Tolnai Népújság, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-16 / 218. szám
„A temetésemen lehet, hogy teltház lenne” Beszélgetés Kelemen József Gáborral szakmáról és még sokminden másról Kele, az életvidám fogtechnikus Amikor közöltem vele, szeretnék róla írni, azt kérdezte, mi benne az érdekes, hiszen ő is balról jobbra olvas, reggel kel, este fekszik, szóval semmi rendkívüli. A „Kelének”, néha „Elnöknek” hívott tolnai fogtechnikus, Kelemen József Gábor végül mégis kötélnek állt. Mondandójából kiderül, mennyire számít hétköznapi embernek. — Érettségi környékért tudtad-e, hogy fogtechnikus szeretnél lenni ? — Szerintem 18 évesen még nem igazán felnőtt az ember, nem hiszek abban, hogy ebben- a korban határozottan tudja valaki, mit akar élete végéig csinálni. Nem akartam továbbtanulni. Ebbe a suliba szerencsére csak kézügyességi felvételi volt, semmi tantárgyi. Ez jól jött nekem, mert elég lusta voltam tanulni. — Mikor lettél önálló? — Múlt év nyarán csináltunk Fauszt Petivel egy fog- technikai labort Tolnán. — A pénzen kívül motivált-e ebben valami? — Az embereknek általában az a vágya, hogy önállóan döntsenek az életükről. De az is tisztán látszott, hogy anyagilag is jobban fogunk kijönni. — Rájár-e a rúd mostanában a fogtechnikusokra? — Most éppen jókor kérdezed. Hát, éltünk már meg szebb napokat is. Persze nem csak a fogászatban vannak problémák. Előjön az is, ki hogyan fog tüzelni a télen. A betegnek most már nemcsak a fogtechnikai munkát kell fizetnie a TB helyett, hanem a fogorvosokat is. Nem is tudom, hányszoros emelés ez a beteg kárára. — Ahogy én tudom, elég sokat kell dolgoznotok. — Ha úgy adódik, 12-14 órát dolgozunk a laborban. Ezt a szakmát úgy volna jó csinálni, mint Németországban, ahol nem a fogorvos határozza meg, hogy mikorra legyen kész a fog, hanem a fogtechnikus. Érdekes, hogy a fogtechnikusok kevesebbet dolgoznak Romániában is, meg Hegyeshalomtól kifelé is. Magyarországon minőségi mennyiséget kell csinálni, ez nem is lenne gond, de sokszor már fárasztó. De ha valamelyik foghoz ötször hozzá kell nyúlni, hogy jó legyen, akkor ötször belenyúlok. Mert készre is lehet csinálni egy munkát, meg prímára is. — Amellett hogy sokat dolgozol, én úgy tudom, elég intenzíven élsz is. — Hétközben azért úgy vagyok vele, hogy ha sok munka van, akkor utána hazamegyek, lefekszem aludni. — És hétvégén? — Nem akarok álszent lenni, hogy én milyen rendes gyerek vagyok. Szeretem az életet, szeretek elmenni, ha kell az éjszakába is. Valamikor re- laxálni is kell, nem? Megengedhetem magamnak, mert se gyerek, se asszony. — Tényleg, nó'sülni nem akarsz? — így alakult, hogy nem nősültem még meg. Igazából egyszer már megnősülhettem volna, gimi után szó volt róla, de akkor én úgy gondoltam, hogy nem vagyok ahhoz még elég felnőtt. — Elvi kifogás a házasság ellen? — Dehogyis! Szent dolognak tartom. Szeretem a gyerekeket, meg úgy tűnik ők is szeretnek engem. Van egy mondás, hogy aki 30 éves koráig nem nősül meg, az már nem is fog, mert van annyi esze. De ezt én nem így gondolom. ' — De nősen ezt az életet már nem folytathatod. — Nincs is szándékomban. Az élet rendje a család, a gyerekek. — Anyagilag különben milyen buli a fogtechnikusság? — Meg lehet belőle élni. — Csak azért kérdezem, mert nem vagy egy garasoskodó alak, ezt tudja rólad mindenki. — Fogtechnikus vagyok, de nem verem a fogamhoz a garast. — Ide kapcsolódik a sporthoz való viszonyod. — Szeretem például a kézilabdát, a tolnai lányok meccseire eljárok. A tévében minden sportot megnézek. Én olyan típus vagyok, hogy ha lenne modellezés, azt is támogatnám. Szoktam adni a focistáknak, kézilabdásoknak, úgy gondolom, senki nem mondhatja, hogy ha jött hozzám kérni, a Kele nem segített. — Aztán ott van a városi teremfoci bajnokságban az ÁFÉSZ csapata ... —-... amiről el kell mondjam, hogy nem én szponzorálom. Itt egy tévhit van. Az, hogy esetleg a meccs után én két kört kérek, ők meg egyet, az más dolog. Jöttek a dumák, hogy én 20 ezret fizetek egy játékosnak. Ez nem igaz. Nem hülye vagyok, hanem fogtechnikus. — De mezt vettél nekik. — Valamiben csak kell játszani!? — Én még láttalak téged focizni a gimiben, nagyon jól tetted a labdát. — Na ja, csak kiöregedtem 17 évesen. Nyolcadikos koromban voltam edzőtáborban, olyanokkal, mint a Mészáros, aki válogatott is volt. Hívtak Szekszárdra sportiskolába, de nekünk itt Tolnán olyan egységes - megyebajnok - serdülő csapatunk volt, hogy nem tudtam volna itthagyni őket. De kézilabdáztam is, meg voltam úttörőolimpián tájfutásból. — Mikor futottál utoljára? — Most, hogy el ne késsek. — Hány kiló vagy? — Ilyeneket ne írjál be! Na jó, több, mint hatvan. A súlyom miatt kihívhatnám a Tysont, a mérlegelésnél biztos nem lenne gond. Tény, hogy kicsit ellustultam. — Te mint vállalkozó, mit gondolsz erről a témáról? — Hát azt, hogy lehet, hogy komolyabban kéne venni a dolgot. Nem tud lekötni. Nem ismerem a paragrafusokat, nem olvasom a közlönyt. Biztos kéne, lehet, hogy jobban menne a bolt, ha naprakészek lennénk, de hát nincs rá idő. — És mit gondolsz a vállalkozókról? — Arra gondolsz, hogy ha Vállalkozó lesz valaki, akkor egyik napról a másikra elkezd hangosabban beszélni, hogy mindenki rá figyeljen? Én nem hiszem, hogy megváltoztam volna. Remélem nem is fog soha beleesni az orromba az eső. És ez különben se akkora vállalkozás, hogy rázhatnám a rongyot. De különben mindenki úgy csinálja, ahogy akaija. — Szerinted hányán fogják elolvasni ezt a cikket? — Én végülis bevándorló vagyok, ötödikes koromban jöttünk Tolnára Gerjenből. Akkor még nem ismert senki. De jelenleg - sportnyelven szólva - van egy olyan érzésem, ha esetleg most lenne a temetésem, lehet, hogy teltház lenne. Sok embert ismerek, biztos van közöttük, aki szeret is. — Mi fontos még az életedben ? — Ezt itt nem lehet leírni. Vannak olyan ismerőseim, akik ha elolvasnák, szóba se állnának velem többet. Az élet szép. Jó élni. Mástól hallottam és egyetértek vele, hogy én úgy szeretem az életet, ha meghalnék, biztos beleőrülnék. — Meddig szeretnél élni? — Ha úgy dobja ki a kártya, hogy tele van az ember betegséggel, amikor már nem élet az élet, akkor már minek? De ha minden így marad, mint most, akkor úgy kétszáz évig. sk Itt a dolgok lassabban haladnak Beszélgetés az amerikai nagykövet magyar származású feleségével A Samsonite Hungária Kft. szekszárdi új üzemrészének avatóján részt vett az amerikai magyar nagykövet, Donald Blinken és felesége is. Hogy milyen az amerikai nagykövetné? Szőke, karcsú, mosolygós és jól beszél magyarul, lévén magyar származású. — Mikor került az Amerikai Egyesült Államokba? — Az ötvenes években, kisgyerek koromban, édesanyámmal vándoroltunk ki Amerikába. Édesapám a második világháborúban meghalt, így ketten mentünk a tengerentúlra. — Meséljen valamit azokról az időkről! — Mint minden gyerek, én is hasonlítani akartam a többire, olyan nagyon amerikaivá akartam válni, annyira alkalmazkodni próbáltam, hogy miután kikerültünk az USA-ba, egy szót sem voltam hajlandó magyarul beszélni, még otthon is angolul szóltam az édesanyámhoz hosszú évekig. — Mégis, most szinte akcentus nélkül, szépen beszéli az anyanyelvét. — Ez a nagymamámnak köszönhető. Ő az 1956-os magyarországi forradalomkor jött utánunk Amerikába, nem tudott angolul, ezért vele kénytelen voltam újra magyarul beszélni. Később aztán az édesanyám ismét férjhez ment New Yorkba, egy magyar férfihoz, így otthon végig magyar szót hallottam, mindent megértettem. Persze azt is el kell mondanom, hogy amíg a férjemet ki nem nevezték magyarországi nagykövetnek, nem gyakoroltam az anyanyelvem. Angol nyelvű iskolákba jártam, a magyar passzív szókincsem maradt, itt aktivizáltam az eltelt másMrs. Blinken az üzemben FOTÓ: GOTTVALD fél évben, bár olvasni még most sem tudok magyarul. — Amerika melyik részében éltek? — New Yorkban, onnan jöttünk Budapestre. — Ön mivel foglalkozott, mielőtt nagykövetné lett? ' — Belsőépítész voltam. — Egy személyes jellegű kérdés, vannak gyerekeik? — A férjemnek van egy remek fia, aki Washingtonban él, nekünk nincs gyerekünk. — Örült, amikor a férjét kinevezték magyarországi nagykövetnek? — Óh, nagyon, bár nem lepődtem meg, mind a ketten ezt akartuk. — Egy országot, a népét, másként látja a kívül álló és másként az ott lakó. Ilyennek képzelte Magyarországot, így élt az emlékezetében ? — Nem egészen. Az Egyesült Államok és maga New York is hatalmas, itt ehhez képest minden kisebb volumenű, a dolgok is lassabban haladnak. Meg kellett szoknom ezt, kisebb tempóra kellett állnom, de ez nem befolyásolja azt, hogy nagyon szeretek itt lenni. F. Kováts A cirkusz királya Semmi kis öregember, gondolnád, amikor először meglátod. A cipője, akár a hegedűtök, a nadrágja a hónaljáig ér, a kabátja három számmal nagyobb. Az arca rizsportól fehér, a szája vérvörösre festve, a haja akár a kóc. A fején gi- raldi kalap. Bohóc. De nem akármilyen, zenebohóc. Beesik a porondra, csetlik, botlik, hatalmas zsebeiből egyre-másra varázsolja elő a különböző hangszereket. Ván, másik! - rikkant elégedetten. Nézed, nézed és egyszerre csak azt veszed észre] hogy azt csinálod, amit a bohóc mond, kiabálsz, tapsolsz, nevetsz és elszomorodsz. Aztán rájössz, hogy nincs ebben semmi különös, a jó bohóc a cirkusz királya, alattvalója a közönség. Márpedig az alattvalók azt teszik, amit a király kíván. F.K.É FOTÓ: BAKÓ JENŐ
