Tolnai Népújság, 1995. március (6. évfolyam, 52-76. szám)
1995-03-25 / 71. szám
1995. március 25., szombat HÉTVÉGI MAGAZIN 11. oldal Rejtett értékeink A Tolnavármegye és a Közérdek TÉvéNéző Kedves vendégeink A tévé egyik varázsa az egyidejűség, a személyes jelenlét élménye. Csak ülünk a doboz előtt, s mégis ellátogathatunk távoli országokba, beleleshetünk a vulkán torkába, és az atomok belsejébe. Egyik nap bekukkant hozzánk a világhírű tudós, és elmagyaráz valami teljesen érthetetlent, másnap nekünk énekel Domingo, Carreras és Pavarotti. A harmadik napon meg jelen lehetünk a Nobel-díjak átadásán, persze a jelenlétünk fényét emeli, ha legalább kettő magyar származású közülük. Sport- közvetítéseket nem is nézek máskor, csak ha esélye van annak, hogy a végén eljátsszák a győztes magyar kedvéért a Himnuszt. Ilyenkor büszke lehetek, hogy már megint sikerült valami egy tehetséges magyarnak. Még érdekesebb a dolog, ha egyenesen vendégségbe jönnek hozzánk különféle emberek. Egyszercsak ott vannak a szobában, és beszélgetnek. Kedvesek, okosak, nevetgélnek és nagyon komoly dolgokat mondanak. Olyasmit is, amit csak így, baráti társaságban, bizalmasan lehet kimondani. Mint például Kepes András társaságában. Meghökkentő dolgokra képes a (mi is?) - riporter. Össze meri engedni a visszafogottan tartózkodó Kuncze Gábort a névtelen szemetessel, Kupa Mihályt Somával, a bizarr sámánlánnyal, és megoldja, hogy mindenki jól érezze magát. Persze ehhez kevés a műsorvezetési profizmus, olyan egyéniségek is kellenek hozzá, mint a nevezettek, és a többiek, akikkel a Desszertben találkozhattunk. Nem nagyon tudok úgy általában lelkesedni az agykontrollért, mert kedvenc nagymamám ugyan nem ment se le, se föl alfába, de ha el akart mélyülni egy probléma megoldásában, akkor kitartónak imádkozott Istenhez, hogy segítse, adjon erőt a megoldáshoz. Rendszerint adott is. Mikor dr. Dómján László „desz- szertezett” a tévémben, elmondta, hogy az agykontroll is csak egy eszköz önmagunkhoz, a sok közül, Dómján pedig tud valamit, amit mások nem. S, el is akarja nekünk mondani. Soma, a sámánlány is elvarázsolt, ha mással nem, hát sziporkázó személyiségével. Kepes András, a házigazda csak akkor szól közbe, ha éppen neki kell elmondania a témáról, magáról, valamit, s ettől magunkról is megtudunk valami fontosat. Bár már az se kevés, ha a kecsesen könnyed csevegés egyszerűen csak szórakoztató. Vámos Miklós nem is kérdez, csak van. Hagyja a vendégeit mesélni, a színházról, az emberről az élet dolgairól. A mesét a helyben szokásos szertartások tartják össze, az emlékező-emlé- keztető, személyre szóló ajándékok, s a végén a beírás a vendégkönyvbe, ami önmagában felér egy grafológiai tanulmánynyal. Érdekes lenne egyszer megkérni magát Vámos Miklóst, hogy mesélne egyszer ő is nekünk. Biztosan jó történetei vannak. Azt írták az újságok, hogy a tévéelnök hadat üzent a beszélgetős műsoroknak, számukat radikálisan csökkenteni akarja. Reméljük nem a két említett sorozatról van szó. Ha valami sok, akkor a kertelő, mellébeszélő, semmitmondó - legfeljebb csak előző nyilatkozatát magyarázó - politikus a sok, és nemcsak a képernyőn. Ihárosi Ibolya Kollo és az operett A taps halkabban szólt A szekszárdi Művészetek Háza nemrég újra jazz-kon- certnek adott otthont. Örvendetesen alakul a műfaj helyzete megyénkben, hiszen az említett intézmény mellett a ZUG is rendszeresen jelentkezik jazz-prog- ramokkal. A Művészetek Házában tavaly már megcsodálhattuk Snetberger Ferenc gitárjátékát. Akkor Szakcsi Lakatos Bélával aratott zajos, teltházas sikert, március 18-án viszont - talán az időpontváltozás miatt - saját együttesével meglehetősen szerény létszámú közönség előtt szerepelt. — Miért éppen a gitár mellett kötöttél ki? - kérdeztem a Berlinből a Budapesti Tavaszi Fesztiválra hazalátogató művészt. — Elsősorban édesapám hatása, aki szintén gitáros. A másik, hogy gitár mindig volt otthon. Ha nem volt ennivaló, gitár akkor is volt. Apám nagyon szerette a brazil zenét, én is ezzel foglalkoztam, és ma is hatással van rám. így kezdődött. — Érdekes volt megfigyelni, hogy a szerzemények egy része meditativ hangulatú volt, ebből bárki azt gondolhatná, hogy befelé forduló személyiség vagy. Ugyanakkor ezt a későbbi tempós, dinamikus szerzemények ellenpontozták. — Ez a koncert az éppen most kiadott lemezanyagunkról szólt, amit Olaszországban vettük fel. Minden kompozíció az én szerzeményem. Igyekeztünk úgy megszerkeszteni, hogy ne különböző stílusjegyeket mutasson, hanem egységes legyen, egyvalamiről szóljon. Nagyon jó zenésztársakat találtam ehhez David Friedman amerikai vibrafo- nos, vagy Martin Gjako- novski macedón bőgős személyében. A Zeneakadémián 1300 néző előtt játszottunk a napokban. Ott játszani mindig nagy kihívás. Itt Szekszárdon nagyon kevesen voltak, de úgy érzem, nagyon jó koncertet sikerült adnunk. Ott hangosabban szólt a taps, de én minden előadásra ugyanúgy készülök. A Zeneakadémián talán jobban izgultam. — Mit tanácsolsz annak, aki jó gitáros akar lenni? — Mindenki más alkat. Aki tehetséges és ezt felismeri, az úgyis tudja mit kell tennie. Kozma Győző Manapság, amikor mindenki számára természetes információbőségben élünk, inkább az jelent gondot, hogy miként válasszuk ki a nekünk tetsző sajtóterméket. Századunk első évtizedének végén ez még nem volt ilyen egyszerű, ahogy azt a címben idézett lap 85 évvel ezelőtti egyesülése is mutatja. Megyénk sajtójának új és korszerűbb irányzatához tartozott az évfolyamait 1891-től jegyző Tolnavármegye, amelyet dr. Leopold Kornél alapított. A lap kormánypárti irányultságát feledtette színvonala, amelyre szükség is volt a megélhetéshez, mert a legrégibb Tolnamegyei Közlöny és a Szekszárd Vidéke mellett ez volt a harmadik heti újság a mindössze 14.000 lakosú megyeszékhelyen. Egymással és körülbelül ötven-hatvan más újsággal versengtek az egykori olvasók kegyeiért, amikor a századfordulón csendben kimúlt Geiger Gyula lapja, a Szekszárd Vidéke. Ezt az űrt többen is igyekeztek betölteni: sorban alakultak a rövid életű helyi lapok, mellettük Bony- hádon, Dombóváron hosszabb pályafutásúak is, Szekszárdon pedig megindult a Bodnár István szerkesztette Közérdek 1905-ben, amely nemcsak beszédes címével, hanem gondolatébresztő felvetéseivel, ma is kincset érő tanulmányaival és a többiekéhez hasonlóan kiépített saját tudósítói gárdával is hódított az olvasók körében. Hozzájuk negyedik vetélytársként csatlakozott a tisztán üzleti vállalkozásként megjelenő Szekszárdi Újság 1908-tól. Kezdettől komoly különbségek és nézeteltérések kísérték a Tolnamegyei Közlöny és laptársai viszonyát: a Tolnavármegye jó színvonalával hódított még az idős társ ’48-as, ku- rucos érzelmű táborából is, a Közérdekkel együtt azonban mintha egyre közelebb kerültek volna egymáshoz: szinte soha nem vitáztak, csak versenyeztek, és hírrel, olvasnivalóval látták el a közönséget. Ebből a közeledésből lett házasság 1910. március 31-én. A Tolnavármegye négy nappal előbb jelentette be az eseményt olvasóinak, azzal, hogy ezután az egyesült lap heti két alkalommal, hétfőn és csütörtökön délután jelenik majd meg. Hétfőn csak azért, mert „a modem kultúremberre semmi sem lehet oly deprimáló (lehangoló) hatással, mint a nagyvilággal való szellemi közösségben beállt folytonossági hiány”, tehát az, hogy még a budapesti lapok sem érnek ide kedd előtt. Ezzel egyúttal a drága fővárosi újságok megvételét is fölöslegessé kívánták tenni. Jó üzleti fogásnak ígérkezett, hogy a két lap együttes előfizetési ára még negyed részével kevesebb is lett, mint külön volt, másrészt a tanítók csak az évi 16 korona felét fizették engedményként. Az egyesítéskor nem adtak külön programot, de megjegyezték: „a közügynek párt-, felekezeti, személyi tekintetek nélkül való önzetlen szolgálata”, „a közélet hű tükre”, céljuk „a haladás, a társadalmi békés együttélés, felekezeti tü- relmesség lelkes szószólójának és buzgó hirdetőjének” szegődtek egykor s azok is kívántak maradni. Ragaszkodtak „a nemzeti és szabadelvű irányzathoz” a politika terén, mert ez „az üres és hangzatos jelszavak helyett a békés és produktív nemzeti munka jegyében biztosítja hazánknak minden rázkód- tatástól mentes fokozatos és célirányos fejlődését, szellemi és anyagi terén való előrehaladását, a szétforgácsolt nemzeti erőknek tömörítését és konszolidálását”. Nem üres szóként mondták: „szélsőséges irányzatoknak sohasem hódolunk”, hiszen Leopold Lajosnak, a laptulajdonos unokaöccsének egyik cikkét sem közölték, mert ilyennek ítélték meg 1912-ben! „Megbecsülésével mások meggyőződésének tárgyilagos bírálói s minden elfogultság nélkül való krónikásai leszünk e vármegye nevezetesebb politikai, társadalmi és egyéb közérdekű mozgalmainak és eseményeinek, keresve e téren is azt, nem ami elválaszt, de - összehoz.” Aki kezébe veszi a megsárgult lapokat, maga is igazolhatja, mennyire hűek maradtak elveikhez a lap egyesítői. A világháború idején, 1916 júliusától már csak heti egyszer jelenhetett meg, míg végül 1919-ben beolvasztották az Igazságba. Dr. Töttős Gábor A világhírű tenorista, René Kollo lett a berlini Metropol színház intendánsa. A friedrichstrassei pályaudvar mellett levő Metropol operett- és musicalszínházat tavaly évvégéig privatizálni kellett volna. A terv azonban nem valósult meg és a színház most évi 30 millió márka juttatást kap a várostól. René Kollo a hír bejelentésével egyidejűleg úgy nyilatkozott a dpa-nak, hogy érdekesnek találja - mint operettművész sarja - a kettős feladatot: a Metropol színház irányítását és a fellépéseket a berlini operaházban a Deutsche Operban. „A mottó tehát: - mondotta - Kollo Berlinben, mint már három nemzedéken át”. Jövő terveiről szólva elmondotta, hogy a már most is jelentős nézősereggel rendelkező Metropolt „elegánsabbá és nagyobbá” akarja tenni. Megkísérli majd úgy prezentálni az operettet, hogy azok is eljöjjenek a színházba, akik eddig inkább kerülték a zenés színháznak ezt a formáját. A maszk főhőse, Stanley Ipkiss igazán szánalmas, kétbalkezes figura. Bármibe fog, az homlokegyenes ellenkezőleg sül el. De csak addig, míg rá nem vigyorog a bandzsa szerencse, mégpedig egy görbe éjszaka után lelt ősi maszk képében. Elegendő, ha az arcára húzza és Stanley Ipkiss többé nem az, aki volt! Új énje szórakoztató, szívdöglesztő, minden trükk a kisujjában van. De lehet, hogy a kedves balek örökre elveszett? A Maszk tavaly Amerikában 120 millió dolláros bevétellel az év legsikeresebb filmvígjátéka volt. Szekszárdon, a Panorámában március 30-a és április 5-e között vetítik A hónap műtárgya Forster Jakab pasztelljei a Porta Galériában Ismét új alkotások jelentek meg a megyei könyvtár Porta Galériájában, amelynek látogatottsága arányosan nő az idő múlásával. A gyönki születésű Forster Jakab négy pasztell rajza látható elegáns megjelenésben. Azonnal felfedezhető, hogy melyik utca, tér pontján állt meg a művész és honnan szemlélte, majd örökítette meg szekszárdi sétájának emlékét. Az újvárosi templom karakteres formája éppen olyan gyorsan villan a néző memóriájába, mint a kórház kis kápolnája (képünkön), a városháza homlokzati rajza, vagy mondjuk a Béla tér felé vezető utcaképé. Forster Jakab egyéb témáját a természetben találja meg. Ott, ahol a teremtés varázsát véli fölfedezni, a bokrok, a fák, virágok, a dombos táj erdeinek ölén, vagy a síkság horizontját kutatva. Varázsról beszél vallomásában, mert sikerült megőriznie valamit az emberi tisztaságból, amely lehetővé teszi számára a mindennapi rácso- dálkozás képességéből fakadó élményt. Az örömszerzés ilyetén formája csak keveseknek adatik meg. Azt is mondhatnánk, hogy kevesek vállalják nyíltan ezt az örömöt. Forster Jakab ezeket az apró örömöket adja át a nézőnek és látszatra cseppet sem zavarja, hányán osztoznak vele a műkritikusok táborából. A maga útját járja, idejét, energiáját önmagához igazítva szaporodik alkotásainak száma. Az országban, világban úgy közlekedik, hogy szinte az évszakokhoz válogatja úticélját is. Mérnöki pontossággal kiszámítva: hol, mikor a legalkalmasabb a perc, az óra arra, hogy elkapja a varázsnak azt a pillanatát, amely őt olyan feszültséggel tölti fel, hogy azt azonnal megfogalmazva tovább is tudja adni. Mindezekhez egy könnyen, gyorsan használható technikát választott, amely egyúttal jelzi is érzékenységének fokát. A gyakoriság, a mindennapi kézmozdulatok sokasága, szinte ösztöneivel lendül a papíron. A színharmónia finom árnyalatainak érzékeltetésére kitűnően alkalmas eszköz mesterien illeszkedik Forster Jakab tehetségéhez. A hozzá közel állók tudják, hogy bár műszaki iskolázottság az alapja felkészültségének, de idejében elkötelezte magát az önkifejezés művészi eszközeivel. Az alapok segítői a pontos ábrázolásban, a rajzolásban. A festői igényességet tanulmányútjai során fejlesztette. így alakult ki benne a látvány rögzítésének fegyelme. Éorster Jakab pasztelljeit szemlélve fogalmazódik a kérdés: mi is különbözteti meg a pasztellt a festménytől? Hiszen a vonalak szerepe teljességgel hanyagolható ebben a technikában és a színek gazdagsága is változatosabb, lágyan olvad árnyalatokba. A hatás szempontjából valóban nincs alapvető különbség pasztell és festmény között, ám a készítés módja az előbbit mégis inkább a rajz, a grafika területére sorolja. A szekszárdi négy pasztell-képen megjelenő rajzos elemek vonalaival igazolható az alkotó érzékenység. Ez Forster Jakab képein pontosan olvasható, nyomon követhető. A hónap műtárgyaként látható alkotások a szekszárdi könyvtárban április 10-ig tekinthetők meg. Decsi Kiss János
