Tolnai Népújság, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-27 / 123. szám
Jó vagy rossz gyereknek lenni? Rajzolta: Gébért Attila „Mikor én kisfiú voltam,/ Kis lovon nem lovagoltam,/ Nem volt nékem ponnilovam,/ Pon- nilovam,/ Ponnilovam,/ Pedig de szép, mikor rohan.” Nemcsak a költő, Szép Ernő érez nosztalgiát a tovatűnt gyermekkor miatt, így, gyermeknap táján, nagyon sok felnőtt gondolkodik hasonlóan. De vajon mit gondolnak a gyerekek? Jó vagy rossz kicsinek lenni - kérdeztük a szekszárdi 4. számú általános iskola 2. c. osztályos tanulóitól. Wallacher Ákos: — Jó gyereknek lenni, mert sokat játszhatunk. De rossz is, mert a felnó'ttek azt húzhatnak fel, amit akarnak, a gyerekeknek meg azt a ruhát kell hordani, amit a szüleik mondnak. Klippel Rita: — Jó gyereknek lenni, mert nem kell olyan korán felkelni. Én hét órakor kelek, apukám pedig minden nap négykor. Rossz azért, mert néha azt is meg kell enni, amit nem szeretünk. Csecsődi Éva: — Szeretek gyerek lenni, mert nincs olyan sok gondom, mint a felnőtteknek. Meg még az is jó, hogyha el kell menni valahova, és nincs az anyu, akkor ott vannak a barátnőim. Jó, mert ha valami gondom van, odabújhatok este az anyuhoz és ő segít megoldani. Rossz azért, mert nem engednek el egyedül sehova. Nadreczky Zoltán: — Jó gyereknek lenni, mert nagyokat lehet játszani és olyat is meg lehet tenni, amit a felnőtteknek már nem. Azért rossz, mert sokat kell várni, amíg valamit megvehetek. Fillér Ágnes: — Jó gyereknek lenni, mert több a szabadidőm, mint egy felnőttnek, de rossz, mert mindig parancsolnak nekünk. Reiter Anna: — Nagyon jó gyereknek lenni, mert elmehetek az anyucival kirándulni. Az is jó, hogyha nem értem a házifeladatot, mindig segítenek megoldani. Rossz, mert mindig azt hallom: Pakolj be! És nem segít senki, csak elsó'- ben segítettek egyszer. Petz Rita: — Jó gyereknek lenni, mert anyukám sokat foglalkozik velem és mindent megvesz, amit kérek. Azért viszont rossz, hogy a három nagytestvérem keveset játszik velem. Bencze Péter — Jó gyereknek lenni, mert nem kell annyit gondolkodnunk, mint a felnőtteknek. Pesti Vendel: — Gyereknek lenni jó, mert nekünk van játszóidó'nk, a felnőtteknek pedig nincs. Taros Tímea: — Jó, mert sokat játszhatok a barátaimmal, meg a két kistestvéremmel. Rossz mert nem kapok meg mindent, amit kérek. Lauer Péter: — Jó, mert sokat sportolhatunk, és ha jó leszek, talán vesznek a szüleim egy nyuszit. A felnőtteknek rossz, mert amikor ók gyerekek voltak, nem voltak ilyen jó tévéműsorok. Azért pedig rossz gyereknek lenni, mert még sokáig kell kell várni, hogy autót vezethessek. Gébért Attila-----Jó, mert so kat lehet focizni. Rossz, mert ha iskola van, akkor este nem lehet sokáig tévét nézni. Varga Petra: — Nem jó, mert mindig a szülők parancsolnak. Jó, mert az anyu vesz magic-babyt. Bach Ádám: — Jó, mert kicsik vagyunk és a szüléink tanítgatnak. Rossz, mert sokat kell várni, hogy felnőjjünk. Gál László: — Jó, mert van nyári szünetünk. Pálfi Tibor: — Jó, mert sokat játszhatunk a szabadban. Rossz, hogy nem engednek le, ha esik az eső' és nem mehetek el a barátomhoz, mert tanulni kell. S. Gazdag Ágnes: — Rossz gyereknek lenni, mert ha tanulni kell, akkor nem tudok játszani. Ranga Máté: — Jó, mert a szünetben úszhatok. Petrás Bálint: — Rossz, ha megbeszélek valamit a barátaimmal és a szüleim nem engednek el. Tar Zsanett: — Jó, mert a szüleimtől majdnem mindent megkapok és sokat foglalkoznak velem. Rossz, mert amikor éppen legjobban játszunk, akkor szólnak, hogy most menj tanulni, csináld ezt meg azt! A felnőtteknek pedig legfeljebb csak a „dolgozóhelyen” mondják ezt. Lejegyezte: F. Kováts Éva Zsárkó, a táncos A táborhely a lejtős domboldalon helyezkedik el. Lefelé meglódulni és rohanni, rohanni, szinte azonos a röpüléssel, ugyanis a gólyák ebben a magasságban közelítik meg fészküket. A táborvezető ezt a korosztályt különösen figyelmezteti, hogy a lejtőn csak fölfelé szabad futni! Hm! Ezt kevésbé értik és értékelik, de ... A csoport egyik fiútagja Zsárkó. Szülei szerb származásúak. A bemutatkozáskor gyorsan kiderül, hogy ez a szeplősorrú kisfiú másfél éve népitáncos. Kérésre azonnal improvizálni kezd, minden zenei kíséret nélkül. Még csak nem is fütyül hozzá. Hátraveti kezét, deréktájon összefogja csuklóját és már pattan is a levegőben. Ritmuso- san emeli lábait. Összecsapja bokáját és járja-járja a legényest... Egy kislány a körülál- lók közül hosszan és szemrebbenés nélkül figyeli. ő nagyon nehezen mozdul. Születésekor megsérült, és azóta korlátozott a járása. Kezének tartása is figyelmet, fegyelmet követel tőle. Nézi Zsárkó mutatványát, aztán hirtelen megfordul, szinte felbillen. A többiek már rég messze járnak fönn a domboldalban. A két gyerek marad csak lenn a produkció helyszínén. Ä lendületbe rán- duló kislány épp a lejtőhöz ér. Ingázva lódítja magát a dombnak fölfelé, hiszen a táborvezető azt mondta, csak arra lehet funi... Zsárkó éppen megköszöni a tapsot, amit a táncbemutatójáról a felnőttektől kapott. Megrázza kócos fejét, és arra ugrik ahol osztálytársa a lejtőnek feszül. Megragadja karját, és „fussunk együtt!” kiáltja a kislánynak. Zsárkó megfogja táncos mozdulattal a lány derekát, és újra aprózni kezdi lépteit, mintha megint táncolna.... A történetnek itt vége. A gyerekek fölértek a táborhelyre és észre sem vette őket senki. Valami mégis kihúzza a gondolatot, hogy értékelni kell Zsárkó produkcióját. No nem a táncot! Ami azután következett. Azt volna jó nekünk, felnőtteknek megtanulni ettől a gyerektől! Amikor egy napot szentelünk a gyermekeink köszöntésére, akkor csak annyit tegyünk meg, hogy tudjunk Zsárkó módra figyelni a társunkra! Decsi Kiss János A harmincas évek legfiatalabb pedagógusa Aki kétszer érkezett Szekszárdra Azok a régi jó idők! Csapó Jenő ezzel a bevezetővel idézi fel szekszárdi éveit. Amikor is fiatal tanárként oktatta a magyar, illetve a francia nyelv rejtelmeire a diákokat a Garay János Gimnáziumban. S, hogy mikor? Szinte hihetetlen: a harmincas években. — Sárbogárdi, miskolci, majd sümegi kitérő után kaptam meg az áthelyezési határozatot, melynek értelmében 1930-tól Szekszárdon folytattam tovább tanári pályafutásomat - emlékezik a kezdetekre budapesti otthonában a most 92 éves Csapó Jenő, akit két egykori - a hetvenes éveit taposó - tanítvánnyal, Fent Károllyal és Huba Jánossal kerestünk fel. — A városról addig nem sokat tudtam, ezért fel is ütöttem a lexikont, amiben a következőket olvastam: Szekszárd rendezett vidéki város, 15 ezer lakossal. Ez volt akkor, most már persze háromszor annyian élnek itt. A 27 éves Csapó Jenő nagy örömmel lépte át annak a gimnáziumnak a küszöbét, mely 12 éven át szolgált második otthonaként. A tanári kar azonnal elfogadta az új kollégát, aki a legfiatalabb pedagógusként kezdte meg munkáját. — Itt vagyok én - mutat egy régi, 1933-ból származó tablót beszélgetőpartnerem, akinek hangját időnként megakasztja az emlékezés meghatottsága. — S középen van Rőder Pál, az akkori igazgató is: máig hálás vagyok neki, mert kiállt Csapó Jenő mellettem, amikor egyszer beállított a gimnáziumba az előző, sümegi igazgatóm, aki nem kedvelt engem. Hát „ez” itt van? - nézett rám meglepődve. Igen, s nagyon használható ember - jelentette ld Rőder Pál. Azután itt van Ács Sándor, a bohém tornatanár - folytatja Csapó Jenő az azonosítást. — Idekerülésem után rövid idővel megjelent nálam, s biztatott, hogy menjek el a megyebálra. De hát nincs megfelelő ruhám - mondtam neki. Ne is törődj vele, nekem van egy szmokingom, felveszed azt. így is történt, öt pengővel a zsebemben megjelentem a bálon, ám pórul jártam, mert a pénzem - ami akkor nem volt kevés - el is úszott. Egy előkelő hölgy gyűjtött adományokat a rendezvényen, s én zavaromban mind az öt pengőt átnyújtottam. Ez volt életem egyik jelentős vesztesége - derül a történeten Csapó Jenő. Egyébként, ha már szó esett a pénzről, az akkori tanári fizetések felől is érdeklődünk vendéglátónktól. Havi 133 pengő- ennyi volt a borítékban, s bár ez az összeg messze nem érte el a dalban is megörökített álomhatárt, a „havi 200 pengő fixet”, azért viszonylag jó pénznek számított. Csapó Jenő 1941-ben búcsúzott el Szekszárdtól, s költözött a Magyarországhoz visszacsatolt Ipolyságra, ahol a gimnázium igazgatója lett. Négy évig maradt ebben a városban, majd a front elől Németországba menekült, s a háború befejeztével tért vissza szülőhazájába. Ipolyság akkor már újfent Csehszlovákiához tartozott, s így 1945-46 fordulóján ismét a szekszárdi Garay János Gimnázium fogadta be Csapó Jenőt. Igaz, a második itt tartózkodás időtartama mindössze fél évet tett ki: a tanár úr pályafutása hamarosan Székesfehérváron folytatódott s tartott 1963-ig, ugyanis ekkor ment nyugdíjba, mint az Ybl Miklós Gimnná- zium igazgatója. Szekszárdon az elmúlt évtizedekben - az érettségi találkozók vendégeként - többször is megfordult. Ezen írás megjelenésének napján is vájják az idővel dacoló, jubiláló tanítványai, akiket ke-, reken hatvan évvel ezelőtt bocsátott útjukra az annyira kedves Alma Mater. Szeri Árpád Bátaszéki üzenet Fél évszázad emlékei között Aki csupán az írott dokumentumokból, könyvekből ismeri lakóhelye történetét, mintha repülőről szemlélné a tájat, nem tudhatja mi lakozik a lelkekben. Nem ismeri az évszázadok fájdalmát, ami öröklődik nemzedékről nemzedékre, például mádéfalvi veszedelem óta. Honnét tudná mit jelent „földönfutóvá” lenni? Az otthont elhagyni és reménytelenül végrehajtani esztelen politikai fondorlatok parancsát, mert csak ez jelentheti az életet? Ne is tudják meg az utánunk jövő generációk! Legyen kellő józanság a nemzeteket irányítókban! Ez lehet mai fohászaink egyike. Mindez a bátaszéki emlékezés kapcsán jutott eszembe, míg egykori vallomásokat olvasgattam, és hallgattam Csiki Béla szavait. Meghívás volt egyben, hogy érezzem mindazt ami Bátaszéken ezen a hét végén történik. Gyakran megfordultam e városi rangra igyekvő faluban az utóbbi években. Munkám úgy hozta, hogy az ott élők sokrétű, gazdag kultúrájának ízlelhettem a legjavát. Ami akkor megfogott és magával ragadott, azt szeretném az alábbiakban megfogalmazni. Számomra ez Bátaszék üzenete. Erről a hétvégéről. A közmondások igaza a mindennapokban fogant, és alapja ott keresendő. „Lakva ismerni meg a másikat!” Azért az indítás, mert magam is csupán az elbeszélésekre hivatkozva adhatom át élményemet. Ebben a községben 50 esztendővel ezelőtt 1945. május 26-án nem ünnepre mozdult a falu! Ám ez a fél évszázad igazolta, hogy lehet egymás mellett békében - „uram bocsá” - boldogságban élni! Tudom, hogy közben voltak olyan ösz- szezörrenések, melyek sértőnek számíthattak volna, de a bátaszékiek bizonyították, lehet tűrni! Ma toleranciáról beszélünk és a másság elviseléséről. Bátaszék ebben adott jó példát a külső szemlélő számára. Mi kellett hozzá? Tudni azt, hogy kik ők voltaképpen? Honnan jöttek és mit hoztak magukkal? Keletről, nyugatról? Székely, sváb, felvidéki vagy zsidó, cigány lehetne a sorrendet minden rang nélkül mondani élőről hátra és vissza. Az 50 évvel ezelőtt letelepült székelyek nem rangsorolnak. Hűséggel emlékeznek! Szabad! Azokra az emberekre gondolnak énekkel, verssel, dallal, tánccal, akik élére álltak a menekülni kényszerülőknek és nem hagyták széthullani a népüket. Kopjafa hirdeti a helyet a bátaszéki temetőben, ahol azért kell megállni. . . Tudja ezt minden arrajáró! Az elmúlt években ha a svábok ünnepeltek, nem maradtak el a Székely Kör tagjai az énekükkel, ha ... Erdély idézésekor a német nemzetiség anyanyelvén is röppen a dal! Röppenhet! Lendülhet táncra a láb, a nagyapák, anyák mozdulatait elevenítve, mert ... Bátaszéken igény van ezekre! Ez a művészet, a népművészet lényege, vagyis: igény a szépre! A múlt értékeihez hozzátenni mindazt, amit a mai kor szelleme diktál és így formálni emberibbé a létet! A mezei csokor attól szebb, minél többfajta virág van összegyűjtve! Ezt találtam sokszor a bátaszéki kulturális rendezvényeken. Az igénnyel kezdett és befejezett ünnepek hangulatát, ami a szép emlékek közé sorol- tatik. Ez a célja azoknak az óráknak is, amelyek az 50 évvel ezelőtti történeteket hozzák és nem terítenek rá fátylat! Nem szabad elkendőzni a múltat, mert akkor nem lesz mire építeni a jövőt. Bátaszéki üzenet lényege az kell legyen, hogy tudjunk okulni, tanulni a tegnapok borzalmaiból a holnapokért. Az élet, a mindig megújuló tavasz érzésével - a szerelemmel - áthidalta az ellentéteket, melyeket nemzetiségek között próbáltak szítani. A ma vegyesházasságnak mondott emberi kapcsolatokban családok békessége honol! Nem bűn-e minden ami ez ellen a béke ellen kiált szélsőséges hangokkal? Mondjunk igent, mert ezt súgják a bátaszéki évfordulóra egybegyűltek elcsukló hangjai és erre konganak a hálaadó szentmisére hívó bátaszéki harangok! D. K. J.
