Tolnai Népújság, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-07 / 6. szám

engedték el

H. Annát búcsúszó nélkül temették el. Csupán a koporsóvivők hajtottak fejet, mielőtt betemették volna a sírt a bonyhádi köztemetőben. H. Annát közpénzen temették el, mert nem volt senkije, aki áldozott volna rá annyit, hogy a végtisztességet megadják neki.

Telefonhívás: a vonal túlsó végén felháborodott hangú nő mondja:

— Úgy temették el, mint egy kutyái! Felháborító. Ma ezt meg lehet tenni Magyarországon?

Férjével együtt fogad a lakásán az 50-60 körüli hölgy. A temetés napjának délelőttjén tudták meg, hogy déli egykor lesz - ahogy ők mondják - An- cika búcsúztatása. A 39 éves korában elhunyt nő nevelőanyjának a férje szólt nekik.

A temetésen derült ki, hogy pap nem jön. Elszaladtak a temetkezési vállalkozóhoz, ahol az alkalmazott megerősítette: nem jön pap, sem a hivataltól valaki, aki elbúcsúztatná a halottat.

Végül a sírásók munkához láttak. Eltemették H. Annát. Ők meghajoltak.

— Tudja, olyan szerencsétlen ennek az Annának az élettársa. Nem tud az semmit elintézni. Hát, nem látták ezt a hivatalban ?

Pukli Jánosné, a bonyhádi polgármesteri hivatal szociálpolitikai csoportjának vezetője:

— Komjáti Mihály jelentette be nálunk, hogy élettársa, H. Anna meghalt, és kérte, hogy a hivatal temettesse el. Miután megkérdeztük, hogy van-e tartásra kötelezett hozzátartozója, illetve vagyona, úgy döntöttünk, hogy - a szociális törvény és az ide vonatkozó helyi rendelet értelmében - a hivatal fizeti a temetést. Megjegyzem, Komjáti úrnak mindegy volt, hogy hol temetjük el az elhunytat. Hiszen H. Anna Szekszárdon halt meg. Tehát nekünk kellett eldöntenünk, hogy itt legyen eltemetve, hiszen - gondoltuk - itt vannak a hozzátartozói, ismerősei. Ezután felkértük a Klem Fivérek Kft-t, hogy bonyolítsa le a temetést.

— Akik ott voltak a temetésen, azt mondták, Komjáti úr azt hangoztatta, hogy a hivatal mindent elintéz.

— Igen, ami az anyagiakat illeti. Tizenötezer forintot fizettünk a temetkezési vállalkozónak, ingyen adtuk a ravatalozót és a sírhelyet. A búcsúztatást minden esetben a hozzátartozókra bízzuk, hiszen nem dönthetjük el helyettük, hogy milyen papot hívjunk, illetve, hogy társadalmi temetést rendezzünk-e.

— Kérdezett erről valamit Komjáti úr?

— Erről nem beszéltünk, de minden ilyet a vállalkozóval szoktak intézni.

A Klem Fivérek Kft. mindent megtett, hogy emberhez méltón temessék el a halottat. Nem rajta múlt, hogy senki egy búcsúszót nem mondott. A cég alkalmazottja, Miklós Istvánná felhívta Komjáti úr figyelmét, hogy szóljon papnak, vagy másnak, aki elbúcsúztatja az elhunytat. Sőt, amikor kiderült, hogy Komjáti Mihály még egy szál virágot sem vitt a H. Anna sírjára, akkor Miklós Istvánná gyorsan rendelt a közeli virágüzletben egy koszorút. . . Ennek árát nem csatolták a számlához.

*

H. Anna munkatársai, a hidasi téglagyár dolgozói közül néhányan vállalták, hogy válaszolnak a kérdéseimre, feltéve, ha nevüket nem írom le, de mikor belekezdtek, rögtön a szájukra is csaptak: halottról jót, vagy semmit.

így most itt sem taglalom, mi mindent mondtak még városszerte a szerencsétlen asszonyról. Tény, hogy néhány éve ő szintén közpénzen temettette el korábbi élettársát. Akkor azonban volt, aki mondott néhány búcsúszót.

— Elmentünk, nehogy senki ne legyen szegény Anna temetésén - mondta az egyik kolléganő. Nagyon megdöbbentünk, hogy senki egy szót sem szólt. Kérdeztük Komjáti Mihálytól, hogy adjunk-e pénzt össze koszorúra, azt mondta, nem kell.

*

H. Anna élettársát, Komjáti Mihályt a temetés másnapján a hidasi téglagyárban lévő szolgálati lakásban találtam meg. Ott éltek együtt H. Annával. Meglehetős zsúfoltság, hogy egyebet ne említsek.

Komjáti a tévét nézte, amikor bekopogtam. Elmondta, hogy élettársa november 22-én halt meg. Nem tudta pontosan megmondani, hogy milyen betegségben. Arra emlékezett, hogy az asszonynak nem volt étvágya, kórházba került és ott lebénult, majd meghalt.

— Önnek tudnia kellett, hogy pap nem jön, a temetésen mégis azt mondta az egybegyűlteknek, hogy a hivatal mindent elintézett.

— Nem tudtam.

— Önnek megmondta a temetkezési vállalkozó alkalmazottja ...

— Nem érzi hibásnak magát?

— Nem.

— Akkor ki a hibás?

— Nem hibáztatok senkit sem. Nem volt pénzem - mondta és zokokásban tört ki.

— Mit gondol most?

— Semmit, el van temetve és kész...

*

Ennyi a történet. El van temetve és kész. Elvégre emberek vagyunk...

Hangyái János Fotó: Degré Gábor

Ki oltsa a tüzet a falvakban?

Emlékplakett Bányai Gergelynek

Szomorú aktussal kezdte ülését a Magyar Tűzoltószövetség választmánya. A mintegy száz fő - küldöttek és vendégek - egyperces néma felállással búcsúztak két fiatal tűzoltótól, akik a budapesti Baross utcai iskola tetejéről zuhantak le, miközben a lógó, életveszélyes lemezeket helyezték biztonságba. Benkő Tibor és Csányi István részére posztumusz gróf Széchényi Ödön emlékplakettet adományoztak, a családjuk részére pedig segélyt szavaztak meg. Az átadásával dr. Jókai Oszkár elnököt bízták meg.

Az elnökség értékelte az egész évben végzett tevékenységet. Eszerint a szövetség tovább erősödött. Kapcsolatai mind belföldön, mind külföldön bővültek. Az ország tűzvédelméről sajnos nem túl rózsás képet alkottak. Szembetűnő, hogy vidéken növekszik a tűzveszély. Az 1960-as években kiürített magánistállókban újra telepítik az állatokat. Ezzel együttjár a takarmány- és szalmatárolás, ami közismerten tűzveszélyes. Tehát ismét megtelnek a porták éghető anyaggal, így egy kitörő tűz esetén a kialakult tűzhidak vihetik tovább a tüzet. A szakemberek nem azon problémáztak, hogy megnövekedett az állattartási kedv és hogy ismét magánosok termelik a gabonát, meg hogy ezzel a lakott területen belül növekszik a veszély. A gond ott jelentkezik, hogy helyben nem létezik védelem. Az önkéntes tűzoltóságokat tönkretették. A hivatásos szervezet pedig sokszor 40-50 kilométerre található.

Az 1991-ben megjelent törvény a tűz elleni védekezést az önkormányzatok feladatává tette. Sokhelyütt azonban még csak meg sem tárgyalták ezt a kérdést. Szükségesnek látszik, hogy az újjáválasztott önkormányzatokat megkeressék ez ügyben. Foglalkozott az ülés a hivatásos tűzoltók helyzetével is. Itt gondként jelentkezik az alacsony fizetés és az egyre csökkenő működési költség. Amennyiben nem lesz változás, az ország vezetőinek és a lakosságnak is fel kell készülni arra, hogy nem lesz, aki a tüzet eloltsa. Főleg vidéken a lakosságnak önvédelemre kell berendezkednie. Ugyanis az önkéntes tűzoltóság még a bizonyos fejlődés ellenére sincs olyan kondícióban, hogy a védelmet megnyugtatóan átvegye. A vállalatoknál a tűzoltóságok megszűntek, ha még a hivatásos szervezetet is tönkreteszik, akkor tényleg leég a ház. El kell ezen gondolkodniuk az ország vezetőinek és a helyi önkormányzatnak egyaránt.

Befejező aktusként átadták a magyar tűzoltóság megalakítójárói, gróf Széchényi Ödönről elnevezett emlékplaketteket. Évente 10 olyan személy kaphatja meg, aki a tűzvédelem és a tűzoltóság érdekében több évtizeden át kiemelkedő tevékenységet fejtett ki. Megyénkből Bányai Gergely, a Bonyhádi Önkéntes Tűzoltóegyesület volt parancsnoka - aki még ma is az ifjúságot készíti fel az oltási feladatokra - kapta meg ezt az elismerést.

Csőglei István a Tolna Megyei Tűzoltószövetség elnöke

Haladjunk a kórral

K

ettőszázhetven forintért mérték üvegjét a drágának. Nem volt éppen egy életmentő csodaszer, sőt, az orvosságok társadalmában inkább a marginális területekre szorulva tengődhet, amint azt funkciója is jelzi: általában köptetőként tartják számon a népek.

Ha a gyerekem makacsul köhécsel már hetek óta, és a „filléres” Fagifor nem használ, akkor persze, hogy „ide nekem a drága köptetőt is”. Még ha tisztában vagyok is vele, hogy az ármeg- állapítók nincsenek tekintettel a gyógyszerfogyasztók szociális helyzetére, vagy egyszerűen csak véletlenül meglökték a könyöküket, miközben kitalálták, vajon mennyi is legyen az orvosság ellenértéke.

Ám nem kívánom gyarapítani a jajveszékelők táborát, tekintve, hogy az utóbbi időben rendkívüli módon megszaporodott kétségbeesett segélykiáltások vad folyama következtében felduzzadt könnyóceánból származó muszáj-kortyok előbb-utóbb a köptetővei hajszálra azonos hatást váltanak ki az olvasókból. Célszerűbbnek látszik tehát végre rátérni arra, ami mondanivalóm igazi magva.

Szóval a gyógyszerekről eszembe jutott orvos barátom, aki elmesélte, hogy megkörnyékezte egy neves gyógyszerforgalmazó cég: ugyan, állna már be orvoslátogatónak (a köznyelv ezt a foglalkozást nemes egyszerűséggel csak a gyógyszerügynök elnevezéssel illeti.) A munka nyakkendőben végezhető, elegáns, kényelmes, gépkocsihasználatos és főleg jövedelmező: mesés kezdőfizetésért az alkalmazó cég gyógyszereit kell bemutatni az orvoskollégáknak, és elmagyarázni nekik, milyen nagyszerűek ezek a készítmények.

Barátom megingott. Igaz, hogy gyerekkorától kezdve orvosnak készült, de hát van olyan hónap, amikor 14-szer ügyel, szabad idejében is állandó kapcsolatban kell lennie a kórházzal, mivel nőgyógyász, és a születendő srácok nincsenek tekintettel az orvos magánéletére. (Van ennek persze előnye is, mert fiatal házasként esélye nincs arra, hogy megunja a feleségét.) A fizetéséről talán jobb nem is beszélni, hiszen annyira nevetségesek a kórházi orvosi bérek, hogy azt a kívülállók úgyse hiszik el.

És akkor jönnek egy ilyen ajánlattal neki.

Namármost semmi bajom az orvoslátogatókkal, több kedves ismerőssel rendelkezem köreikből, akik becsületesen megdolgoznak a fizetésükért, jóllehet nem állom meg, hogy egy demagóg félmondattal meg ne emlékezzem arról, hogy a magas gyógyszerárakban, gondolom, benne foglaltatik az orvoslátogatók átlagon felüli javadalmazása is. (Ezt persze nevetséges lenne rajtuk számon kérni.) Ä gyógyszergyáraknak szükségük van rájuk, a tarifát pedig nyilvánvalóan a piac alakította így.

Újra leszögezném, hogy semmi bajom a gyógyszerügynökökkel, engem csak ez a piaci mindenhatóság zavar. Igaz, hogy mi, (A NÉP) akartuk úgy, hogy ezentúl ez a varázslatos, szent dolog rendelkezzen életünkkel, és hű szívünkkel. De ha már ekkora bizalmat szavaztunk neki, lehetne egy kicsit körültekintőbb, naiv kifejezéssel élve igazságosabb is. Pláne, hogy annak idején azzal az ígérettel vett le a lábunkról bennünket, hogy szigorú, de igazságos bíróként kizárólag a teljesítményt díjazza majd. így, pár év elteltével viszont megfordult az eredeti képlet: azt kellene elhinnünk neki, hogy kizárólag az az értékes, ami jó sok pénzt hoz a konyhára. (Bármennyire is hadakozik ez ellen néhány álmodozó szegényember.)

Pénz beszél, a karaván meg halad, vagy hogy is kell mondani. A siker a pénz, a sikeres vállalkozás a paradicsom, a sikeres vállalkozó meg az Isten. Ha meg még adózik is, akkor már a mindenkori pénzügyminiszter is megsimogatja buksi fejét.

Piacos alapállásból szemlélve tehát, az ember munkájának minőségét (ezáltal az ember minőségét is) az határozza meg, (vagy legalábbis döntően befolyásolja), hogy tevékenységének következtében dől-e a lóvé, vagy sem.

A kérdés ebben az esetben az, hogy ha az orvos mondjuk harmadannyit keres, mint a látogatója (aki szintén orvos, vagy gyógyszerész végzettségű), vajon elhihető-e, hogy harmadannyit ér a munkája is? (Még mielőtt valaki összevonná a szemöldökét, hogy mit piszkálom szegény gyógyszerügynököket, gyorsan leszögezem - ha valaki még nem vette volna észre - ebben az írásban mintegy szimbólumokként vannak megjelenítve ők is, meg az orvosok is.)

Az előbbi kérdésre szubjektív választ adva azt kell mondanom, hogy jómagam tök jól ellennék orvoslátogatók nélkül. (Ez csak a szakmájukra vonatkozik.) Megkockáztatom, fel se tűnne a hiányuk. Különösen, ha figyelembe veszem a családhoz tartozó belgyógyász véleményét, aki bevallja, hogy gyermeki örömmel várja a gyógyszerügynököket, mert mindig hoznak neki rek- lámtollat, meg kulcstartót. Az új gyógyszerek felől viszont a szakkiadványokból tájékozódik, és különben is azt mondja, úgyis csak olyan gyógyszert írhat elő, amelynek ára a kórház, illetve az onnan kikerülő beteg pénztárcájának vastagságával harmonizál.

Ezzel szemben orvos hiányában engem lehet, hogy kitörne a frász, ha a feleségem azzal a kívánsággal rázna fel álmomból egy lidérces éjszakán, hogy eljött az idő, szülni kéne már.

Ha magunkévá tesszük ezt az álláspontot, tehát, hogy az orvos munkája is (közel) annyit ér, mint az orvoslátogatóé, nyilvánvalóvá válik, hogy a palacsintába valami abszolút nem bele való anyag került, kicsit fennköltebben fogalmazva: mélységes szakadék tátong ott, ahol az igazság örökké fénylő hegycsúcsának kellene magasodnia. Mert anyagi megbecsülés hiányában, vajon kielégítő lehet-e pusztán a - szebb másvilágra vonatkozó - krisztusi ígéret, mondjuk

egy tehetséges, becsületes, remekül dolgozó, ám fizetéséből közép-európai emberhez méltó élet- körülményeket kialakítani képtelen (ateista) matektanár számára? (Pláne egy olyan korban, amikor a pedagógusok anyagi megbecsülés helyett nemhogy társadalmi elismerésben nem részesülnek, de hovatovább közellenségeivé válnak kies hazánknak.) Fenti kérdésre a válasz valószínűleg nemleges, sőt szerintem az is elképzelhető, hogy még a hívő értelmiségi sem perdül táncra a tudattól, hogy majd csak a mennyek országában lesz lehetősége könyvvásárlásra vagy színházlátogatásra, igaz, ott aztán rogyásig.

Ha viszont ez így van, azaz, ha az anyagiak igenis számítanak, akkor még a barátomnak se róhatom fel, (hát még másnak), ha engedve a csábításnak, feladja a hivatását, és ha megteheti, könnyebb, kevesebb munkával, lényegesen magasabb színvonalú életet biztosít a családjának. Különösen veszélyes lenne ezt kifogásolni egy olyan társadalomban, ahol a szemébe röhögnek a hivatástudatra hivatkozónak. Mert a dolog szemlélhető az ellenkező oldaláról is: ugyan, mit gondoljunk arról a családfenntartóról, aki felelőtlenül inkább a jövedelmezőtlen hivatását választja, ezzel megfosztva szeretteit is a normális emberi élet lehetőségétől, a gyerekét például attól, hogy a lehető legjobb helyzetből startoljon.

Nem tudom, hogy egyáltalán szabad-e ebben a kérdésben moralizálni, erkölcsi ítéletet mondani. Én mindenesetre jóleső lúdbőrzések közepette vettem tudomásul barátom döntését: továbbra is orvos marad. Bár indoklásában szerepelt, hogy „undorító pofája volt” a cég nagyfőnökének, azt mind a ketten tudjuk, hogy a jól végzett, hasznos, értelmes munka miatti fáradtságérzet roppantul kellemes tud lenni. Még ha tisztában vagyunk is vele, hogy a piac ostobán vak hívei nem is ismerik, az okos csatlósok meg cinikusan kihasználják az ilyesféle emberi kategóriákat.

J

ómagam nem bánkódom azon sem, hogy van még pár ilyen, a korral haladni nem akaró lény közöttünk. A fene se tudja ugyanis, hogy mire mennénk nélkülük. sk