben.

— És gondolom, aki már kiskorában „rákap” a könyvekre, az felnó'ttként sem fogja megvetni az olvasást.

— Meggyőződéssel vallom, hogy a gyerekkori szokások, beidegződések nem múlnak el nyomtalanul. A felnőtt kornak vannak olyan kritikus fázisai - házépítés, mellékállások, stb. -, amikor kevesebb idő és energia jut olvasásra. Ilyenkor ez a szenvedély búvópatakként eltűnik a felszínről, hogy aztán egy nyugodtabb életfázisban újra előkerüljön.

— Valószínű, hogy a mai

könyvárak mellett kevés család engedheti meg magának, hogy naprakész házikönyvtárat biztosítson otthon gyermeke számára.

— Nem is ez a cél, hanem a mindennapos olvasás. Azért vannak a városi könyvtárak, hogy ott fellelhetőek legyenek a drága könyvek, és a könyvesboltokban nem kaphatóak is. Egyébként a gyerekek olvasás iránti érdeklődését a család után az iskola szellemisége befolyásolja leginkább, a tantestület egésze.

— Nem csak az irodalomtanárnak, hanem valamennyi pedagógusnak törekednie kell a többkönyvű oktatásra, ezzel is segítve az olvasás kultúrájának kialakítását - összegezte beszélgetésünket dr. Nagy Attila olvasás-szociológus.

Máté Réka

TÉVÉNÉZŐ

___________________________________

M

eghal, akit megaláznak

Vezette: Ivicz. Jól. Két rövid mondat egy megyei lapból egy focimeccs után. Ez volt az utolsó snitt a Szépek és bolondokban, amelyet csütörtökön este láthattak a TV1 nézői a Százéves a mozi - s egyben a Kállai Ferenc - sorozatban.

Ez az utolsó kép - ahogy az egész film is - ki volt találva. Szász Péter 1976-ban készült filmje látszólag egy futballbí- róról, arról a bizonyos Iviczről szól. Csak így: Ivicz, aki NB Ill-as meccseken bíráskodik. Ivicz, akinek az újságolvasók tán sose tudják meg a keresztnevét. Csak a meccsre járók tudják, hogy Ivicz Pista, a jó öreg bíró így vagy úgy fújt. A figurát mesterien alakította Kállai Ferenc.

Az újság és az ellenőr - Koltai Róbert - szerint jól. A

szezon utolsó meccsén a kisváros csapata vesztett. Nem kis részben azért, mert a bíró kiállította a hazaiak legjobb játékosát, aki szándékosan arcon rúgta egyik ellenfelét. Ivicz- nek nehéz volt a közhangulattal dacolnia, mégis megtette. Az újságban ezt ismerték el a szóval: jól.

Pedig akik ismerik, szeretik vagy csak elismerik Iviczet, azok úgy vélik, „többet is megérdemelne”. Erre az érzésre játszott rá az egyik partjelző - Bodrogi Gyula - , aki mérkőzés utáni hajnalon az országos sportlapot böngészve „felolvasott” a bírónak egy „róla” szóló tudósítást.

A film valójában erről szól, A meglepett Ivicz - akinek nevét soha egy fővárosi újságíró le nem írta - pályája csúcsaként élte meg azt a néhány percet, amíg a kollégája a nem létező cikket felolvasta a „bátor bíróról”, aki nem engedett a közhangulatnak, úgy tette a dolgát, ahogy az a sport nagykönyvben meg vagyon írva. Annál fájóbb volt a kijózanodás, amikor Ivicz a lapot a kezébe vette és rájött, hogy a partjelző - ahogy ma mondanák - „hülyére vette”. Ehhez a megaláztatáshoz képest eltörpült, hogy a másik partjelző - Andor Tamás - előzőleg azzal alázta meg, hogy kikezdett a növelj akibe Ivicz beleszeretett.

Ivicz meghalt. No nem fizikailag. De többé nem lehet az, ami. Nem vezethet már mécsesét se jól, se rosszul, és már senkit sem szerethet.

Hangyái János

/

gehely: „Minden gondotokat ó'reá vessétek, mert neki gondja van. rátok. ” (1 Péter 5:7).

G

ondokkal küzdő', terheket cipelő emberek vagyunk. Ennek oka: az életben különböző, váratlan helyzetekbe kerülünk: sokszor nehéz kérdések, döntések előtt állunk és nem tudjuk a megoldást. Gondot jelenthet a család, a munkahely, vagy éppen ennek hiánya, az iskola, esetleg valamilyen betegség . . . Sokáig lehetne folytatni ezt a sort, ehelyett azonban hadd álljon itt egy kérdés!

Mit szoktunk olyankor tenni, ha valami gondunk van ? Visszük magunkkal amerre csak járunk: a családi gondot elvisszük a munkahelyre, a munkahelyit pedig hazacipeljük és megterheljük vele családtagjainkat?

Nincs más megoldás? Muszáj a terheket magunkkal cipelni? Gondok alatt roskadni, kételyek között vergődni?

A Biblia válasza: gondjaitokat, problémáitokat vessétek Istenre! „Minden gondotokat.

. . ” — Nemcsak nagy dolgokkal mehetünk Istenhez. A legparányibb gondunkat is Rá bízhatjuk, mert Neki gondja van ránk. Jól ismer bennünket, mindent tud rólunk, még a hajunk szálai is számon vannak tartva Nála! Hát nem csodálatos ez a szeretetból fakadó gondoskodás?! Hogy bármivel megkereshetjük Őt! ő soha nem utasít el! Mindig van Nála „fogadóóra". Bármikor kész a segítésre, akárcsak a következő' történetben szereplő édesapa.

Egy fiatal fiú minden erejét megfeszítve próbált fölemelni egy sziklát, ami túl nagy volt az erejéhez képest. Kidüllesztette a mellét, amint számos módszerrel kísérletezett, de minden erőfeszítése ellenére sem mozdult meg a szikla. Arra ment az édesapja, és miután figyelte egy darabig fia erőlködését, megkérdezte tőle, hogy mi a baj. A fiú ezt mondta: „Mindent megpróbáltam, de a szikla nem mozdul. ” Az apa ezt felelte: „ Tényleg mindent megpróbáltál már, ami csak lehetséges?” A fiú elkeseredetten és kimerültén nézett édesapja arcára, és azt mormogta, hogy „Igen”. Az édesapa kedvesen lehajolt és ezt mondta: „Nem, fiam, még nem próbáltál meg mindent. Még nem kérted a segítségemet. ”

M

ilyen gyakran' hasonlítunk ehhez a kisfiúhoz, küszködünk a problémáinkkal, de képtelenek vagyunk megoldani azokat, mert nem kérjük Édesatyánk segítségét!

Bálint Andrea baptista teológus

Jó hír