Tolnai Népújság, 1995. március (6. évfolyam, 52-76. szám)

1995-03-11 / 60. szám

„Űj-Zéland egy szeles ország . .

FOTÓ: DEGRÉ GÁBOR

Improvizációk táncra és életre

Olive Bieringa hét esztendeje, 18 évesen jött el hazájából, Új-Zélandról. Elmondása szerint nem voltak konkrét elképzelései arról, hová megy, mennyi ideig marad majd távol otthonától, csak azt érezte, Új-Zéland túl szűk neki. Ahogy ő fogalmaz, valami nagyon intenzívre vágyott. Improvizálni kezdett.

már neki Új-Zéland, legfőkép- pen az óceán. Természetesen a család is, bár ő nem szeretné egy házban leélni az életét, mint a szülei. Jóban van velük, de az nem az ő élete. Kevés benne az improvizáció ... Azért júliusban, amikor végez majd az iskolában, hazalátogat. Fogalma sincs arról, hol akar élni, tanulni, tanítani, pillanatnyilag Amerikától Ausztráliáig sok minden belefér. A lényeg a

„Szüleimnek mindig volt valami kapcsolatuk a művészetekkel. Talán nem véletlen, hogy gyermekként festő akartam lenni. Táncolni kilenc évesen kezdtem. Egy évig jártam klasz- szikus balettre is, de nagyon utáltam. A fizikai adottságom, és leginkább a. kedvem hiányzott hozzá. Foglalkoztam színházzal is, de hamar rájöttem, a tánc az a műfaj, amiben legjobban ki tudom fejezni önmagam. ”

Új-Zéland tehát már túl szűk volt. .. Elindult, fel akarta fedezni a világot, és fantasztikus érzésnek tartotta, hogy ebben semmi sem akadályozza. Ha- wai, Los Angeles, New York, Párizs. Izraelben kicsit tovább maradt, évig is talán, mert alkalma nyílt pénzt keresni. Egy éjszakai bárban táncolt, ami ugyan nem az ő általa elképzelt táncszínház, de ki kellett próbálni. Londonban két évig tanult, végül kénytelen volt beismerni önmagának, hiába, nem találta meg azt, amire vágyott.

„. . . aztán 91-ben következett Hollandia. Emlékszem, amikor elmentem a European Dance Development Centre felvételijére, még nem sokat tudtam erről az iskoláról. Tulajdonképpen a háromnapos szelektálás alatt derült ki, hogy pontosan ez az, amit keresek! Itt újra rátaláltam az improvizációra, ami gyerekként még megvolt bennem, de később elfelejtettem. Számomra ez a leglényegesebb. Tetszik az iskola

nyitottsága, az, hogy a világ minden részéről érkeznek tanárok, akik majd dolguk végeztével néhány hét múlva tovább is állnak. ”

Hét esztendő alatt összesen kétszer volt otthon. Hiányzik

tánc, lépéseinek irányát ez adja meg.

„Magyarországon már ötödször járok. Többször felléptem Budapesten, a szintén Hollandiában tanuló Gál Eszternek köszönhetően. A különbség Új-Zéland és Magyarország között? Új-Zéland egy szeles sziget. . . Hogy ne legyek eny- nyire udvarias? A magyaroknak jelentős. történelmük van, emiatt sokszor kel! harcolniuk a múltjukkal. Új-Zéland viszont fiatal ország, talán ezért felsza- badultabbak, nyitottabbak az emberek. ”

Olive ezen a héten az Art Kontakt Mozgásszínház vezetőjének, Sárvári Jánosnak meghívására táncszínházi kurzust vezet Szekszárdon. Tegnap este a Művészetek Házában adta elő teljes egészében improvizációból álló műsorát.

„Az improvizáció nekem azt jelenti: az lenni, ami vagy ...” -krasznaiFényért ácsorgók

A legutóbbi választások során Decsen is megalakult a cigány kisebbségi önkormányzat. Első és látványos bemutatkozásuk 1995. március hava. Programsorozatot szerveztek a faluházban. Lapunk tudósított már a képzőművészeti kiállításról, ahol Orsós Teréz, Fenyvesi József, Ráczné Kalányos Györgyi, Kosztics László festményeit, fafaragásait tekinthették meg az érdeklődők. Ekkor Bogdán Béla kormányfőtanácsos szólt nemzetiségének gondjairól, az előítéletekről. Arról a történelmi múltról, mely kitörölhetetlen a cigányság életformájából.

E kulturális sorozat ürügyén a kezdeményezés aktualizált örömén túl sok-sok kérdés vetődik fel. Milyen e program fogadtatása, menynyire osztoznak a község lakói az ilyen eseményekben? Nehéz különválasztani a tényeket. E kezdeményezés mindenképpen példa arra, hogy elengedhetetlenül szükséges időt és teret biztosítani a létszámban kisebbségben élőknek, ha az jó ügyet szolgál. Nehéz letörölni a szeny- nyezett, piszokkal takart gondolatokat arról a múltról, ami naponta ad hírekben olyan információkat, melyek egyáltalán nem a tisztulás jegyében zajlanak. Hangsúlyozni kell tehát az ellenpéldákat, az értékrendünkben jónak minősülő szándékot, törekvést, akarást, még akkor is, ha ennek esztétikai színvonala nem közelíti meg a más anyanyelvűekét. A decsi bemutatkozás arról tanúskodik, hogy a felnőtt emberekben elevenen él az a hiedelemvilág, ami a cigányság életében évszázados vándorlás után is meghatározó. Ez a festményeken, faragásokon naiv gondolatiságban jelenik meg. Éppen úgy, mint a szekszárdi Roma Hagyományőrző Egyesület táncainak ösztönös mozdulatai. Akár a tárgyalkotókat, akár az előadókat nézzük, azonnal eszünkbe jutnak Bari Károly cigány származású költő szavai azokról, akik a „fényért ácsorognak”. Bari Károly nevét említve sorjáznak azok, akik tetteikkel igazolják, hogy tér kell a gyertyának, ami világítani akar. Szentandrási István, Péli Tamás, Osztojkán Béla, Choli Daróczi József, aztán a muzsikus dinasztiák mind-mind igazolják, van mód a kitörésre, változtatásra!

Ezért van különös jelentősége a kisebbségi önkormányzatoknak, hogy újabb garanciát kapjanak a „fényért ácsorgók” megnyilatkozásaik terein. Decsen március 15-én a könyvtárban cigány származású írókat látnak vendégül. Március 17-én politikai fórumot rendeznek, ahol az országos cigányszervezt vezetője, képviselői szólnak a tervek szerint aktuális kérdésekről. A rendezvénysorozat zárásként tavaszköszöntő cigánybált tartanak, ahol Tolna, Somogy és Baranya megyék cigányhagyományait őrző cigányegyüttesek adnak műsort. Egy hónap kulturális eseményeinek tapasztalataiért érdemes lesz majd újra visz- szatérni a decsi faluházba, ahol az újszerű kezdeményezéseknek mindig volt, van, és lesz helye a jövőben is.

Decsi Kiss János

Gyulajról Franciaországba, Svédországba majd Mexikóba

„A világ itthonról a legszebb”

Mexikóban - a nagypapa meg az unokák

Balaskó János több mint 29 éve indult el Gyulajról egy bőrönddel a kezében, a nehezen megkapott útlevéllel, francia vízummal. Amikor a vonat elhagyta a magyar határt, tudta, hogy nem mostanában látják viszont a szülei, bár nem így búcsúztak el egymástól. Mindenben bizonytalan volt, hogyan és miből fog ezután élni, talál-e munkát, de egyet tudott magáról: ide vissza egyelőre nem akar jönni.

— Mi űzte, mi hajtotta húsz évesen egyre messzebb Magyarországtól? - a kérdés Gyu- lajon hangzott el.

— Nagyon elegem lett az egészből, ami akkor itthon körül vett. Mi itt kuláknak voltunk minősítve, ez eléggé meghatározta az életemet, arról nem is beszélve, hogy valójában én magam is úgy éreztem, hogy az az életforma amit az a rendszer kínált, nagyon nem volt a kedvemre való. Az ötletet az adta, hogy annak idején Gyulajon sok francia hadifoglyot, mint politikai menekültet helyeztek el házaknál. Itt ismerkedtünk meg azzal a francia családdal, amellyel ma is tartjuk a kapcsolatot. Akkor, 1965-ben hozzájuk kértem a kiutazási kérelmemet, két hétre. Hét évet töltöttem Franciaországban, megtanultam a

nyelvet, ott érettségiztem le. Először hús nagykereskedésben dolgoztam, majd Sainte Trapézben strandmester voltam, de szinte mindent csináltam amiből pénzt lehetett kihozni. Egyik nyáron megismerkedtem egy svéd lánnyal, és nemsokára meglátogattam Svédországban. Megtetszett a vidék és a kapcsolat is komolynak mutatkozott - ismét költöztem. Svédországban lakásokat vásároltam, hiszen volt megtakarított pénzem, felújítás után értékesítettem ezeket. Szobafestő az eredeti szakmám, volt munkám bőven. Később vettem egy galériát is, ahol sikeres kiállításokat rendeztünk.

— Nyilván nem véletlenül, hiszen a szerelme művész volt.

— Lám, milyen a sors, ő utána mentem Svédországba és a barátnőjét vettem el feleségül. - Ezen a megjegyzésen János édesanyja is jókat derült, később kiderült, nem alaptalanul.

— Milyenek a svédek?

— Ha az embert befogadják, akkor lehet megismerni őket igazán. Kedvesek, intelligensek. Az adórendszerük viszont nagyon szigorú volt, de ennek fejében az állam gondoskodik az emberekről: üdülést, szociális kedvezményeket, különböző juttatásokat biztosít. Magyarul, az állam tudja, hogy kinek, mire van szüksége. Szerintem ez nagyon demoralizáló hatású, bár a svédek a biztonságot többre becsülik mint a saját személyes szabadságukat. Nem véletlen, hogy a magyarok ugródeszkának tekintik Svédországot és ha tehetik odébbállnak. Hétezer magyar él ott, és a számuk nem növekszik, noha évről évre mindig érkeznek újak, de legalább annyian el is mennek innen.

— Ön meddig maradt?

— Több mint tíz évig. Svédországból Mexikóba mentem, szintén egy hölgy miatt.

— Na és a felesége, vele mi lett?

— Akkor már elváltunk, és engem újból utolért a szerelem. Turista útlevéllel érkeztem Mexikóba. Fantasztikus élmény volt, főleg Svédország után. Ott a szabadságnak olyan fokával találtam magamat szembe, amiről addig még elképzelésem se volt. Mindent az egyén határoz meg, mégsincs káosz. Semmi nem kötelező, ha nem akarja, nem jelenti be magát, nincs személyi igazolvány, nem kötelező az iskola, nincs kötelező biztosítás. Mégis minden működik. Ha két autós karambolozik egymással és nem tudnak megegyezni abban, hogy ki volt a

hibás, akkor mindkettőjüket bezárják a dutyiba, egészen addig ott vannak, amíg nem szólnak, hogy megegyeztek. Szóval pont az ellenkezője mindennek mint Svédországban, ahol minden be van szabályozva.

— Hol telepedett le Mexikóban?

— Kétezer méter magasan találtam egy kedvemre való települést, melynek neve, San Miguel de Allende. Egy százezer lélekszámú város. Vásároltam egy területet és építkezni kezdtem. A történethez az is hozzátartozik, hogy Svédországból jelentős tőkével jöttem el, amit a mexikói bankban helyeztem el. De már az első hónap után majdnem tönkrementem, mert leértékelték a pesót, és én egyből elvesztettem a fele tőkémet.

— Akkor miből építkezett?

— Minden hétvégén tánc- mulatságot szerveztem a környékbelieknek, mert a mexikóiak nagyon szeretnek mulatni, énekelni, táncolni. így amit a héten megkerestek nálam, hétvégén elköltötték szintén nálam. Felépült a ház, és még ma is üzemel a magyar étterem, ami nagyon népszerű lett. Közben ismét megnősültem, egy szép mexikói lány, Alicia lett a feleségem, négy fiúgyermekkel ajándékozott meg.

Úgy tervezzük, hogy pár hónapon belül ők is itt lesznek velem Gyulajon.

— Ön ősszel költözött haza, most mennyi időre tervezi, hogy marad?

— Végleg maradok. Sajnos apám már nem érhette ezt meg. 89-ig még látogatóba sem tehettem be a lábamat Magyar- országra, de a szüléimét minden hová elvittem. Voltak nálam Svédországban és Mexikóban is. Azt hiszem, apám büszke volt rám. Amikor öt évvel ezelőtt először hazajöttem, már lehetett érezni a változásokat, ezután jött a kárpótlás. Anyám mesélte, hogy édesapám kikészítette az ünnepi ruháját, arra az alkalomra, amikor mérik a földet. Sajnos nem érhette meg, két héttel előtte váratlanul meghalt. Akkor határoztam el, hogy hazajövök és én művelem a 60 hektár földet. A szükséges gépeket- traktort, vetőgépet, krumplivetőt - megvásároltam. Eddig 20 hektáron búzát, 15 hektáron lucernát vetettem.

— Mi lesz a mexikói házával, éttermeivel, hat hektáros tanyájával?

— A feleségem megpróbálja értékesíteni, ő azért ment vissza a gyerekekkel. Áprilisra tervezzük,‘hogy ők is jönnek utánam. Nem hiszek a csodákban, de azt megtanultam, hogy mindig azt kell csinálni, ami jó helyen és jó időben van, mert ha a pillanat elmúlik, akkor lemaradtunk a nagy lehetőségről. Én a kárpótlást egy nagy lehetőségnek érzem, igyekszem tehát a pillanatot megragadni. Ami pedig Gyulajt illeti, jártam már a föld különböző részein, úgy hogy bátran állíthatom, a világ itthonról nézve a legszebb, még akkor is, ha bőven akad benne helyrehozni való. Mauthner