Tolnai Népújság, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)

1995-09-16 / 218. szám

1995. szeptember 16., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal \ Rejtett értékeink Pécsy József munkássága Aki nem élt egy adott törté­nelmi korban, hajlamos arra, hogy csak az adatokból és té­nyekből állítsa össze a képzelt valóságot; ebből azonban szükségszerűen kimaradnak azok a különös emberek, akik maguk alakították - szemé­lyes erényeikkel és hibáikkal, de főleg gazdag tevékenysé­gükkel - saját környezetüket. Pécsy Józsefet bízvást so­rolhatjuk a legszínesebb egyéniségek közé, s nemcsak azért, mert élete a reformkor­tól a milleniumig sorsdöntő időszakokat ível át. Pécsett született 1812. augusztus 23- án egy szűcsmester és Della Magdolna fiaként. Az eleven- eszű fiú szülővárosában vé­gezte iskoláit, évfolyamában rendre a legkiválóbbak közt találjuk. Tizennyolc évesen, 1830-ban lett teológus, négy év múlva már vizsgáit is le­tette, de jogilag fiatalkorúként nem avathatták fel. Százhat­van esztendeje, 1835. szep­tember 19-én Szepessy Ignác pécsi püspök szentelte pappá s rövid időre Tolnára került káplánnak, aligha sejtvén, mi­lyen fontos lesz még ez a me­zőváros későbbi életében. Szálka, Szebény, Somberek jelzik további útját, de az am­biciózus fiatal káplán nem szívesen él a világtól elzártan, ezért azt írja egyik barátjának - úgy hogy püspöke is tudo­mást szerezhessen róla - „a fiók egyházak látogatása al­kalmával a kocsirázás vérto­lulást okoz nála, mely heves főfájásban nyilvánul”. A püs­pöki helynök átlát a szitán és megtréfálja Pécsyt: Duna- szekcsőre nevezi ki, „hol a kocsirázásoktól - fiók egyház hiányában - megszabadul s a dunai hidegvízfürdő egészsé­gére jótékonyan fog- hatni”. Az új püspök, Sctivoszky János jóvoltából kerül ismét Tolnára 1840-ben, amikor káplánná s egyben a nemzeti elemi iskola tanítójává - vagy amint ő mondta: professzo­rává - teszik. A hamarosan, 1848. májusában megürülő plébánosságra a többség nem őt akaija, de ügyes taktikával egyenest a kegyúr, Sina György fülébe juttatja óhaját s így őt nevezik ki plébá­nossá. Ez idő tájt jöhet rá Pécsy az érvényesülés és ügy­intézés nagy titkaira s ettől kezdve igaz rá az a feltétlen és végleteket nem ismerő loyali- tás, amit öreg korában moso­lyogva emlegetnek kortársai: az uralkodóházban nem volt oly esemény, legyen az bár születés- halál- vagy névnap, amit ő számol) ne tartott volna s a templom kilobogózásával ne jelzett volna. Az elsők között volt, aki 1853-ban részvétküldöttség­gel Bécsbe utazott Libényi si­kertelen merénylete után, el­ment a legvégső határig alatt­valói tisztelete kifejezésében. Mindemellett kitűnően moz­gatta a háttérben a szálakat, hogy Tolnán takaros temp­lom, felújított papiak, a taní­tás ügyéhez méltó iskola, a templom előterében ne sár­tenger, hanem járható köve­zet, a kápolna mellett stáció, a szentegyházban új oltár szü­lessen, valósuljon meg. A tá­mogatóknak cserébe azt adta, amire azok legjobban vágy­tak: a gyülekezet előtt például állította őket, fokozta tisztele­tüket, egyszóval presztízsü­ket. Erre alighanem mind kö­zül ő vágyott legjobban: gyermeki örömmel fogadta garábi címzetes préposttá való kinevezését és 1858-ban - az akkor még országszerte gyűlölt, de általa már végtelen alázattal tisztelt - Ferenc Jó­zseftől az arany érdemkeresz­tet. Kétségtelen szónoki tehet­ségét, amellyel még nyolcva­nas éveiben is káplánjai fölé kerekedett, és eredményes szervező erejét jól kamatoz­tatta, egy alkalmat kivéve: 1866-ban fellépett országgyű­lési követként, de az ellenpárt rigmusa igazat mondott: „Nem kell nekünk Pécsy,/ mert az nagyon bécsi,/ éljen Szluha Bence”. Még főispáni segédlettel sem tudta a szek­szárdi kerületben Deák Fe­renc eszméit a Kossuth-pár- tiak körében sikerre vinni. , Mindez, ha hiúságát té­pázta is, kedvét nem szegte: néhány éven belül addig be­szél a megyebizottságban, míg Tolnának megszavazzák a dombori utat- noha csak papíron, amire mutatva az al­ispán biztatja: „Itt az útjuk a mappán, járjanak rajta!” Pécsy megérti, hogy pénzt a tervhez nem kapnak, de ha­marosan megszerzi azt ő - a közlekedési minisztertől. Ezt is, élete sajátos képét is külö­nös műben láthatjuk viszont: az adatokkal gazdag Emlék­lapok Tolna város múltjából és jelenéből című művében. Ebben mintha körülötte for­gott volna az a világ, amely­ből 1898. május elsején köl­tözött el. . .Dr. Töttó's Gábor A bátaszéki Edelweiss fiataljai Árnyas fák alatt, fehér falú ház előtt színes népviseleti ruháik­ban állnak a bátaszéki Edelwe­iss német nemzetiségi együttes táncosai. Fiatalok, szépek. A környéken bárhova hívják őket egy-egy rendezvény emlékeze­tesebbé tételére, ott megjelen­nek és jókedvű dalaikkal, tánca­ikkal teszik tartalmasabbá az eseményt. Minden alkalommal igazolják, hogy éltetői akarnak lenni annak a kultúrának, me­lyet a magyarországi németajkú lakosság, a történelem viharai­ban is őrizve, az utókornak ha­gyományozott. A két éve januárban alakult Edelweiss közel negyven alka­lommal állt közönség elé. Számszerint 36-szor. Az után­pótlás csoporttal együtt a lét­számuk félszáz. Sikeres fiata­loknak számítanának, ha nem volna kevés üröm a leltári örömben. Ez talán abból adó­dik, hogy * nincsenek egyedül ezen a területen. Van hasonló programmal fellépő együttes, talán idősebb múlttal. Ne kutas­suk okát, mi hívta életre, mi­lyen igény szülte az Edelweiss tánccsoportot. Vannak és pél- daadóan dolgoznak. Kezdemé- nyezőek és fejlesztik tudásukat. Részt vesznek különböző kép­zéseken, amivel előbbre juthat­nak. Van mégis valami ami mi­att kissé szomorkás a tekintete e bátaszéki csoport fiataljainak. Más kép rajzolódik beszé­dük, vallomásuk nyomán. A felnőttebbekhez való viszony­ban lehetne változtatni ezen a hangulaton. Ehhez természete­sen mindenkinek azonos mó­don kell igazodni. A nézetek egyeztetése, a vélemények kö­zös nevezőre hozása, a másság elismerése, ahogy napjaink di­vatos fogalma is sugallja. Szó­val egy várossá lett községnek el kell ismernie, hogy büszkén vállalhat olyan közösségeket, amelyekben a kezdeményezők fiatalok. decsi-kiss Gerjeni fazekas Kecskeméten / Kozák Éva alkotásai mellé Áttört mintázatú tányér a meghívó címlapján, és egy idézet egy hódmezővásárhelyi kancsóról. Ez így hangzik: „Mit nézel oh ember, ládd veled együtt én is földből való vagyok”. A meghívó Kecskemétre szólít, ahol a Népi Iparművé­szeti Múzeumban rendeztek ki­állítást Kozák Éva gerjeni faze­kas, a Népművészet Mestere alkotásaiból. Miért hallat magá­ról keveset Kozák Éva, vagy miért szólunk róla oly keveset? Nincs elhallgatni valója, sőt! Ha csupán a munkája elisme­rését jelző kitüntetéseket sorol­juk, akkor is akad szólni, mon­danivaló. Itt van például a Népművészet Mestere cím. Ezt 1994-ben kapta. Az idáig- ve­zető úton ott sorakoznak a kiál­lítások, bemutatók. Ezek nélkül aligha volna mód elnyerni a szakértők, a kritikusok bizal­mát. Mint a Népművészet Ifjú Mestere került a Dunántúlra, és telepedett le Gerjenben. Az al­földi fazekasok egyik központ­jában, Mezőtúron született és itt tanulta mindazt, amit tudni le­het, kell a mesterségről. Erről leginkább meggyőzőek a mun­kái. Igazolják ezt azok a nézők, akik látták a faddi, szekszárdi bemutatkozásait. Távolabbi vá­rosok - Simontomya, Szom­bathely, Budapest - érdeklődői is hasonlóan vélekedhetnek. Az országos kiállítások, mint a Ge­rencsér pályázatok is, számos sikert hoztak már eddig Kozák Évának. 1978-ban II. díjat, 1979-ben Nyíregyházán Grá­nátalma díjat, 1984-ben a Ge­rencsér pályázat I. díját kapta, Az Alföldi Fazekas Trienálé III. díját 1995-ben és 1988-ban is neki ítélték! Mindez csak részlet abból a felsorolásból, amihez még az 1991. év Pro Cultura Renovanda díja, az 1993. év Gerencsér pályázat I. díja tartozik. A fazekasság nem kimondot­tan a női kezekre teremtett mes­terség, ám mégis egyre többen vannak a szebbik nem képvise­lői között, akik ezt művelik. Kozák Éva is inkább tartozik a törékenynek nevezett alkotók közé, mint az atlétika súlylöké­sét űzők népes táborának ideál­jaihoz. Törékenységnek, érzé­kenységének fokmérője lehet a meghívón álló idézet gondola­tisága. Azonosult vele, jelzi, hogy számára az anyag - az agyag, nem csupán a foglalko­zásból, mesterségből adódó eszköz, hanem kifejezője is belső világának, lelkületének. Az sem véletlen, hogy - és még mindig a meghívónál maradva -, egy áttört mintás tányért lát­hatunk - vagyis az agyag legfi­nomabb részleteinek a megmu­tatása izgatja. Meddig lehet el­menni az anyagismeretben, hogy tűrje, amit az ember akar? Itt akár meg is állhatunk, mert ezt pontosan tudja Kozák Éva. Tehát felkészült és a kész­ségével, tehetségével jól gaz­dálkodik. Ez csak addig értendő - a szorosan vett anyagi gaz­dálkodás - amíg a teremtés, az alkotás folyamata tart. Külön kellene választani a kereske­delmet, ami sajnos egybefonó­dik az alkotó ember lehetősége­ivel. Az egy másik terület ugyan, ami szintén tehetséget követel, de azt akár művelhetné más is. Manapság menedzse­lésnek nevezzük talán azt a fo­lyamatot, amelyben az alkotó megtalálja az érdeklődő közön­séghez az utat. Rosszízű foga­lom ide a piac kifejezés, de er­ről van végül is szó. Külön fe­jezetet érdemel ez valamennyi kézműves, de minden alkotó ember életében. így akkor most lapozva tovább is léphetünk. Kozák Éva újabb kiállításai helyszínén gyűjt magának hí­veket. Ebben bizonyosak lehe­tünk! Nem ő fogalmaz ilyen szándékról, de a tények igazol­ják. Mindig is szeretett kiállítá­sokon jelen lenni. Akkor is, ha mások munkáit tekinthette meg, akkor is, ha önmagának kellett számadást végezni ilyen formában. Ezek a megállók újabb tervek elindítói! Szövőd­nek új emberi kapcsolatok, más utak jelenhetnek meg, amelyek felfrissítést, lüktetést hozhatnak életében, reménnyel, hittel, és a szépség terhének hordozásával. Kozák Éva kiállítása Kecs­keméten a Népi Iparművészeti Múzeumban (Serfőző u. 19) november 12-ig tekinthető meg. Decsi Kiss János TÉVÉNÉZŐ Szép új álvilág Az FBI ügynökökről mindig kiderül valami, legfeljebb az nem, hogy ki az ügynök. Mfndezt megtudhatjuk, ha elég sokszor nézünk ameri­kai filmet. S ha akarjuk, ha nem, kénytelenek vagyunk vele, mert rendre ilyeneket vetít a közszolgálati magyar televízió. Hétfőn éppen negyvennyolc részes soro­zat kezdődött X-ügyek fel­eimmel. Az első darabból mindjárt kiderült, hogy nem derül ki semmi, amit az FBI nem akar. Csak annyi a biz­tos, hogy itt vannak a föl­dönkívüliek. Erről máskor magas rangú amerikai kato­nák, főként pilóták mesél­tek, s a műsor azt is bizonyí­totta- legalábbis képekkel - hogy már az ókorban is itt voltak. Le is rajzolgatták őket eleink, s tök olyan csé­szealjak voltak, mint a ma­iak. Nem kevésbé volt fan­tasztikus a világ egyik leg­gazdagabb embere, Bill Ga­tes magyarországi látoga­tása. Pontosabban, hogy mi­lyen lesz a jövő. Csak ülünk otthon a panel-lyukban, s nyomogatjuk a gép gomb­jait, míg meg nem halunk. Nem kell elmenni dolgozni, nem jön hozzánk senki, mert ő is nyomogatja. A fő­nökeink is saját gombjaikat nyomogatják, mert azon fumak az árfolyamok, az árak, a bérek, az áram­számla, vízdíj, a szemét, a folyószámlánk, a szerelmes leveleink, anyánk üzenete, a gyerekünk kérdései, azon vásárolunk. Utóbbi kitételt többször is hallottam, de nem értettem. De ha ők mondják, biztos úgy lesz. Most már csak azt nem értem, hogyan is lesz az a szép új világ. Mondják, vagy szabad lesz, vagy dik­tatórikus. Meg irracionális és hazug, ha úgy diktálják a pénzérdekek. Láttuk az öböl-háborút, melyet egyet­len tévétársaság közvetített egyenesben. Láttuk azokat a képeket, amit ők akartak, és ezért nem tudhattuk, mi tör­ténik valójában. Hiszen tud­juk, hogy a Don-kanyar har­cairól is Budapest mellett készültek a híradófelvéte­lek. Körülbelül ilyen lesz a szép új álvilág. Még vegyük hozzá, hogy - a jelenlegi tendenciák szerint - 2020- ban 15-16 milliárd lesz az emberiség lélekszáma, s eb­ből nem lesz egymilliárdnyi az európai. Ihárosi Ibolya Emlékek, élmények A kiválóak iskolája Lengyelben Tolna-Baranya határán, a tol­nai Völgység egyik dombjának dél-keleti völgyében lapul a falu. A dombon, a falu felett magasodik, őrizve a tájat, a ka­tolikus templom. Teile keletre a 40 hektáros ősi, különleges, ér­tékes fák-cserjék gondosan el­rendezett parkjában áll maga­biztos nyugalommal az'Appo- nyi kastély, amely 1946-ban lett otthona egy mezőgazda- sági szakképző intézménynek. 45 éves érettségi találkozóra jöttek össze az intézmény 1950- ben elsőnek végzett, érettségi­zett tanulói és hozzátartozóik. 38-an kezdték tanulmányaikat az akkor „kiválóak iskolájá­nak” nevezett, mezőgazdasági gimnáziumként működő inté­zetben. A végzett növendékek közül 20 rögtön az egyetemek-főisko­lák valamelyikében folytatta tanulmányait, a többiek pedig állami gazdaságokban, kerté­szetekben, később a termelő- szövetkezetekben végeztek me­zőgazdasági munkát. A diplomások nagyobbik ré­sze az agrárszakmát és az er­dészetet választotta élethivatá­sának, mások az állatorvosi, ismét mások a jogi pályát vá­lasztották, de termett köztük - a nagyon arra valókból - tanár is. Mi az, ami egy ledolgozott élet után, már nyugdíjasként is összehozza ezt a csoportot? Annak a kivételes történelmi időszaknak az emléke, élmé­nye, ami őket akkor is egy cso­portba terelte: az ország re­ményteljes, ígéretes demokra­tikus fejlődése, az ország újjá­építésének, újjászületésének jókedvű, harsány, lelkes moz­galmában való részvétel. Az intézmény alapítását ins­piráló népi írók, Veres Péter, Erdei Ferenc, Illyés Gyula nép iránti elkötelezettségének lel­kes vállalása, a nép sorsának alakításában való tevékeny részvétel emléke és élménye, az a közös törekvés és hit, ami számukra nem jelszó volt, ha­nem fogadalommá, belső meg­győződéssé, magatartássá vált bennük: „A néppel tűzön-vízen át! ” Ez az első osztály sajátos összetételű volt. Az abszolút többség falusi szegényparaszti, földmunkás indíttatású - egy­szerűen szólva: a nép gyerme­kei akik akkor más tanulási lehetőséget nem választhattak. Az Új Magyar Föld hasáb­jain Molnár Aurél adott hír­adást az intézmény létrejötté­ről, működéséről és közölt fényképes tudósítást „A kivá­lóak iskolája Lengyelben ” címmel. Azt írta : „A magyar sors keserű játéka, hogy ami­kor végre a magyar földműve­lésügyi minisztérium létrehozta itt a magyar parasztság első ösztöndíjas mezőgazdasági kö­zépiskoláját, a 38 ösztöndíjas parasztgyereknek a tudás mellé alig adhatott többet, mint egy szép kastély kopár falait, s a didergő ifjúság most a svájci Don Suisse jóvoltából hordja ezt a pompázatos katonakö­penyt”. Igen, való igaz, hogy a szép környezetben álló impo­záns kastély üresen tátongott, lehangolóan „lelakott” (a há­ború alatt német és szovjet ka­tonák lakták) állapotban fo­gadta az ifjakat. A nép tanulni vágyó gyermekei, együtt az okos jövőbelátó és tanítani akaró tanáraival lelkes, kitartó munkával napról-napra meg­teremtették a tanulás feltéte­leit. A környező falvak elha­gyott falusi házaiból álló sze- dett-vedett bútorok, a saját maguk ácsolta kecskelábú asz- talok-padok között zajlott az élet, a tanulás. A svájci katonaköpenyek és nadrágok is jól szolgálták az ügyet, akár eredeti, akár egyénre szabott, szelídített stí­lusban. Az otthonteremtés, az iskola létesítés közös munkája, a közös cél, a közös napi ke­mény fizikai munka, a sok egyéni ötlet, lelemény megva­lósításának emléke és élménye az összetartó erő. A szakadatlan intenzív közös tevékenység, a szoros és köz­vetlen együttélés, a tanulás­ban, a munkában (négyheten­kénti heti gyakorlat, szakmai munka), a szabadidőben a sport (futballpálya építés) a kulturális tevékenység (színját­szás, falujárás, olvasó mozga­lom) az elért sikerek, mind­mind az együttműködés, a kö­zösség tudatos vállalását, az összetartozás érzését és tudatát erősítette bennük. Ezek sok­színű élményei, érzései tartják össze ezt a közösséget. Ez az osztály, miközben megfor­málta, „útjára indította” az új intézményt, kialakította a tör­ténelmileg lehetséges, szüksé­ges és belátható, a maga szá­mára használható jövőképet, célt és emberi hitet, követendő utat. Az együttes munka alakí­totta ki bennük a sajátosan kö­zösfizikai, szellemi, etikai, esz­tétikai és eszmei vonásokat. Dr. Tóth József \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents