Tolnai Népújság, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-23 / 224. szám
10. oldal Hétvégi Magazin 1995. szeptember 23., szombat A Balatonon a Vöröskereszttel Az iregszemcsei, a faddi nevelőotthonból, a paksi diákotthonból, a dombóvári Móra Ferenc, a szekszárdi Bezerédj és Kolping, valamint a bonyhádi Vörösmarty iskolákból utaztak a gyerekek nevelőkkel közösen az egynapos balatoni kirándulásra. A Szekszárdi Húsipari SE autóbuszával indultak útnak. Az első állomás a szántódpusztai idegenforgalmi és kulturális központ volt, ahol megnézték a nép- művészeti kiállítást, majd az 1839-ből származó cselédlakásnál tettek látogatást. Ismerkedtek a régi mezőgazda- sági és halászati eszközökkel, a vertcsipkével. Lenyűgözte a gyerekeket a Balaton állatviVitorlással a Balatonon lágát bemutató kiállítás. Ennél nagyobb sikere már csak a pó- nilovaglásnak volt. Mindezt Borka Krisztina segítőkészségének köszönhetik, aki édesapjával közösen, családi vállalkozásban foglalkozik a lovakkal. A másfél órai lovaglás után mindenkinek jólesett az ebéd a siófoki Lila Kakas-ban. A gyerekek közül kevesen látták eddig a Balatont. Az pedig, hogy vitorlázzanak is, eddig elérhetetlennek bizonyult. Singler Tibor, a Szaturnusz hajóskapitánya a gyerekek kedvéért bontott vitorlát, s meghajóztatta őket Siófok és Zamárdi között. A gazdag, élményekkel teli program a siófoki Kálmán Imre fagylaltkertben zárult, ahol a fagylalt és a sütemény elfogyasztása után fájó szívvel, de búcsút kellett venni a Balatontól. (pt) A Magyar Vöröskereszt Tolna Megyei Szervezete kirándulást szervezett az egészségükben károsodott gyerekeknek az Országos Játék Alap Kezelő Szervezet, valamint a Boldog Napokért Alapítvány pályázatán nyert pénzből. Az összeget sajátjukkal kiegészítve több mint negyven gyereknek szereztek felejthetetlen élményt. Pónilovaglás Szántódpusztán üregek, ha találkoznak A Tolna Megyei Önkormányzat Módszertani Otthona gyönki helyszínnel és a dr. Kelemen József nevét viselő szekszárdi Idősek Otthona legutóbb a szálkai művésztelepen töltött egy napot. Találkozásaik sorában ez nem az első alkalom. Három évvel ezelőtt határozták el, egy látszatra véletlenül létrejött találkozón, hogy ezt rendszeressé kell tenni. Akkor egy dal röppent az idős emberek ajkáról, ami azóta mottóként hangzik fel minden találkozón: „Szeressük egymást ...” ki-ki folytatni tudja a további, gondolatokat is ébresztő slágerdallamot szövegével együtt. Minden találkozón újabb célok fogalmazódnak meg, melyek tovább éltetik a két település idősek otthonának kapcsolatát. Az is megfogalmazódik ilyenkor, hogy milyen szerepet adjanak a nyilvánosságot képviselő fórumoknak, mint például az újságok, rádiók, televíziók. Egyre erősödik a meggyőződésük, hogy igenis kapjon hangot, visszhangot az a munka, amely egy ponton igyekszik a család szerepét is pótolni. Olyan emberek sorsáról van szó, akik egyedül maradtak, vagy arra kényszerülnek, hogy ellátásúkról az állami intézmények gondoskodjanak. Az ilyen otthonok lakói kicsit talán érzékenyebbek, mint kortársaik. Fogékonyabbak minden emberi szándékra. Ebből adódóan bennük a hála érzése erősödik fel. Az idősek otthonának felelős vezetői, dolgozói újabb energiát kapnak minden találkozón, hiszen a lakók jókedvű, fáradtságot alig bevalló viselkedése ezt sugározza feléjük. Ha valaki, akkor éppen ezek az otthonok érdemelnek nagyobb figyelmet, és erkölcsi, anyagi támogatást. Ez utóbbi éppen napjainkban a legválságosabb, ám az előbb átsegítheti a legkritikusabb helyzetekben is. Az átlagéletkor Gyönkön 75-67 esztendő. Szekszárdon ez magasabb, 80 év fölé is emelkedik. Mindez alig érzékelhető egy-egy találkozón, ha ott versek, dalok szólalnak meg. Úrrá lesz a jókedv, vigasság. Röppen a betegség, a panasz. Ezek után kérdés nem lehet, hogy szükségesek-e az ilyen jellegű találkozók? A válasz egyértelmű: igen! Ehhez azért elengedhetetlen a szervezők, irányítók, önzetlen humanitása, ami a gyönki és szekszárdi otthonokban bőséggel tapasztalható. Decsi Kiss János Megmaradhat a nyereményautó Szenyéri Zoltán nevét az egész ország megismerte azzal, hogy a Vágó István vezette, népszerű, a Mindent vagy semmit című televíziós vetélkedőben megnyerte a játék fődíját, egy személy- gépkocsit. A dombóvári pedagógus örömébe azonban jócskán vegyült üröm is. Mint arról korábban a Mindenből semmi marad? című cikkünkben beszámoltunk róla, már az autó eladására volt kénytelen elszánnia magát, hiszen képtelen lett volna a nyereményei után befizetendő adó összegét előteremteni. A helyzet azóta változott, hiszen Ta- káts László, a dombóvári Reform Gmk. ügyvezető igazgatója felajánlásának köszönhetően a kocsit megtarthatja. Ta- káts urat, az Aramis öltönyöket gyártó vállalkozás vezetőjét arról kérdeztük, hogy miben áll felajánlása.- Mivel Vágó Istvánt fél éven keresztül öltöztettem a Mindent vagy semmit műsorban, természetesen felfigyeltem arra, hogy egy dombóvári fiatalember milyen jól veszi az akadályokat. Igaz, az kicsit zavart, hogy Szenyéri Zoltán nem Aramis öltönyben jelenik meg a kamerák előtt. Miután megnyerte a vetélkedőt a Tolnai Népújságból, és a televízióból is értesültem arról, hogy nem tudja kifizetni a nyeremények után járó adót, így nem tudja megtartani az autót sem. Mivel tudom, hogy milyen nehéz megválni egy nyereménytől, felajánlottam, hogy vállalkozókat keresek, akikkel együtt kisegítjük nehéz helyzetéből. Sajnos, partnereket nem találtam ehhez, ezért magamra maradtam, s döntenem kellett, hogy egyedül vállalom-e a dolgot. Végül úgy döntöttem, hogy Szenyéri Zoltán rendelkezésre álló pénze és a befizetendő ösz- szeg közötti különbséget magánemberként rendelkezésére bocsátom. Úgy gondolom, hogy ennek túl nagy reklámereje már nincs, inkább emberbaráti cselekedetnek érzem felajánlásomat.- Azóta van már Szenyéri Zoltánnak is Aramis öltönye?- Igen. Adtam neki egy öltönyt is, hogy ha valahol meg akar jelenni, és valahogy szeretne is kinézni, akkor azt vegye fel. Természetesen a ' győzelmi menetelés közben házasodott Szenyéri Zoltánt is megkérdeztük arról, hogy miként fogadta a nemes gesztusnál azért jóval nagyobb segítséget.- Nagyon jólesett a felajánlás, s az öröm mellett jó érezni azt is, hogy valaki átérezte gondunkat. Az igazság az, hogy a mai napig nem tudom elhinni, hogy sikerül megtartani az autót, mert annyira kilátástalannak tűnt a helyzet. Elismeréssel tartozom Takáts Lászlónak, hiszen felajánlásáért nem kért cserébe semmit, és segítségének köszönhetően nem kell már a fejünket tömünk, s a sok procedúra után nyugodtan taníthatunk feleségemmel.- nagy Környezetvédelem, természetszeretet az óvodában Hagyományok lépésről lépésre A környezetvédelemről, természeti értékeink megóvásáról sokat beszélünk manapság, de keveset teszünk érte. Mi, felnőttek, már felismertük ugyan ennek fontosságát, de belénk rögzült rossz szokásainkat legyőzni igen nehéz. Éppen ezért gyermekeinket kell úgy nevelni, hogy számukra természetes, magától értetődő szükséglet legyen a környezet védelme, az egészségesebb életmód, a természettel való harmonikusabb együttélés. S mindezt minél előbb, már az óvodában el kell kezdeni. Azt, hogy e fontos felismerés már helyet kapott az óvodai nevelésben, jelzi, hogy nemrégiben környezeti vetélkedőt tartottak - az országban másodikként - Szekszárdon, a város óvónőinek részvételével. Amint azt lapunkban már hírül adtuk, a vetélkedőt az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola Gyakorló Óvodája három fős csapata nyerte. A ^győztesek - Szentesné Nagy Éva, Trieber Gézáné és Sebestyénné Grósz Ida - beszélgetésünkkor olyan hévvel, lelkesedéssel, érzékletesen mesélték a vetélkedőn történteket, hogy látszott, annak minden percét élvezték. Mint elmondták, nagyon örülnek annak, hogy erre az eseményre sor kerülhetett, mert sajnos igen kevés alkalom adódik arra, hogy a város óvónői találkozzanak, pedig éppen ez az a szakma, ahol nagyon sokat tanulhatnak, ötleteket, módszereket leshetnek el egymástól, így ennek a vetélkedőnek minden résztvevő nyertese volt, sok tapasztalattal gazdagodtak.- A környezet és a természet védelme, a hagyományok őrzése nagyon fontos szerepet játszik a gyakorló óvoda programjában - mondta Kovács Józsefié óvodavezető. - Ebben úttörőszerepet játszott a 8. „hagyományőrző” csoport két óvónője, Szentesné Nagy Éva és Trieber Gézáné, nem véletlen tehát, hogy ők benne voltak a győztes csapatban. Óvodánk többi csoportja is egyre több elemet átvesz az általuk kidolgozott programból, módszerekből. Mindez pedig még nagyobb jelentőséget kap annak fényében, hogy a főiskola óvodapedagógus hallgatói az itt látott, tanult módszereket viszik tovább, s teijesztik országszerte - hangsúlyozta a vezető óvónő.- Napi munkánkban mindez úgy jelentkezik - tette hozzá Trieber Gézáné -, hogy sok-sok kiránduláson egyrészt megismertetjük, megszerettetjük a természetet a kisgyerekekkel, másrészt pedig a természet kincseit közösen feldolgozzuk. Igyekszünk folyamatokat megmutatni a gyerekeknek, ilyenkor ősszel például gesztenyét, diót, mogyorót gyűjtünk, amelyekből aztán később, bent az óvodában játékokat készítünk, süteményt sütünk. Múzeumokba, táj házakba, ősi mesterségeket művelők műhelyébe visszük el őket, megmutatjuk nekik - s maguk is kipróbálhatják -, hogy a természetes anyagokból miként készülnek használati tárgyak, vagy akár játékok. Mindebben a gyerekek nagy örömmel vesznek részt, játékként élik meg, de eközben egészségesen fejlődik személyiségük, szinte észrevétlenül sokat tanulnak, fejlődik kézügyességük is. A sok éves munkával kidolgozott program könyv alakban is megjelent „Hagyományok lépésről lépésre” címmel - szerzője Szentesné Nagy Éva -, s a pedagógiai intézet terjesztésében az egész országban hozzáférhető az óvodapedagógusok számára. - Óvodánk nyitott mindenki számára - mondta Szentesné -, szívesen megosztjuk tapasztalatainkat a kollégákkal, s mi is örömmel vennénk új ötleteket, mások tapasztalatait. Visszatérve a környezeti vetélkedőre, nagyon fontos lenne, hogy több hasonló esemény legyen, hogy szorosabb kapcsolat alakuljon ki a szekszárdi óvodák között, hogy ne elszigetelten dolgozzunk, hanem egymás munkáját megismerjük, egymás tapasztalatait hasznosítsuk. Végső soron a ránk bízott kisgyermekek nyernek ezzel. - árki Fegyver helyett dallal, tánccal Forster Jakab küldetése Beteljesül végre egy régi álom 50 éve élnek együtt a németek a székelyekkel Lengyelen. 15 esztendeje ismerték fel a faluban, hogy a hagyományőrzés fontos. Öt éve tartja a kapcsolatot a helyi hagyományőrző csoport a székely kévéi együttessel. Holnap délelőtt ünnepi szentmisén emlékeznek meg az évfordulókról, majd fejet hajtanak az óvodaalapító család, gróf Apponyi Sándor és felesége sírjánál. A helybeliek régi vágya valósul meg, amikor holnap délben felavatják az óvodamúzeumot. Érre a lengye- liek gyűjtőmunkájának köszönhetően kerül sor, akik tudják: egy „ügy” akkor valósul meg, ha szívből tesznek érte az emberek. Nem lehet megmondani, hogy kinek, mikor teljesednek be a yágyai. Az is lehetséges, hogy történelmi viharok teszik nyilvánvalóvá az egyén előtt, hogy mi dolga is tulajdonképpen a világban. Talán Forster Jakab esete is ezt példázza, ő kismó- rágyi születésű, ma a németországi Schenklengsfeldben él. Nyugdíjba vonulása után kezdte betölteni azt a missziót, ami igazán boldoggá teszi- Születés évének dátuma 1919, ez már eleve jelzi, hogy a második világháború idején fiatal emberként fogalmazta meg világnézetét. A kitelepítések, a kényszerű népvándorlás eseményeit katonaként élte meg. Családja után szökve hagyta el az országot. Napjainkban, ha teheti, ide visszalátogat. Míg kirajzolódik beszédéből életútja, azt is láthatjuk, miként fogalmazódott meg akarata, a népek, nemzetek összekapcsolását célzó törekvése. Közel harminc évvel ezelőtti emléket idéz, amikor egy németországi fesztiválon meglátott egy magyar zászlót lengető csoportot. Szekszárdi táncosok voltak. Ebben a percben született a gondolat: néptáncosokat, dalosokat hív új hazájába, Németországba, hogy ismerjék meg régi hazája, Magyarország kultúrájának egy darabkáját. Amint mondani szokás, egy lett az ötlet a tettel. Az elmúlt legutóbbi három évtizedben írd és mondd, 67 magyar és Németországban élő néptánccsoport, együttes váltott hazát pár hétre Forster Jakab kezdeményezésére. Mindennemű előítélettől igyekszik megszabadulni. Nem tesz különbséget magyar, sváb, cigány között. Számára a legfontosabb, hogy fegyverek helyett dallal, tánccal közeledjenek egymáshoz a népek. Elsősorban egykori lakó- és szülőhelyének környékéről, Kismórágy térségéből hívott együtteseket. így jutott ki Németországba szinte minden sárközi község csoportja: Báta, Alsónyék, őcsény, Decs, Bogyiszló, Váralja, Mórágy, Nagymányok, Dombóvár, Mohács. Tágítva a kört: Eger, Hódmezővásárhely, Debrecen, Tatabánya, Tata, Babarc, legutóbb Szálka, és szinte végtelennek tűnik a felsorolás. Számtalan névjegy kerül elő, akiket barátoknak vall. Soká- cok, magyarországi szlovákok népi hagyományait éppen olyan megbecsült figyelemmel kíséri és közvetíti, mint a tősgyökeres magyarét. Forster Jakab 76 évesen meggyőződéssel vallja, hogy a világ megismerése csak békés egymás éléssel lehetséges. Fegyverekkel csak gyűlöletet lehet szítani. Dallal, tánccal, muzsikával formálható a gazdasági élet minden területe. Ez kihat az utazásra, kereskedelemre, és széppé, ünneppé teszi a hétköznapokat. A nemzetközi fesztiválok, találkozók olyan helyszínei Forster Jakab életének, ahol felfrissül mozgása, pezsgőbbé válnak a percek és új meg új ötletek, barátságok születnek. Mindezek kimondatlanul is a béke követei. Ami talán a legfontosabb ebben a küldetésben, hogy mindig a falu népét, lakosságát keresi, -és találja itt Magyarországon és Németországban is. Élete példája követendő! Hisszük, hogy egyre nő azok száma, akik megtapasztalták - gyakran orcájuk verejtékével - Forster Jakab hitvallását, a szerétéiről, békéről. Decsi Kiss János
