Tolnai Népújság, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-15 / 89. szám
1995. április 15., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal A költő ismét hazatért Bonyhádon a Manyi Presz- szóban immár harmadik alkalommal került sor szellemi kármentésre, vagyis az ezen elnevezésű rendezvénysorozat folytatódott. Ismét az irodalomé, a verseké és egy költőé volt a főszerep. Devecseri Zoltán költő, a hajdani bonyhádi népművelő tért haza barátaihoz, és az irodalomszeretőkhöz. Devecseri Zoltán családjával tíz évig élt Bonyhádon, s rendszeresen felkeresi régi ismerőseit, barátait. Talán ezért is volt annyira természetes jelenléte a Szellemi kármentőben, ahol nem csak a a Magánmitológiák című, a közelmúltban megjelent és az ő verseiből is felvonultató antológia adott aktualitást meghívásához. Devecseri Zoltán és az esten jelen lévő felesége, gyermekei úgy érezhették magukat, mintha csak a régi nagy családjuk körébe érkeztek volna. A költő barátai szavalták el verseit, s nem hiányzott a költői est programjából a vendég példaképének, Nagy Lászlónak néhány hangszalagról bejátszott költeménye sem. A kapcsolat innen pedig már még szorosabb, hiszen éppen a hajdani népművelő, a vendégül látott, de hazatérő költő rendezett hajdan Bonyhádon hasonló esteket, s egy ilyenen Nagy László volt a vendég, halála előtt alig két hónappal. A kötetlen beszélgetésbe átcsapó találkozónak talán a legnagyobb értéke abban állt, hogy az idősebbekben felidézte a hajdan sokakat vonzó hasonló eseményeket, ugyanakkor a fiatalok is érezhették azt, hogy mit jelent egy alakulóban lévő, még formálódó, de semmiképpen nem öncélú és öntörvényű közösséghez tartozni. Mint ahogy azt Devecseri Zoltán mondta, az akkori összejövetelek alkalmat adtak egyfajta lázadó érzés kiélésére is. Ez a Szellemi kármentőben nem volt érzékelhető, s tán akkor sem lesz az, ha több érdeklődőt vonzz egy-egy irodalmi vagy zenei est a Manyi Presszóba, mint a terem befogadó képessége. Ez még távolinak tűnik, mint ahogy már távol van ismét Bony- hádtól Devecseri Zoltán, ám ez a távolság csalóka lehet, hisz a költőt már nem csak barátai érzik magukhoz közelállónak. - nagy A művészet húsz éve - vidéken Kiss Tibor: Kosztolányi Fotó: degré Idén húsz éves a simon- tomyai Vármúzeum. 1975-ben gründolt egy kiváló adottsággal, a történelmi helyszínnel, évszázados falakkal, s az azóta eltelt idő alatt a megye egyik legpatinásabb kiállítótermévé nőtte ki magát, szerepét az utóbbi évek nehézségei közepette is sikerült megtartania. A múzeum országos hírű képzőművészeti fórum lett - vidéken, ez pedig, ismerve a művészeti élet fővá- ros-centrikusságát, nem akármilyen teljesítmény. Mindez természetesen nem egyik napról a másikra következett el. A múzeum eredetileg arra hivatott, hogy a simontomyaiak számára hozza közel a képzőművészetet, bemutatva különböző ágait. Az évi négy megrendezendő kiállításon így rendre szobrászok, keramikusok, grafikusok is bemutatkoznak. Kezdetben Tolna megyei, vagy innen elszármazott művészeket hoztak a közönségnek, Würtz Adámtól kezdve a simontomyainak megmaradt Könyv István Jánosig, hosszú évek után pedig már nem kellett ajánlás Simontor- nyáról az ország más részeiben élő alkotóknak sem, hogy eljöjjenek. Sőt, olyan nagy nevű, iskolát teremtő mesterek munkái is kézzelfogható közelségbe kerültek, mint Ferenczy Béni, Pa- tay László, Szőnyi István. A nívót a nyolcvanas évek végéig az garantálta, hogy csak Képzőművészeti Alap-tagokat hívtak meg. Az utóbbi években megnőtt a tárlatot rendezők felelőssége: a művésztársadalomban lezajlott bizonyos nivelláció, a szűrők gyengülése ma bárhol nehéz feladat elé állítja őket, hiszen kiállítási lehetőség biztosításával még aktívabb részesei ennek a sokunk szemében jelentőségét vesztett kulturális életnek. A vármúzeum rendezvényei a kilencvenes években is azt bizonyították, - hogy sikeresen vagy nem az más kérdés -, hogy a művészet nem vesztette el megismerő funkcióját, és nem pusztán a szórakoztatásra, a könnyen emészthető, közérthető gondolatok közvetítésére való. Simontornyának vannak adósságai is. Ezek közül egy a fiatalon elhunyt grafikus, Lip- pai Tamás életmű-tárlata, talán erre is sor kerülhet a jövőben. Az ez évi sorozat részeként a többi közt idősebb Koffán Károly munkái várják majd a látogatókat. tf Rejtett értékeink A szekszárdi Tisztviselőtelep Megyénk építészetének történetében ritka az az esemény, amikor a viszonylag távoli múltban előrelátó tervezéssel, egységes arculattal alakítanak ki egy-egy településrészt. E ritka jelenségek egyikének megvalósulása éppen kilencven esztendeje ment végbe, az akkor még rendezett tanácsú városi rangjáért csak kérvényező Szekszárdon. A filoxéra terjedésével az 1890-es évek második felében szomorúan közük a helyi hírlapok, hogy „aratnak a Bartinán”, azaz a megyeszékhely egyik leghíresebb szőlőhegyén kipusztultak a tőkék, helyettük pedig búzával próbálkoztak. A mezővárosi létét nagyközségivel fölcserélő Szekszárd az előző évtizedekben lakosságát tekintve is számottevően fejlődött: 1858-ban jelentik be. hogy több mint tízezren élnek itt, de 1890-re ez a szám már a 15.000-hez közelít. A filoxéra hatása miatt megtorpanó fejlődés a hivatalnokszervezetet és az értelmiség köreit nem érintette, mert ekkoriban már sokak közös álma a várossá válás is. Ennek tükrében világosan látszott, hogy a Kálváriának is nevezett domboldalon nem lesz érdemes újjátelepíteni a szőlőt, annak területét nagyobb haszonnal lehet házhelyként értékesíteni. Erre viszonylag fizetőképes igény is volt, mert a tanárok, hivatalnokok egy része szívesebben lakott volna sajátjában, még ha az nagyobb kiadást is jelentett, mert az „albérleti” díjat, tehát a lakásfenntartáshoz kapott fizetéskiegészítést így félretehette, vagy éppen a kölcsönt törleszthette belőle. A Tolnavármegye 1905. április 16-án közölte a Tisztviselői telep című híradását, amelyben a fenti gondolat megvalósulását mutatta be: „Az a mozgalom, amely a tisztivselői telep létesítése érdekében néhány hét előtt városunkban megindult, a kezdeményezők buzgó- sága és ez ügyben szerepvivő egyéb tényezők készséges közreműködése folytán már is sikerre vezetett... Ez elsősorban nagyot lendít a jelenlegi mostoha lakásviszonyokon, másrészről pedig alkalmat nyújt társadalmunk egyik legintelligensebb és az anyagiakban nem dúskálódó osztályának, a köz- tisztviselőknek arra, hogy a gyakori lakásváltoztatással járó kellemetlenségektől megszabadulva, maguknak és családjuknak igényeiket kielégítő, szép és kényelmes otthont és állandó hajlékot biztosíthatnak”. A bartinai szőlőföldek tulajdonosaival megegyeztek, a tervező, Uglár János becsülettel elvégezte a tíz villára szóló tervezést, a hatóság nemcsak elfogadta a terveket, hanem közreműködött abban, hogy a helyi bankok évi 4% (!) kamatért adjanak hosszúlejáratú hitelt, „Az első kapavágás a múlt napokban már megtörtént s az építkezés megindult.” (Tegyük hozzá, hogy az itt felsorolandó köz- tisztviselők egyikét se képzeljük el úgy, mintha nyakig mal- terosan maga is segédkezett volna ...) Érdemes megemlítenünk, kik is vállalkoztak a villasor építtetésére: dr. Éry Márton akkor megyei aljegyző, később alispán, majd országgyűlési képviselő, Kövessy Ödön királyi törvényszéki bíró, Hoffmann Sándor uradalmi főerdész, Máthisz Kálmán szám- tanácsos, Schneider János számvizsgáló, aki később, a két világháború között még önálló bankot is nyit, Kovács Dávid, Holub János polgári iskolai, Pataki Jákó, Schwirián József és Pazár Dezső főgimnáziumi tanárok. Uglár János, a tervező a kivitelezést is elvállalta. „Öt ház még az idei őszön teljesen elkészül, a másik öt háznak a befejezése elmarad a tavaszig” - adta hírül a korabeli lap, s tudjuk, a határidőket tartották. Ezzel valósult meg az a tetszetős villasor, amit a szekszárdi Munkácsy utcában ma is megcsodálhatunk, úgy is, mint egy kor jellegzetességét. Dr. Töttó's Gábor TÉVÉNÉZŐ _____________ írta: Wessely Gábor P ilinszky félt a kutyáktól A Magyar Televízió egyfüst alatt megemlékezett a költészet napjáról és a koncentrációs táborok felszabadulásának 50. évfordulójáról azzal, hogy hétfőn este levetített egy Pilinszky Jánosról szóló portréfilmet, az 1-esen. Az ilyen műsorokat nyilván azok nézik meg, akiket valamennyire érdekelnek a versek. Akik valamit már tudnak a költőről. Mégsem ártott volna néhány adat ismertetése, legalább távirati stílusban, mert ebből az adásból az se derült ki, hogy milyen körülmények között élt - volt-e lakása, felesége, gyereke, kocsija -, az se, hogy merre- felé, mettől-meddig taposta e sártekét. (Csak a műsort előzetesen ajánló bemondónőtől tudhatott meg a tévéző annyicskát, hogy 14 éve halt meg.) Keresztény költő volt Pilinszky János, aki megjárta a gyűjtőtábort is. A század közepének émelyítő eseményeit - amiket a nácik műveltek - korunk golgotájának tekintette. Barátok, pályatársak emlékeztek rá az „... és csupa alázat” - címet viselő portréfilmben. (A megszólalókat bizonyára „illett volna” ismerni a nézőnek, mert a nevüket egyszer, vagy egyszer se írták ki, holott jópárszor képernyőre kerültek.) Elmondták, hogy tíz év hallgatásra volt ítélve Pilinszky 1949 és 59 között, aztán fokozatosan nőtt a népszerűsége, tiltott személyből tűrt, majd csendesen támogatott lett. Mindez miért? Mert a hitét nem adta, mert nem hódolt be az új eszmének, az új hatalomnak. Nem tudott mit kezdeni a kommunizmussal, ez nem volt számára verstéma, nem „ihlette meg”. Amikor egy évtizednyi csend után megjelenhetett a kötete, azt az ukázt kapta a kiadója „föntről”, hogy ne legyen „Senkiföldjén” a címe, kis példányszámban nyomják ki, és ne legyen szép. így született meg a „Harmadnapon”, ezer példányban, csúnyácskán. Egy nap alatt elkapkodták, pult alól. A portréműsorokat színesítik, pezsdítik az anekdoták. Most is ez történt. A nehéz gondolatú idézetek, a magasztaló, merengő és lelkesedő visszaemlékezések között felbukkant egy sztori. Az, hogy Pilinszky félt a kutyáktól. Amikor egy ismerőséhez ment látogatóba - valahol Budán - mindig vitt magával egy sípot, s mielőtt belépett a kertkapun, megfújta. így ellenőrizte, hogy meg vannak-e kötve, nem rontanak-e elő azok a rusnya ebek. Élete utolsó, szabadabb szakaszában az Új Emberben publikált Pilinszky János. Verseit, versbeszédeit több nyelvre lefordították, Európa-szerte ismerték, a halála előtti évben még Kos- suth-díjat is kapott, de nem szédítette el a siker, ő olyan költő volt, aki az embert nem a spiccen, hanem bukásaiban látta legszentebbnek. Egy volt a sokat tapasztaltak közül. Vagy ahogy a film záró mondatában maga fogalmazta: — Én nem akarok más lenni, mint tanúságtevő, mert minden látszat ellenére, és minden önzőségünk, minden rohadtságunk ellenére, menthetetlenül egyek vagyunk. A nagy ugrás című színes amerikai film a rendező, Joel Coen szerint az ötvenes évek üzleti világában játszódó romantikus vígjáték, a tündérmese elemeivel tarkított szerelmi történet. Úgy kezdődik, hogy Szilveszter éjszakáján egy kétségbeesett fiatalember le akarja magát vetni egy manhattani felhőkarcolóról... A további részleteket azok tudják meg, akik megnézik a filmet, mondjuk a tengelici moziban április 27-én, vagy Pakson, május 3-án. Ők Paul Newman-nel is találkozhatnak - a filmvásznon. Egy srác az árnyékos oldalról Születni tudni kell. Aki egy jól működő, stabil családban látja meg a napvilágot, az - ha nem túl ütő- dött - végelgyengülésig ott sütkérezhet a napos oldalon. Akit viszont rideg közegbe vet a sors, arra a sanyarú gyermekkor után gyötrelmes felnőtt lét vár, s lehet, hogy élete végéig sem lesz képes kitömi a szürkeségből. Lassan növekszik, egyenetlenül, betegesen kapaszkodik a fénysugár felé, mint a pincében felejtett muskátli. Kovács Győző 24 éves. Első ránézésre csak egy nyúlánk kamasz, egy srác, aki „petőfies” verseket ír. Nem szívesen beszél arról, hogy milyen esztendők vannak a háta mögött, azt is lazán, röhögéséivé veszi, hogy manapság se valami gördülékenyen mennek a dolgai - egyedülálló, munkanélküli albérlő valamire vár. Talán a csodára. Mert más nemigen segíthet a Kovács Győzőkön. — Dombóváron születtem - mondja -, aztán Iregszemcsére kerültem. — Nevelőintézetbe? — Hát, igen ... — A szüleid? — Igen, a szüleim által. Nem jól jöttünk ki .. . — Otthagytak? — Végeredményben igen. — Azóta sincs kapcsolatod velük? — Nincs. Heten vagyunk testvérek, hasonló helyzetben. Egymással se jámnk össze, de hagyjuk ezt. .. — Tanulmányaid, pályakezdésed? — Épületlakatos lettem az 505-ben, a TÁÉV-nél dolgoztam egy évet, ahonnan létszámcsökkentés miatt elküldték. Aztán a húsiparhoz kerültem betanított munkásnak, de itt is jöttek a leépítések, úgyhogy március 1-től munkanélküli vagyok. — S most mihez kezdesz? — Várok. Elhelyezkedni nem tudok ... Költő szeretnék lenni. — Mióta foglalkozol versekkel? — Szavalni 7 évesen, írni 15 évesen kezdtem. — Emlékszel még az elsőre? — Persze, az volt a címe, hogy „Sosem ült még motoron”, és úgy kezdődött, hogy „Eger- szegi Kelemen bukfencet hányt Szegeden”. — Jelent már meg írásod valahol? — Egy vers az ÁNTSZ-nél, az Életfonalban. — Máshol? — Máshol még nem. De nem adom fel. Más szellemű vagyok, mint a többi mai költő. Az én verseim nem labirintusok. Közérthetőek. Petőfi Sándor a példaképem. — Költészetből a „nagyok” se tudnak megélni, te mire számítasz a továbbiakban ? — Szeretnék egy olyan helyre kerülni, ahol irodalommal foglalkozhatok. — Tanulni? — Azt is szeretnék. — Mit? — Talán a gimnáziumot elvégezném levelezőn. Ha nem sikerül, azt sem érzem kudarcnak, hiszen az ember addig tanul, amíg él. — Jársz valakivel? — Most nincs barátnőm . . . Nem is nagyon jártam még senkivel . . . De szeretném, ha hozzám hasonló gondolkodású hölgy lenne majd ... Nemcsak a szépség számít, hanem a belső tulajdonságok is... — El tudnál tartani egy családot? — Úgy érzem, hogy ha találnék egy jó munkahelyet, jó fizetéssel, akkor persze. Én is szeretem a gyerekeket, és ez a fő. — Nehéz körülmények között nőttél fel, a te utódaidnak nyilván mást szánsz ■ . . — Többet kell nyújtanom, mint amit én kaptam, az biztos. — Van mit enned? — Hát, van. És takarékoskodom, lakásra. — Egyszál magad nem vagy kevés ebben a világban? — Eléggé felnőttnek érzem magam. A másik meg az, hogy akinek stílusa van, annak modora is. Tudni kell, hogy milyen céllal indulok neki a világnak, hogyan viselkedek, és hogyan fejezem be a dolgaimat. Jelenleg nem vagyok sikeres ember. De remélem, hogy ez változni fog. — És mit teszel azért, hogy változzon? — Várok. A Rák jegyében születtem, a rákok érzelmesek. Költő szeretnék lenni, még nagyon sok álmodozni valóm van. — Na és a biznisz, a vállalkozás, a verseny? — Nem az én stílusom. Wessely
