Tolnai Népújság, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-22 / 94. szám
10. oldal Hétvégi Magazin 1995. április 22., szombat Színesebbé akarja tenni az esküvőket Fogadott vőfély Pakson Ring István 28 éves, életerős fiatalember. Már kilenc éves kora óta közel állt hozzá a zene, néhány évig klarinéton, majd pedig sokáig szakszofo- non játszott. Pakson és az atomváros környékén elismert zenésznek számft(ott) az elmúlt években, hiszen sokat muzsikált együttesével, rengeteg lakodalomban vettek részt. Ring István tavaly „hivatalosan” búcsút intett a zenekar tagjainak és elhatározta, hogy - főállása mellett - egy különös foglalkozásba kezd. Fogadott vőfély szeretne lenni. A nem mindennapi szolgáltatásra való felkészülés érdekes feladatok elé állították. — Hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy vőfély legyen? — Valójában a zenekarral nagyon sok lakodalomban fordultunk meg. Itt találkoztam azzal a problémával, hogy a fiatal pár esküvőjén a legtöbbször nincs megbeszélve, hogy ki mikor érkezik, mit csinál a fiatal pár, mit a násznép. így ebből hatalmas keveredések szoktak kialakulni, idegesek a vendégek, az örömszülők, az ifjú pár. Ez viszont rányomja bélyegét a csodálatos eseményre, az esküvőre, és a lakodalomra is. Sokan nem tudják, hogy mi igazán a vőfély szerepe a lakodalomban, így a szülők azt gondolják, hogy a vőlegény egyik fiú testvére, esetleg barátja elláthatja a nap, az est legfontosabb szerepét. Nos, nem így van, hiszen a vőfély az egyik kulcsfigura az esküvő napján. Az ő dolga a nap programjainak levezénylése, a násznép szórakoztatása, a szülők - az eseménnyel kapcsolatos - gondjainak átvállalása. Például az egész vacsora kézben tartása, irányítása kizárólag a vőfély dolga, nem pedig az örömanyáé, aki, mint megszokott általában, a lakodalomban fel s alá szaladgál. — Ön honnan tudja ilyen pontosan a vőfély szerepét? — Miután elhatároztam, hogy szeretnék a fiataloknak, az örömszülőknek, valamint az egész násznépnek segíteni azzal, hogy úgymond levezénylem a lakodalmat, az volt az első, hogy utánanéztem a vőfélykedés múltjának. Mondhatni, egyfajta néprajzkutatást végeztem. A szó jelentésének és a vőfély feladatainak - remélem - minden részletét sikerült kiderítenem. Az Alföldre utaztam, ahol szinte elképzelhetetlen egy lakodalom fogadott vőfély nélkül, hogy ott felkutassak, valamint megszólaltassak olyan embereket, akik igazán komolyan művelték korábban ezt a mesterséget. A beszélgetések alkalmával nagyon sok, és hasznos információt gyűjtöttem össze, melyet hasznosítani tudok a lakodalmakon. — Mi a célja a vőfélykedéssel? — Én úgy érzem, hogy túlságosan anyagiassá vált az esküvő, és maga a lakodalmi mulatság is. Szeretném, ha az emberek önfeledten úgy szórakoznának, hogy elfelednék minden gondjukat, csak a menyasz- szonyra és a vőlegényre koncentrálnának, hiszen éppen ezért tartatik a lakodalom is. Örülni kell, hogy a fiatal pár egymásra talált, és annak, hogy a találkozásukból frigy születik. Mindez ok az örömre, vidámságra, és nem a bánatra. — Hogyan gyakorol, készül fel a vőfély szerepre? — Nos, számomra minden információ fontos, ami a családdal kapcsolatos, hiszen a vőfélynek kell elbúcsúztatni a családtól, a barátoktól, az ismerősöktől, valamint rokonoktól a menyasszonyt és a vőlegényt. Éppen ezért még az esküvő előtt felkészülök az adott család családfáját illetően. Igen gyakorlom, gyakorolni kell a mon- dókákat, a vendégek szórakoztatására szolgáló tréfás beszólásokat. Ezeket nemcsak itthon, hanem kocsiban is mondogatom magamban és memorizálom a szövegeket. — Milyen képességgel kell rendelkeznie a jó vőfélynek? — Mivel csak most kezdek bele az igazi munkába, így ezt majd egy év múlva megmondom. Meg azt is, hogy sike- rült-e az elképzelésemet valóra váltani vagy sem.-GarayA gyilkos ritkán válogat Beszélgetés dr. Vass Gáborral, a megyei bíróság elnökhelyettesével Dr. Vass Gábor, a Tolna Megyei Bíróság elnökhelyettese, huszonöt éve dolgozik a bíróságon, 23 éve büntetőbíró, ma a legsúlyosabb, életellenes bűncselekmények tettesei felett ítélkezik. E témakörről és a bírói hivatásról beszélgettünk. — A közhiedelemmel ellentétben a bűncselekmények számának emelkedése nem mostanában következett be. Az évi 100-110 ezer bűncselekmény a nyolcvanas évek elején folyamatosan nőtt 350-400 ezerre, ahol stabilizálódott. Van viszont változás a jellegüket illetően. Az élet ellenes cselekmények közül világosan elkülönülnek az úgynevezett családi, vagy baráti körben előfordulók, ide véve az életveszélyt okozókat is. Megdöbbentő látni, hogy mintha az embereknek eltűnt volna a problémamegoldó képessége. Egészen bagatell konfliktusból, negyven évi házasság után, akár befejezett emberölés is lehet. Az alkohol is szerepet játszik abban, hogy eluralkodnak az indulatok. A második csoportba oszthatóak a vagyoni haszonszerzésből elkövetett emberölések, amelyek korábban csak elvétve fordultak elő. Itt szó sincs szegénység-bűnözésről. Az emberekben fölkeltettek bizonyos fogyasztási igényeket, amelyeket nem tudnak kielégíteni. Ez tipikusan a kon- zumáló társadalom bűnözése, akkor is, ha előfordul, hogy néhány száz vagy ezer forintért ölnek. Megfigyelhető, hogy a vádlottak intelligenciaszintje hetven körüli , és - éppúgy mint a harmadik csoportnál - a teljes erkölcsi gátlástalanság a jellemző. A személyiségbe a legalapvetőbb erkölcsi elvek sem épültek be. Értelmileg igen, de etikailag nem tudják felfogni az élet értelmét. Annyit nem jelent számukra az emberi élet, mint az utcán eltaposott bogár, bár egy normális lelkületű ember még a miatt is sajnálkozna, de a tamási tanár gyilkosai például vihorásztak a tárgyaláson. A harmadik kategória, a szervezett bűnözés itt még csak éppen megjelent. A lakosságot nyilván a második kategória irritálja a legjobban, annál is inkább mert az elkövetés zömmel véletlen- szerű, bárki lehet áldozat, s ez a felismerés sokkolja a közvéleményt.- Úgy tűnik, minél több a bűncselekmény, annál enyhébbek az ítéletek.- A szakma és a közvélemény e tekintetben azért nem találkozik, mert különböző felfogásból indulnak ki. Utóbbi a megsértett jogrend helyreállítását várja, a jog pedig nem tagadva az előbbit, a társadalom védelmét tekinti elsődlegesnek. A két felfogásnak hosszú, s nemcsak jogi előtörténete van. A természetjogi felfogás szerint a bűnt követnie kell a büntetésnek, lehetőleg arányosan. Olyan ez mint a westem- film-effektus: ha megöltek valakit, akkor a család, a közösség addig üldözi a gyilkost, míg helyre nem állítják a megsértett jogrendet. A tételes jog is alkalmazza azt az elvet, amikor kimondja, hogy az egyik elkövetési mód esetén 5-12 évig terjedő szabadság- vesztés, súlyosabb esetben pedig életfogytiglan szabható ki. Az időben sokkal későbbi, általam most sommásan liberálisnak nevezett jogfilozófia pedig azt mondja, hogy a társadalmat kell megvédenünk a bűnözéstől, de meg kell nézni az elkövető személyiségét is. Ha túlhangsúlyozzák a szociológiai mikrokörnyezet hatását, akkor a közvélemény mércéjéhez képest kegyelmes ítélet születik. A jelenlegi helyzet kialakulását végiggondolva figyelembe kell venni, hogy Európában két totális rendszerben - fasizmus és sztálinizmus - is érvényesült már az a jogpozitivista gyakorlat, miszerint nem nézi a jogalkalmazó, hogy milyen erkölcsi tartalom van a jogszabály mögött, pusztán annak alapján ítélkezik, hogy mit mond a törvényesen kihirdetett jogszabály. Az uralkodó hatalmi csoportok alkotta szabályok nem találkoztak a társadalom értékítéletével, így a jogalkalmazással sem. Ennek következtében a jog- alkalmazó önmagával is konfliktusba került. Az ötvenes években dolgozó ügyészek, bírák közül feltűnően nagy számban lettek később öngyilkosok. Ezt a terhet még a mi generációk is hordozza, hiszen ismerjük őket. Ez az önvizsgálat, valamint a rendszerváltáskor napvilágra került tények - az ötvenhat utáni ítéletekről - a szakmát a liberalizmus irányába indították el. Azért nemcsak negatívuma van ennek a folyamatnak, mert formálódik a büntetéskiszabás szemlélete. Nálunk még mindig túlságosan magas a bebör- tönzöttek száma, az meg a jogalkotás hiátusa hogy túlságosan kevés büntetési nemet alkalmaz. A skandináv országokban például szélesebb körben elismert büntetés a közmunka. Magyarországon ezt az elkövetők egy része nem hajtaná végre, mások pedig megszégyenítőnek éreznék.- Az ítélkezéskor a bírák a jogszabálynak, a közvéleménynek, vagy saját erkölcsi elveiknek akarnak megfelelni?- Mindegyiknek meg kellene felelni. A tételes jog keretein belül kell maradni, de amikor egy ítélet kialakul, biztosan nem a közvélemény nyomását tartja szem előtt az ember, hanem a saját értékítéletét formálja meg, amit persze millió dolog befolyásol. Egyrészt saját habitusa, tapasztalatai, a fölsőbb bíróság gyakorlata. Ez utóbbi egyébként a mi ítéleteinket gyakorta enyhíti. A jogalkalmazó sem feledkezhet meg a társadalmi környezetről, tehát egy bizonyos megértés mutatkozik az egyén iránt, a társadalom betegségei okából.- Kit képvisel a bíró a pulpituson, kinek a nevében mond ítéletet?- Ha nem az államot képviselné, akkor rossz lenne az egész működése, ha pedig valamilyen erkölcsi aggály miatt erre nem képes, abban a pillanatban abba kell hagyni. Aki azt mondta - míg volt ilyen -, hogy ő nem képes kihirdetni egy halálos ítéletet, az menjen el a jog más területére.- E ponton meg kell kérdeznem a véleményét a halál- büntetésről, annál is inkább mert sokan a visszaállítását követelik.- A társadalmat nemcsak megvédeni kell, hanem megnyugtatni is. Ha a közvélemény szemében akkor áll helyre a megsértett jogrend, ha kivételesen alkalmazzák a halálbüntetést, akkor az a kérdés, hogy a jogalkotó ezt az igényt figyelmen kívül hagyhatja-e. Ha szakadék keletkezik a társadalom erkölcsi értékítélete s a jogalkalmazás között, annak súlyos következményei lehetnek. Például, azt gondolhatják az emberek, ha az állam nem teljesíti a kötelezettségeit, akkor majd én sem teljesítem, vagy pedig egyéni megtorláshoz folyamodnak. Bibó Istvánról nem közismert, hogy jogi kérdésekkel is foglalkozott, filozófiai mélységekig. A halálbüntetés kérdésére is igaz az a gondolata, amely a bírói hivatás lényegét is csodálatosan megfogalmazza.,, Természetesen a jogerős ítélet az a nyugvópont amely után az erkölcsi megítélés a maga végső mérlegét elkészítheti. Ez a megítélés nem a jogerős határozat szabályosságát és törvényességét vizsgálja csak, hanem elsősorban hogy betöltötte-e a büntető a funkcióját s nem hagyott-e maga után olyan elintézetlen indulatot, melyet a társadalom erkölcsi közmeggyőződése értelmében a büntetőjognak kellene levezetni. ” Ihárosi Ibolya ,kábbegy«íBena rftöi áron- / RENAULT? MIKROCENTER KFT. 7100 Szekszárd, Damjanich u. 33-35. Telefon: 74/411-322 (68814) SZIKO PETROL KFT. 7361 Kaposszekcső, külterület Telefon: 60/367-039 RENAULT MMHiV Wli ÉINI Letagadott évek Húsz meg húsz = harmincöt Félelem az öregkortól, kapuzárási pánik - ezek a kifejezések a mindennapi élet részévé váltak. Miért van, hogy a nők és a férfiak többsége nem meri bevallani éveinek számát, nem viseli bátran szaporodó ráncait, megereszkedett testét? Számít-e és mennyire, hogy milyen a külsőnk, vagy az a fontos, hogy az évek múltával kivé, mivé lettünk, hová jutottunk el? Mottó /.: Magunkon nem látjuk az évek múlását, csak másokon. De rajtuk aztán nagyon. Vallomás. — Évente születésnap gyertyás tortával, hogyne tudnám, hogy egy év múlva negyven leszek. Mégis, valahogy nem éreztem az idő múlását, hiába találtam ősz hajszálat a fésűmben. Ha kérdezték hány éves vagyok, nem mondtam meg. A tulajdonképpeni korommal akkor szembesültem, amikor nemrég találkoztam egy általános iskolai osztálytársammal. Tizennégy éves korunk óta nem láttam, nem ismertem meg, ő köszönt rám. Ki lehet ez az őszhajú, alacsony, idősebb férfi, töprengtem. Amikor megmondta, hogy négy évig egy osztályba jártunk, kis híján elájultam, — mondja a bamahajú, magas asszony. — „Az életkor miatti hazu- dozásnak rendkívül mélyek a gyökerei, - állítja dr. Vikár András orvospszichológus egy tanulmányában. - Hiszünk a babonákban, a misztikus jelenségekben, vagy abban, hogy ha huszonötöt mondunk harminc- kettő helyett, az akkor úgy is van. Sajnos ehhez hozzájárul, hogy napjainkban az idősebbek kezdik elveszíteni a családban, a hivatásban betöltött szerepüket és helyüket.” Mottó II.: Felesleges számolgatni a saját életkorunkat, amíg a másokét lehet. Vallomás. — A harminc- ötödik születésnapomon elhatároztam, hogy ezentúl visszafelé számolom az évfordulókat. Azóta, ha kapásból kell megmondanom hány éves vagyok, néha eltévesztem a koromat. Ráadásul körülöttem mindenki egyre fiatalabb -, panaszkodik egy csinos, negyvenes évei közepén járó hölgy. — „Lehetetlen az embereknek megtiltani, hogy saját életkorukat rossz szemszögből nézzék. Ahelyett, hogy örülnének, hogy még csak harminc-, negyven-, ötvenévesek, egész életükben azon emésztik magukat, hogy már harminc-, negyven-, ötvenévesek,” - állítja Susana Kubelka osztrák írónő Ne féljünk a korunktól című könyvében. Mottó III.: Annyi évesek vagyunk, amennyinek látszunk. Vallomás. — Kapunk ruhapénzt a cégnél, nem is keveset, mégsem voltam igazán jól öltözött, mert ha nem is sokat, de évről-évre híztam, nőtt a derékbőségem, ezért mindig új öltönyöket, ingeket kellett vásárolnom. Fogyókúráztam, edzőterembe jártam, hiába. Legutóbb aztán megelégeltem a dolgot, kinéztem egy címet Pesten, elmentem, leszívattam a derekamról a „kappanhájat” és ha már ott voltam, a szemem alatti táskákat is eltüntettettem. Tíz évet fiatalodtam, a ruhapénzem megmaradt, a régi nadrágjaimat hordom. Az érdeklődőknek azt mondom, hogy az amerikai fogyasztószert szedem. Ha megmondanám mitől vagyok ilyen karcsú, kiröhögnének, - vallja az egyedül élő ötvenes férfi, akiről senki nem hiszi el, hogy lassan a nyugdíjhoz közelít. — Csaknem ugyanannyi a férfi, mint a női páciensünk, - mondja a kaposvári Plasztikai és Konturklinika vezetője és egyik tulajdonosa, Seffer József plasztikai sebész főorvos. - Szinte egyenlő arányban végzünk orrplasztikát és egyéb korrigáló plasztikai műtéteket férfiaknál és nőknél. Ezek a szépészeti beavatkozások ' a nemtől függetlenek. — „A nyugati világ természetellenes, mondhatni perverz módon viszonyul az öregedéshez. Meghalljuk azt a szót, hogy öregkor, és máris félni kezdünk. Noha legtöbbször nem tudjuk, nem értjük mitől. A férfiak és az asszonyok egyaránt elfelejtették, hogyan kell méltósággal és szépen megöregedni. Általános az elbizonytalanodás ezen a téren is. Nem vagyunk tudatában saját értékeinknek, és elfelejtettük, hogy az élet csúcsára az érett korban jutunk. vonja le a konzekvenciát Susana Kubelka. F. Kováts Éva
