Tolnai Népújság, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-28 / 24. szám

10. oldal Hétvégi Magazin 1995. január 28., szombat Taigetosz helyett jogi szabályozást Hol volt, hol nem volt, volt egy­szer egy házaspár, akik hosszú évek óta hiába vágytak gyer­mekre. Aztán amikor már nem is számítottak rá, az asszony áldott állapotba került, nem volt náluk boldogabb pár a földkerekségen. Az ember böl­csőt vett, az asszony Ultra Pampers pelenkákat, mert hogy kettőjük közül ő volt a moder­nebb. Aztán boldogan várakoz­tak, de nem sokáig. Egy éjjel, alig hat és fél hónappal az ál­dott éjt követően, görcsök rán­tották össze az asszony növekvő pocakját. Hiába rohantak a modem klinikára, a baba idő előtt, vörösen és éretlenül, alig 600 grammal jött a világra. Üvölteni, sírni sem tudott ek­kora igazságtalanság láttán a parányi emberkezdemény, mert a tüdeje fejletlen volt. Megful­ladt volna, ha nem kap oxigént, éhen, szomjan halt volna, mert nyelni sem tudott, ha nem táp­lálják csöveken keresztül, aztán lassan kihűl, ha nem rakják in­kubátorba, a kék fény alá, az antibiotikumokról nem is szólva, amiket a fertőzések el­len kapott. De mivel a XX. szá­zad végén történt mindez, így az orvosok mindent megpróbáltak, amit csak a technika lehetővé tett, és a tudomány diadalaként fél év múlva kikerülhetett a kis- legény az inkubátorból. A szü­lők, akik addigra megjárták a menny és pokol minden stáció­ját, ekkor tudták meg, hogy szemükfénye mindkét szemére vak, egyik lábára és kezére pe­dig béna. Hiába, a lehetőségek még behatároltak, a gyereket megmentették ugyan, de ez az ára. A kétségbeesett szülők, akiket senki nem tájékoztatott a kezelések mellékhatásairól, vé­leményüket nem kérték ki, azóta is nap, mint nap arra gondol­nak világtalan béna fiukat gon­dozva, igaz, hogy gyermeket akartunk, de nem minden áron. A megtörtént eset akkor ju­tott eszembe, amikor kezembe került dr. Schultz Károlynak, a Tolna Megyei Önkormányzat Kórháza gyermekosztálya ve­zető főorvosának, a tanulmá­nya, a súlyosan károsodott új­szülöttek kezelésével kapcsola­tos etikai kérdésekről. — Főorvos úr, miért készí­tette ezt a tanulmányt? — Az újszülöttek intenzív ellátása során felmerülő etikai dilemmák az elmúlt két évti­zedben heves vitákat gerjesztet­tek a nemzetközi orvosetikai irodalomban, hiszen ma már életben tarthatók olyan súlyo­san károsodott újszülöttek is, akik tíz-húsz évvel ezelőtt mind meghaltak volna. Az életképes­ség alsó határa szinte évről évre lejjebb csúszik. Az „igen kis sú­lyú” koraszülöttek, akiknek a születési súlya 1000 gramm alatt van, mortalitási mutatói­nak javulása után ma már új fo­galommal is megismerkedhe­tünk, több intézet beszámolt „extrém kis súlyú koraszülöt­tek” - születési súly 500 g alatt - túléléséről. A legújabb újszü­lött-sebészeti eljárások, szerv- transzplantatiók, computerrel irányított táplálási módszerek lehetővé teszik a súlyos, mul­tiplex fejlődési rendellenessé­gekkel született, súlyosan káro­sodott újszülöttek szinte .kor­látlan ideig” történő életben tar­tását, ami súlyos etikai dilem­mák sokaságát veti fel. Ma már nem az az elsőrendű kérdés, hogy számszerűen hogyan csökkenthető tovább a halálo­zás, hogyan lehet minél több súlyosan beteg újszülöttet élet­ben tartani, hanem az, hogy mi­lyen áron, milyen lesz az „életminősége” az életben ma­radottaknak. Vajon mindent meg kell-e tenni egy súlyosan károsodott újszülött életben tar­tásáért, intenzív terápiával élet­ben kell-e tartani teljesen re­ménytelen prognózis mellett? — Hazánkban ezek a kérdé­sek az elmúlt évtizedekben tabu témának számítottak, a gyer­mekorvosok többsége nyilváno­san nem foglalkozott ilyen eti­kai dilemmákkal, nem jelentek meg ilyen témájú közlemények még a hazai gyermekorvosi szakirodalomban sem. — így van, ezért is kaptam felkérést 1991-ben kérdőíves felmérés elvégzésére. Olyan hazai gyermekorvosokat kér­deztünk meg, akik koraszülött intenzív centrumban vagy olyan megyei kórház intenzív osztályán dolgoznak, ahol ilyen súlyos betegeket kell ellátni. A kérdőív ugyanazt a 13 kér­dést tartalmazta, amelyet auszt­rál, lengyel és kanadai kutatók is használtak. Száz kérdőívre hetvenhat teljesen kitöltött vá­laszt kaptunk, a névtelen válaszadás biztosítva volt. A kérdések a következők voltak: eddigi orvosi tevékenysége so­rán előfordult-e, hogy súlyosan károsodott újszülött esetében arról kellett döntenie, abba­hagyj a-e a kezelést vagy foly­tassa? Minden körülmények között, minden lehetséges erő­feszítést meg kell-e tenni a ká­rosodott újszülöttek életbentar- tására? Ha igen, mire - világi, vallási, egyéb - etikai kérdésre alapozza döntését? Kikkel kon­zultál súlyosan károsodott új­szülött kezeléséről, nem keze­léséről - más doktorokkal, szü­lőkkel, nővérekkel, vagy senki­vel. Javasolta-e, hogy nem kell maximális erőfeszítéseket tenni, hogy súlyosan károsodott újszülöttek életben maradja­nak? Hiszi-e, hogy vannak olyan körülmények, amelyek­ben helyes úgy dönteni, hogy aktív lépéseket kell tenni a sú­lyosan károsodott újszülött éle­tének befejezéséhez? Meg kell-e változtatni a jelenlegi jogi szabályozást? — Összehasonlítva a kérdő­íveket, volt-e nagy vélemény el­térés a hazai és külföldi vála­szok között? — A magyar és lengyel gyermekorvosok véleménye erkölcsi kérdésekben paterna­lista jellegű, ilyen esetekben nem szívesen konzultálnak úgynevezett „laikus” szemé­lyekkel, filozófussal, jogásszal, lelkésszel, szülővel, nővérrel. A súlyosan károsodott újszülöttek kezelésének vagy nem kezelé­sének kérdését tisztán orvosi problémáknak tekintik, ame­lyeket csak kompetens „or­vosszakértők” dönthetnek el. Ez a hozzáállás éles ellentétben áll az úgynevezett „nyugati or­vosetikai szemlélettel”, amely etikai döntések előkészítésében sokkal nyitottabb, más szakmák egész sorával konzultál, ha egy súlyosan károsodott újszülött életéről vagy haláláról kell dön­teni, figyelembe veszik az új­szülött szüleinek és az ápolás­ban részt vevő személyzetnek valamint kívülálló, etikai kér­désekben szakértőnek számító személyek véleményét is. — Mi a helyzet a kezelések esetleges abbahagyásával kap­csolatosan ? — A válaszadó magyar gyermekorvosok 84 százaléká­nál eddigi orvosi tevékenysége során előfordult, hogy súlyosan károsodott újszülött esetében arról kellett döntenie, hogy folytassa-e vagy abbahagyja annak kezelését. Ez hasonló az ausztrál, kanadai, és lengyel ta­nulmányok adataihoz. Abban az esetben, ha döntést kell hozni egy súlyosan károsodott újszülött kezeléséről, vagy nem kezeléséről, mind a négy ta­nulmányban szereplő orvosok úgy nyilatkoztak, hogy konzul­tálnak más orvossal vagy orvo­sokkal. Az ausztrál és a kanadai gyermekorvosok megbeszélték ezen döntésüket a súlyosan ká­rosodott újszülött szüleivel és az újszülötteket ápoló nővérek­kel. Ezzel ellentétben a magyar gyermekorvosoknak csak 42 százaléka beszélte meg dönté­sét a szülőkkel és csupán 13 százaléka az ápolószemélyzet­tel. Az a magatartás, amely a nővérek véleményét figyelmen kívül hagyja etikai döntések­ben, feltűnően hasonló volt a magyar és lengyel felmérésben és talán tükrözi a nővéri munka alacsony presztízsét az úgyne­vezett „volt szocialista orszá­gokban”. Kilenc magyar gyer­mekorvos (12 %) azt vála­szolta, hogy etikai döntésekben nem konzultál senkivel, a dön­tést saját maga hozza meg, má­sok megkérdezése nélkül. — A kérdőíven szó volt „szokványos és rendkívüli" ke­zelésekről. Mit takarnak ezek a fogalmak? — A magyar gyermekorvo­sok 68 százaléka fontosnak tar­totta megkülönböztetni az úgy­nevezett „szokványos” és „rendkívüli” terápiás beavatko­zásokat, azonban egyik tanul­mány sem tudott világos véle­ményt mondani arról, hogy mit takar a beavatkozás fogalma és jelentősége az orvosi gyakor­latban, akkor, ha az újszülött ál­lapota olyan súlyos, hogy biz­tosan képtelen lesz az „önálló értelmes életre”, például súlyos veleszületett többszörös fejlő­dési rendellenességeknél, sú­lyos agyi károsodásoknál. A vá­laszok elemzése alapján úgy tűnik, hogy elsősorban az élet minősége a legfontosabb szem­pont az etikai döntésekben, nem pedig a „szokásos” és „rendkívüli” orvosi beavatko­zások mérlegelése. A magyar gyermekorvosok 82 százaléka - hasonlóan ausztrál és kanadai kollégáikhoz - bizonyos kö­rülmények között, illetve bizo­nyos esetekben erkölcsileg megengedhetőnek tartotta életmentő beavatkozások mel­lőzését súlyosan károsodott új­szülöttek kezelése során. A probléma ugyanaz, mint Len­gyelországban, a súlyosan ká­rosodott újszülöttek kezelésé­vel vagy nem kezelésével kap­csolatos kérdések külön nin­csenek jogilag szabályozva. Az a jogszabály, amely a passzív euthanasiára vonatkoztatható, normatívákat ír elő az egész­ségügyi törvényben, túl általá­nos és nem igazít el ezekben a súlyos dilemmákban. — A válaszokból arra kö­vetkeztethetünk, hogy maguk az orvosok is bizonyos etikai kér­désekben bizonytalanok, szük­ség lenne jogi szabályozásra. — Azok a gyermekorvosok, akik a jogi reformok mellett foglaltak állást, megfogalmaz­ták, hogy a jogi szabályozást több szempontból is meg kel­lene változtatni. Néhány véle­mény: „Minden olyan intézet­ben, ahol súlyosan károsodott újszülötteket kezelnek, létre kellene hozni etikai bizottságo­kat, ki kellene jelölni az erre al­kalmas személyeket, akik ilyen kérdésekben döntenének vagy állást foglalnának. Külön jog­szabály biztosítsa az etikai bi­zottság összetételét, működését és hatáskörét.” Ha az én véle­ményemet kérdezi, szerintem minél hamarabb szükség lenne valamiféle jogi útmutatóra. F. Kováts Éva Hétköznapi hősök a sisakok alatt A bonyhádi Önkéntes Tűzoltó Egyesület igen jó eszközök­kel rendelkezik. Három kocsi­juk egyike műszaki mentő­szerré alakított, a másik gép­jármű fecskendő, a harmadik pedig egy harminc méteres emelőkosaras létraszer, ami kosár nélkül vízágyúval is felszerelhető. Legutóbb öt védősisakkal gazdagodott az egyesület, s ezek a mai leg­modernebb típusú, s nem is éppen olcsó darabok. Persze a bonyhádi Önkéntes Tűzoltó Egyesület néhány tagjával, parancsnokával, s parancs­nokhelyettesével beszélgetve elsősorban nem technikai kérdésekre voltunk kíván­csiak, hanem arra, hogy a si­sakokat milyen emberek vise­lik, mit jelent számukra tűzol­tónak lenni. A tucatnyi aktív, személy­hívó készülékkel ellátható, ügyeletet vállaló egyesületi tag közül öttel beszélgettünk, s elsőként közülük a legfiata- labbat, az egyesületbe tavaly szeptemberben belépett Brei- ning Józsefet kérdeztük, hogy miért jelentkezett a tűzoltók közé. Visszafogottan vála­szolt, a segítőkészséget, a jó közösséget, az önzetlenséget említette. A fiatalember halk szava, szerénysége viszont megoldotta a többiek nyelvét. A parancsnok-helyettes Folkmann József is elisme­rően szólt a csapat legifjabb tagjáról, dicsérve tanulni vá­gyását, s azt, hogy sikerült jól beilleszkednie a gárdába. A másik kérdésre már Se­bestyén Zoltán gépkocsive­zető válaszol. Mint mondja, minden vonulás, minden munka emlékezetes, ám ezek a szó hagyományos értelmé­ben nem élmények. Az égő háznál, ripityára tört autóból való mentésnél csak az életek, értékek mentése vezérli őket, s talán csak kisebb avartüzek éjszakai oltása az, ami első­sorban a fiataloknak élmény­szerű lehet. A tűzoltás munka, felelőségteljes feladat, amit sosem vehetnek félvállról. Ekkor csatlakozik a beszélge­téshez Kedves Károly szertá­ros is, aki már 1972 óta tagja az egyesületnek. A tavalyi év végi esetet említi, amikor egy súlyos balesetnél három em­bert már csak holtan emelhet­tek ki az összetört autóból. Ezt bizony - mondja - senki­nek sem volt könnyű feldol­goznia magában, aki jelen volt az esetnél. A beszélgetőtársak között alig jut szóhoz Lóosz János, aki szintén gépkocsivezető, ám a többiek szavaira rá-rá bólint, ő, úgy tűnik, nem a szavak embere. Persze, ha megszólal a személyhívója, nem is szavak, hanem tettek kellenek. Megtudjuk, hogy a „csipogó” megszólalása után az ügyeletes tűzoltók sokszor hét-nyolc perc elteltével már átöltözve védőruházatukba indulnak is a tűz, vagy baleset helyszínére. Ez nem kis telje­sítmény. Ha időben kapnak jelzést, sok esetben megelőzik a hivatásos tűzoltókat, akikkel egyre jobb a kapcsolatuk, hi­szen a hivatásosok már tud­ják, hogy komoly segítséget kapnak tőlük. Egyébként az önkéntesek a bonyhádi rend­őrkapitányságról kapják a jel­zést, s beszélgető társaim egyöntetűen arra kémek: ne felejtsem ki az írásból, hogy a rendőröket köszönet illeti, amiért segítik a munkájukat. Hogy mit éreznek, amikor megszólal az éjszaka közepén a csipogó? Nincs idejük érezni, menniük kell. A csa­lád - főként a feleségek ezt néha nehezen viselik, ám az egyesületi tagok igyekeznek nekik kedveskedni. No, igen. A kiképzési fel­adatok, a kocsik, s egyéb be­rendezések karbantartásának elvégzése után jut idejük a tűzoltóknak arra is, hogy ne csak mint kollégák, hanem mint barátok is összejárjanak. Barátokká lettek ugyanis a sokszor embert próbáló fel­adatok elvégzése közben, s az egymásra utaltság az, ami még inkább összetartja őket. Kissé keserűen mondják, hogy kevesen jelentkeznek ebbe a közösségbe. Jó volna, ha nőne az egyesület igazán aktív tagjainak száma, ezért mindenkit szeretettel várnak a csapatba, aki mer, aki vállal, aki nem veszti el a fejét a ne­héz pillanatokban. Ez persze csak a próbaidő, az első pár feladat elvégzése közben de­rül ki. Mint Krómer Ferenc, az önkéntesek parancsnoka mondja, az egyesületben ge­nerációváltás történt, s a mos­tani csapatba fiatalokat vár­nának, hiszen a pszichikai terhelhetőség mellett a fizikai erő sem hiányozhat a tűzol­tókból. Átlagos emberek? Igen. De, ha ők nem volnának, mi magunk nem alhatnánk nyu­godtan, a mi házunk, fésze­rünk égne porrá, mi nem kap­nánk segítséget szorult hely­zetünkben. A fizetségük? Egy köszönöm, az elismerés, a tisztelet. Ne sajnáljuk tőlük! Nagy László Talán újjászületik az őcsényi leszállópálya Az őcsényi repülőtér az ország egyik legjobb adottságú kisre- pülőtere. Állami tulajdonban és a Magyar Honvédség kezelésé­ben van. Üzembentartója a Re­pülőgépes Szolgálat Állami Vállalat, ám ők a Dromed Air Bt.-nek adták ki bérletbe. Vi­szont fő használója az Őcsényi Repülőklub SE. Ez a szövevényes tulajdoni és üzemeltetői viszony 1990 óta nyomasztja az őcsényi rep­téren dolgozó repülőkluboso- kat. Persze az országban - egy-két kivétellel - ugyanilyen problémákkal küzdenek a repü­lőterek használói. Ezeken a rep­tereken működő repülőklubok az érvényes jogszabályoknak megfelelően működtetik az ál­lami tulajdonú létesítményeket, tehát ilyen szempontból állami feladatot (is) ellátnak. Azokat a reptereket tartják üzemben (pontosabban szólva életben), amelyek a belföldi és az éledő nemzetközi kisgépes forgalom infrastruktúráját képezhetik. A tervek szerint az említett állami tulajdonú repterek egy közala­pítványba kerülnének, és ezen hosszútávú szerződéseken ala­puló kezelői jog megadása le­hetővé tenné az állagmegóvást és a gazdaságos üzemeltetéshez szükséges külső, nagyrészt ön- kormányzati, tőkebevonást is. Talabos Gáborral, az őcsényi Repülőklub elnökével az el­képzelésekről beszélgettünk. — Az alapítvány létreho­zása folyamatban van, bár a szervezet tényleges működése csak a jövő évtől várható. Ad­dig is nagytakarítást kellene végezni a gépek landolásához használt kifutón, kialakítani a munkaterületet. Az épületeket, a hangárokat újra kell vakolni és festeni, valamint a tetőszer- kezeteket szükséges megjaví­tani. A második lépcsőben - várhatóan 1996-tól - állandó szakszemélyzetet szeretnénk létrehozni, valamint a hiányzó repülőtéri berendezéseket meg­vásárolni és beüzemelni. A harmadik és egyben az utolsó lépcső: a felmerülő igények függvényében gurulót, beton­pályát építeni. Ezzel őcsény el­érné azt a technikai- és szak­személyzeti színvonalat, ami a nemzetközi repülőtéri kataló­gusban való megjelenéshez és az általános jó megítéléshez szükséges lenne. Az őcsényi repülőtér már az első lépcső megvalósulása után fogadhatna gépeket nemcsak hazánkból, hanem külföldről is. A külön­böző, repülőtérhez kapcsolódó szolgáltatások tekintetében azt hiszem, hogy kiaknázhatatla- nok a lehetőségek. Az azonnali beavatkozás elmulasztásának később a leszállópálya teljes le­épülése lenne a következmé­nye, és az újjáélesztés nagyság­rendekkel megnövelné a most felmerülő költségeket. — Az első lépcsőben csak egymillió forintra lenne szük­ség. A második lépcső lenne a drágább, hiszen az - a terveink szerint - a repülőtér működte­téséhez elengedhetetlenül szük­séges szakszemélyzet bérét is magában foglalja. Az előzetes számítások szerint kb. 10 főál­lású ember működtetné a repü­lőteret. A fenntartás, a bővítés, valamint a személyzet bére megközelítőleg 8,5 millió forint lenne. A harmadik lépcsőfok a legmagasabb. Itt nyilvánvalóan mérlegelni kell majd, hiszen egy 1200 méter hosszú és 30 méter széles betonpálya elké­szítése a végcél, ez mintegy 20 millió forintba kerülne. Ez csak akkor épülne meg, ha megfe­lelő igény jelentkezne és termé­szetesen kellő anyagiak állná­nak rendelkezésünkre. Aggó­dunk az ország egyik legjobb adottságú repülőteréért, melyet a klubtagok elődei építettek. Nem szeretnénk, ha viszonylag csekély ráfordítás hiányában legelővé válna a terület.-Garay-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents