Tolnai Népújság, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-28 / 24. szám

1995.Január 28., szombat

Hétvégi Magazin

11. oldal

íme az ember - nem múlt időben

1948-ban egyesült két magyar munkáspárt, hazánkban győzött a szocializmus. Ugyanebben az évben George Orwell, angol író, fantaszta, volt spanyolországi szabadságharcos, burmai gyarmati csendőr megírta a XX. század egyik legnagyobb remekművét, legrémisztőbb vízióját, az 1984-et. Michael Radford a cím évében vitte filmre többek egybehangzó véleménye szerint a regényhez hasonlatos színvonalon, az inkvizí- tor-szerepre világsztárt, Richard Burtont szerződtetve. Sem a könyv, sem a film, minthogy diktatúráról szól, nem kaphatott nyilvánosságot a vasfüggönyön belül, lebontása után pedig majdnem a múló szenzációk sorsára jutott, a tiltott gyümölcsre kiéhezett értelmiségi szubközönség felhabzsolta, és emésztetlenül hagyta maga mögött. A regény maga, ha eszmei súlyát mérhetnénk, olyan, hogy beszakadna alatta az asztal, a film pedig megszaggatná a mozivásznat, megingatná a tévéasztalkákat. Nem mérhetjük, a múlt héten a magyar televízióban is vetített film ennek ellenére elhomályosította a közelmúlt kivételesen gazdag filmkínálatát. Sőt felvezetőként két részes dokumentumfilmet is műsorra tűztek Orwellről, amely nemcsak az írót hozta emberközelbe, hanem a művekhez is adott kulcsokat. Meggyőződhettünk például arról, hogy Orwell határozott kommunizmus-ellenessége nem jelentette azt, hogy munkásosztályt megvetett volna, mint ez közhelyként tudott volt róla. Kézenfekvő és közkeletű értelmezés volt az is, hogy az 1984 a náci és sztálini diktatúra furcsa, általánosított keveréke, „továbbfejlesztése” lenne, a részletek az írói invenciónak köszönhetőek. Nos, kiderült, hogy a harmadik és a többiekkel egyenrangú forrás a korabeli, háború pusztította Anglia, a harmincas évek angol gyarmattartóinak brutaliz- musa. Kérdés persze, hogy a mű mai emberarcú demokráciánkban, egy tévéfotel perspektívájából megőrizte-e aktualitását.

Idő, hely: 1984, Óceánia, a totális diktatúra, amely Eurázsiával szövetségben totális háborút visel egy másik diktatúra Kelet-Azsia ellen. A szeretett Nagy Testvér önkénye - már nem is önkény, hiszen minden óceániai együtt lélegzik vele -, tökéletes gépezet, ami emberi és szabad, csírájában el van fojtva, a gondolatbűnt Gondolatrendőrség üldözi. Nincs menekvés sem befelé, sem kifelé. Disszidálni nem lehet és nincs hova, gondolatokba menekülni hasonlóképp, a Nagy Testvér az ember egész énjét követeli. Az újságíró, Winston Smith (a filmben John Hurt adja szomorú-barázdált arcát a figurához), maga a megtestesült gondolatbűn, talán az utolsó emberpéldány a biológiai lények tömegében, nem is viszi sokra, belefut a gondolatrendőrség karjaiba. Smithnek azonban nem elég vallania, igazán meg kell törnie, nem elég mondania, őszintén kell szeretnie a Nagy Testvért. És úgy lesz, az emberiségnek ezzel vége. Ecce homo, múlt időben.

Mondhatnánk: ilyen nem volt, nem is lesz, valóban, az 1984 egészében negatív utópia, Babits fekete országa, hiszen a történelem legsötétebb diktatúrája sem tudta kiölni az ember belső szabadságát. Részleteiben azonban megdöbbentően hiteles, tíz évvel nyolcvannégy után is. Mindany- nyiunkban ott bujkál egy kis fekete ördög, amely arra predesztinál bennünket, hogy akár Óceániában is legyünk valakik. Gondolatbűnözők, gondolatrendőrök, vagy egyszerű alattvalók.

Tóth F.

Az egymásra utaltság öröme

Kemp Zsuzsa kerámiái Berlinben

Skót dudás nyitotta meg a magyar kerámikus kiállítását Berlinben. Ez már önmagában is érdekes, de Kemp Zsuzsának, a szekszárdi kiállítónak az a január közepi csütörtök leginkább azért maradhat emlékezetes, mert azon a napon nyílt meg első önálló külföldi tárlata.

A kérdés rögtön adódik: hogyan juthat el valaki egy Tolna megyei kisvárosból az európai kultúra egyik fellegvárába? A megoldás - így utólag elmesélve - magától értetődőnek tűnhet: egy nyári beszélgetés a régi német barátokkal, Michael Adammal és Birgit Pelzel, akik már a kerámiákról készült fotókkal utaztak haza, majd egy őszi telefon: lehetőség egy januári kiállításra a Galerie S- ben. Ezután már „csak” azt a mintegy hetven kerámiát kellett elkészíteni, ami odavaló, de nagyon.

Lehetőleg minél gazdagabb formavilágú tárgyakat, hiszen a raku a maga - ez esetben máz nélküli - egyszerűségében mutat igazán. A raku... Öt-hat éve szeretett bele, mint mondja, elsősorban az együttdolgozás, egymásrautaltság öröme miatt. Szekszárdon ugyanis többen is foglalkoznak ezzel a technikával, de égetni a kezdetek óta együtt, egy kemencével szoktak.

Szóval Berlin, a megnyitó. Este nyolc, ismerősök, ismeretlenek, skót duda, a tulajdonos mond beszédet, fogadás, majd már feloldódva barátokkal hangulatos kocsmák mélyén. Hazautazás, a tarsolyban az új leFOTÓK: ÓTÓS RÉKA

hetőség: nyár, Schwerin, újabb kiállítás, ha minden igaz. Közben az utóbbi időben elhanyagolt festésre is gondolni kell, hiszen ősszel ismét Országos Pasztell Bienálé Esztergomban.

Berlinért, a segítségért pedig köszönet jár a Dél-dunántúli Gázszolgáltatónak, a

Rend-Szerv Szolgáltató Irodának és az Aliscavin Rt-nek.

Krasznai Zoltán

A raku a maga egyszerűségében mutat igazán

Fejezetek egy szoborhoz képekben

Emlék Beraády Györgyről

Újsághír: A dombóvári művelődési ház „Elöljáró” címmel fotókiállítást rendezettMarosvásárhelyen sétálva az egyik legfrissebb látnivalóhoz - Bemády György szobrához - mindenképpen elviszik vendégeiket az ott lakók. Míg a szoborhoz érünk, történetek sora kerekedik a beszédben, hogy ki is volt tulajdonképpen Bemády György, akinek emléke ma is elevenen él. Kirajzolódik egy emberi arcé, mely a város fejlődésében fontos szerepet vállalt.

*

Szájhagyomány útján is keringenek az adatok, hogy a Bemády család honnan, mikor származott, milyen úton került Marosvásárhelyre. így aztán tudni illik, hogy Bernády György nagyapja már vármegyei tiszti főorvos volt, az apja gyógyszerész és patikatulajdonos Bethlenben, ahol 1864-ben született Bemády György. Innen költözött a család Marosvásárhelyre, ahol gyermek és ifjúkorának iskoláit is végezte. Pontosan idézik a városi kalauzok, hogy 1902. márciusában választották meg a város polgármesterének, az akkor 38 éves Bemády Györgyöt.

*1*

Szinte leltári pontossággal emlegetik, hogy azokban az években létesültek a gyárak, üzemek, megkezdődött a városközpont kiépítése, szabályozták a Marost, vízvezeték és csatornahálózat épült, villanytelepet avattak, elemi és szakiskolák létesültek, kulturális intézményeket alapítottak, a tanárok, szakemberek, művészek letelepítésével megváltozott a város szellemi élete. Fölavatták a Kultúrpalotát... és úgy tűnik, mintha vége se lenne a felsorolásnak, melyben ott szerepel Bernády Györgynek, a város első emberének a neve.

A szobor előtt megállva úgy érzi a néző, hogy íme a hálás utókor. Ez a könnyed kijelentés azért takar egy hátteret, amit a történelem alakít, formál. Jól tudjuk, hogy korántsem ilyen egyszerű egy szobor megalkotásának, avatásának története. Az a tény is meglehetősen tárgyilagosan fogalmazódik meg, hogy négy esztendőbe került, míg az ötlet megvalósult. Ám ez sem elég

érzékletes, hogy nyomon kövesse azt a vajúdást, míg lehull a lepel az alkotásról.

*

Az egykori - nevezetesen az 1990. esztendő első hónapjaiban megjelent - napi sajtó információi szerint is ott voltak a város terein, középületein az előző év decemberi dú- lásának, ostromának nyomai. Ilyen környezetben született az ötlet, hogy állítsanak szobrot Bernády Györgynek. Nyilván nem a legfontosabb teendők közé tartozott, de útjára indult a gondolat. Két év múlva létrejött a Bemády György Közművelődési Alapítvány, de ezt megelőzően 1991 őszén levélben fordult az RMDSZ megyei vezetősége a város polgármesteri hivatalához és bejelentették, hogy az egykori polgármesternek bronzszobrot akarnak állítani és egyben kérik a segítségüket, a szükséges engedélyek megadásához. E levélre igenlő válasz született még 1991. decemberében. A megyei prefektus 1992. januárjában adott engedélyt a szobor felállítására, de hangsúlyozták, hogy semmilyen költségvetési támogatásra ne számítsanak a a szervezők.

s»

A magyarországi vendég áll a szobor előtt és csak nézi, szótlanul figyeli a hatalmas alkotást és közben a hazai szoborbontásokra gondol.

A Bemády-szobor története azzal folytatódik, hogy felkértek tizenegy művészt és közülük négyen jelezték, hogy készséggel indulnak a pályázaton. Elkészültek a makettek is. A zsűri első értékelése szerint nem osztottak ki díjakat, pontosabban egyik pályázót sem bízták meg a végleges kivitelezéssel. A zsűri 1993 nyarán újra összeült és akkor már csak két művész alkotásáról kellett dönteni. Közben azonban különböző felhívásokra megmozdult a lakosság is. Közadakozás kezdődött a szoborra. Bronz és réz kellett. Mozsarak, gyertyatartók, ereklyék sora került adományként a szoborhoz szükséges anyagok közé. Kisiskolások járták a lakótelepeket és gyűjtettek. Az adakozókedv egyre nőtt, miként az infláció is sürgette. $

Hunyadi László és Bocskay Vince pályamunkája közül a zsűri 1993. szeptemberében Bocskay Vince alkotását fogadta el olyan feltétellel, hogy a szobor átadásának végleges dátuma 1994. február 28. legyen. Ma már tudjuk, hogy október 29-én avatták fel a szobrot. Éppen ötvenhat évvel Bemády halála után.

Akik jelen voltak az emléknap délelőttjén összegyűlt ezrek között, vallják, hogy ilyen békés megmozdulásra a közelmúltban nem volt példa. A helyben készült krónikák föl- jegyzik, hogy az ünnepség a Szózat hangjaival kezdődött, majd a köszöntők álltak mikrofon elé. Köztük volt Csoóri Sándor, a Magyarok Világ- szövetségének elnöke is.

A „Bemády György Emléknap” (ez egy ekkor megjelent kiadvány címe), pontosan követi a szobor történetét, azt a folyamatot, melyben marosvásárhelyi polgárok együttgondolkodása - román és magyar egyaránt - teremtette meg a jövő nemzedékének is példaértékű alkotást. Olyan jelkép ez, mely a haladást akaró, azért tenni is képes, békét hirdető és megtartó ember emléke előtt tiszteleg.

Erről szólt a dombóvári fotókiállítás. Decsi Kiss János Fotó: Bálint Zsigmond

Rejtett értékeink: Csallány Gábor eletmuve

Ötven éve, 1945. január 31-én nem bírta tovább a nélkülözést, a tüdőgyulladást és a megpróbáltatásokat s meghalt egy hetvennégy éves ember Budapesten. Csak a pincében mellette szoronkodók tudták milyen keserűek lehettek utolsó napjai: az egész életét arra áldozta, hogy egy alföldi kisvárosnak és Csongrád megyének méltó múzeumi gyűjteménye legyen, de halála percében még annyit sem tudott, vajon megvannak-e a kincseket rejtő ládák?

Az idős embert Csallány Gábornak hívták, bizonytalan adat szerint 1871. május 10-én született. Tamásiban, szülőházán néhány éve emléktábla hirdeti, hogy innét indult útjára a pest-fiumei Déli Vasút főkalauzának fia, aki szülőhelyén, Bá- taszéken, Laibachban, Zágrábban és Fiúméban végezte iskoláit. Már ekkor öt nyelven beszélt, a Monarchia kereskedelmi flottájában szikraktávi- rászként gyakorolhatta a magyar, német, horvát és olasz nyelvet. Mindezt - akárcsak többi adatunk jó részét - Rózsa Gábornak, a szentesi múzeum mérnök-muzeológusának köszönhetjük, akinek fő része van abban, hogy nemcsak Szentesen és Tamásiban, hanem január 31 -tői a fővárosban is emléktábla segíti az utókor tiszteletét.

Tulajdonképpen a véletlen segítette Csallány Gábort az életének igazi értelmet adó tevékenységhez: 1891-ben Szentes környékén az ő vezetésével állították a töltésmenti telegráf- oszlopokat, s ennek során az előkerült leletek megragadják képzeletét. Négy év múlva már a Magyar Nemzeti Múzeum

megbízottjaként végez a környéken ásatásokat a vekerháti Ficsó-halomnál és a Kökény-zugban. Újabb két év, s 1897-ben már megszervezi a Csongrád vármegyei Történeti és Régészeti Társulatot - jobb híján egy korcsma épületben, ahol egy kisebb szobában a leleteket, könyveket és műtárgyakat is elhelyezik. Jó érzékkel és okos elgondolással Csallány kezdettől ügyelt arra, hogy a kiállított tárgyakon ne csak a kor és a megnevezés szerepeljen, hanem az adományozó neve is, aki vendégeinek szívesen mutatta meg évről évre a kincseket. Ezzel egyszerre sikerült a gyűjtemény gyarapítását fellendíteni és a múzeummal, valamint vezetőjével szembeni idegenkedést eloszlatni. Amikor 1906-ban a megyei köz- igazgatás átvette a gyűjteményt, már 12 ezer régészeti, 11 ezer numizmatikai tárgy, négyezer kötet könyv, kétezer természetrajzi és 134 képző- művészeti tárgy öregbítette hírnevét. Az amatőr igazgató-őrt,

akinek időközben tíznél is több gyermeke született, ekkortól támogatta szerény tiszteletdíjjal a megye. A Szentesen oly népszerű „Csalán bácsi” persze nem ebből élt, hanem abból, hogy 1905 óta a vármegyei közkórház gondnoka volt, s végül csak 1926-ban nevezték ki múzeumi igazgató őrré hivatalosan. Addigra azonban, ahogy Rózsa Gábor írja: „megszállott hitével, kivételes érzékkel és szerencsével gazdag lelőhelyek pazar kincseit hozta felszínre és helyezte el a múzeumban”. A jövőt már nem bízta a véletlenre és szerencsére, mert Dezső fiát muzeológusnak taníttatta, s ő már a szegedi Somogyi Könyvtár és városi múzeum igazgatói székébe került - Móra Ferenc utódjaként. Atyja 343 cikkével és tanulmányával, négy önálló művével annak életében felvette a versenyt. Amikor 1925-ben a Magyarország riportot írt róla, a cikk végén elmondja a szerző: három évtizedes munkássága jutalmául nem címet és rangot kért, hanem elismerését „egy mielőbb felépítendő kultúrházban látná teljesülve”. Újabb húsz év, s már ismét cikkünk kiindulópontjánál vagyunk: A több mint 125 ezer tárgyból vajon mi és hogyan érkezik meg a menedékül kijelölt szülőmegye székhelyére, Szekszárdra? Ezt már a gyűjteményért életét áldozó Csallány Gábor sohasem tudta meg.

Emlékét példamutatóan őrzi a szentesi Csallány Gábor Múzeumbaráti Kör Rózsa Gábor vezetésével. Lelkesedésükért, kegyeletes tisztességükért minden elismerést megérdemelnek.

Dr. Töttó's Gábor