Tolnai Népújság, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-28 / 24. szám

Aki nem szereti a „favágást”

Apt Kamill 58 éves nyugalmazott erdészmérnök változatos élete során élt Kanadában, Kolumbiában, Kínában. Ott ismerte meg az egyik keleti gyógymód, a csi-kung rejtelmeit. Jelenleg Szekszárdon lakik - az egyik Mészáros Lázár utcai ház nyolcadik emeletén - de ez még nem a végállomás: akad még dolga a tengeren és szeretne játszani egy balkán népzenét játszó zenekarban.

— Mi az, amit Önről tudni kell?

— A Tolna megyei Gyulajon, falusi értelmiségi családban születtem. Apám erdész volt az Esterházy birtokon. Származása miatt 1946-ban elbocsátották. Szekszárdra költöztünk, és apám a Gemenci Erdőgazdaságnál kapott munkát. A háború előtt a grófokat, utána pedig Rákosiékat kellett vadász- tatnia. . . .

1952-től Sopronban éltünk - apám oda menekült az ÁVÓ beszervezői elől. Sikerült az Erdészeti Tudományos Intézetnél kutatói állást szereznie. Jómagam reálgimnáziumban tanultam, majd 1956-ban elkezdtem tanulmányaimat az ottani egyetem erdőmémöki karán.

A forradalom után Kanadába kerültem, ott fejeztem be az egyetemet - British Columbiában - a „Sopron fakultáson”. British Columbia Kanada tizedik tartománya, körülbelül tízszer akkora, mint Magyarország.

— Mi volt ez a „Sopron fakultás”?

— Az egész egyetem kiment, majd kétszáz diák és vagy harminc tanár. Ott folytattuk tehát a Sopronban megkezdett tanulást. Az egyetemi évek alatt voltam pincér, szerelő, ács inas. A diploma megszerzése után - munkám a szakmában nem volt - bányászként dolgoztam.

Apám is a „Sopron fakultáson” tanított, de amikor végeztünk, nem volt munkája. Ekkor Kolumbiába mentek, én pedig 1962-ben követtem őket. Ott alagút- és gátmémökként dolgoztam, ezután visszakerültem Kanadába, ahol később doktoráltam. Parkosítással természet- és környezetvédelemmel foglalkoztam a minisztériumban. Onnan mentem nyugdíjba 1992-ben.

— Még elmondani is sok. Melyek voltak a meghatározó élményei?

— Rá kellett döbbennem, hogy Kanadában semmiféle összefüggés nincs a jómód és a műveltség között. Gyermekkoromban ugyanis itthon azt láttam hogy aki tehetősebb, az többet fordít könyvre, kultu- rálódásra. Nos, ott ez nem így volt. Nem rossz emberek ők, csak más az értékrendjük. Náluk az például teljesen természetes

volt, ha csak tíz dollárt adtak kölcsön egy hónapra, már kamatot számoltak fel. Ezt sohasem tudtam egészen megemészteni.

Másrészt az értelmiség társadalmi felelősségtudata egyáltalán nem szolgálhatott mintául a többi réteg számára.

— Nevezetesen?

— Az ottani erdészeket például nem zavarta, hogy kiirtják az erdőt, holott nálunk

követelmény, hogy három generációval előre kell gondolkodni. A múlt századtól a legtöbb Európai államban az erdőtörvényt politikai körökön kívül helyezték, nem engedtek beleszólást, csak a szakmának.

— Ebből az eltérő felfogásból származtak konfliktusai?

— Igen, tulajdonképpen ezért is mentem el Kolumbiába, mert azt mondtam magamnak, hogy a fene egyen meg engem, ha elviselem, hogy az erdész diplomámmal a Zsebemben favágó legyek.

— Kolumbiában mit dolgozott?

— Alagutakat és gátakat terveztem. Szerettem ott élni, ahol laktam. Medein az örök tavasz városa, 1200 méter magasan a

tengerszint fölött. A fizetésem tízszerese volt a munkavezetőkének ... Kolumbiában akkor a csúcson volt vagy két tucat oligarcha, ezek rettenetesen gazdagok voltak. Aztán következtek az ő „pribékjeik”, azaz a katonai és politikai arisztokrácia. Számuk nem lehetett több egy-két százezernél. Akkoriban olyan 14 millió ember élt Kolumbiában. Legfeljebb egymillió ha volt a jómódú entellektüel. Oda tartoztunk mi is. Nagyon jól éltünk. Aztán következett a sokmillió szegény. Kanadában, ha a bányában mint melós túlóráztam, akár többet is kereshettem, mint a főmérnök. Ez Kolumbiában elképzelhetetlen volt.

— Ön Kínában is megfordult. Hogyan került oda?

— 1989-ben volt egy balesetem, megsérült a vállam és nehezen gyógyult. Akkor kezdtem ismerkedni mindenféle keleti gyógymódokkal. Megtudtam, hogy Kínában meg lehet tanulni a csi-kung tudományát. Még abban az évben néhány hétre odautaztam, majd 1990-ben az egyetemen tanultam.

— Mi a csi-kung.

— A esi ebben az értelemben életerő, a kung pedig gyakorlat. Tehát az energia hasznosítása az életért, az egészségért. Ennek a dinamikus meditációnak gyógyító és egészségfenntartó hatása van.

— Eredményes volt?

Igen, a vállam meggyógyult, és mellékesen kaptam egy diplomát arról, hogy értek a csi-kunghoz. Azóta is használom önmagam és barátaim gyógyítására.

Azonban kizárólag szívességből. Nem szeretem a bürokráciát.

— Mióta él itthon?

— 1992-ben vonultam nyugdíjba és akkor jöttem haza a feleségemmel együtt. Akkor vettünk egy darab szőlőt itt a környéken, azóta élek Magyarországon, Szekszárdon. Ez a néhány év jó volt, szép volt...

— Volt?

— Igen, mert a kalandoknak még nincs vége. Szeretnék néhány évet eltölteni vízközeiben. Valahol egy tengerparti helyen akarok egy hullámgenerátort készíteni. Azon kívül szeretnék muzsikálni. Harmincötéves koromban kaptam a feleségemtől egy gitárt, negyven voltam, amikor megtanultam zongorázni. Most tárogatózom, klarinétozom, szeretnék megtanulni bőgőzni, és egy zenekarban balkáni népzenét játszani.

— Boldog ember?

— Az hát. Nagyon gazdag az életem. Ha az anyagiakat nézem, nagyon szegény vagyok, de az nem érdekes.

Hangyái János

A kalandoknak még nincs vége fotó:DEGRé Gábor

„Nem vágytam főigazgatói babérokra”

Dr. Komáromi Gabriella főiskolai tanárt, az irodalom- tudomány kandidátusát Horn Gyula miniszterelnök január 1-jével kinevezte a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola élére.

— Huszonöt éve dolgozom az intézményben, úgy is mondhatom, hogy e falak között zajlott az életem. Kedves dramaturgiája a sorsnak, hogy a pályázatomat a huszonötödik évfordulón kellett megfogalmaznom. Az évek során végigjártam az iskolai hierarchiát, nagyon sok mindent csináltam. Az elmúlt évig tanszékvezetőként dolgoztam. Soha nem vágytam főigazgatói babérokra, de a sors, az élet másként akarta. Az irodalomtudomány ügyének szenteltem az életemet, s nem tudhatom, hogy e szerepkörben miként állom meg a helyem.

— Mégis, miért vállalta?

— Eljött az az idő, amikor a világ legtermészetesebb dolga, hogy csak kiemelkedő, hiteles szakemberként lehet ezt a szerepkört betölteni. Természetesen nagyon nehéz feladat az, ami rám hárul, ami teljes embert kíván. Hétfőtől péntekig a főiskoláé vagyok, illetve a pénteket, a hétvégét az alkotó napoknak tekintem. Az is befolyásolt abban, hogy ezt a feladatot elvállaltam, hogy egyedül élek, odahaza nem tartozom elszámolással senkinek.

— Milyen kapcsolata van Tolna megyével?

— Tolna megye nagyon

kedves számomra. A férjem tamási születésű völt, ezért évtizedeken át többször is megfordultam a megyében. A másik, számomra igen fontos esemény szintén Tolna megyéhez kapcsolódik:

1981-ben Szekszárdon debütáltam. Az írószövetség cjltal a gyermekirodalomról rendezett tanácskozások egyik helyszíne Tolna megye székűr. Komáromi Gabriella

helye volt. Akkoriban ezek az összejövetelek rendkívül ünnepélyesek, nagy létszámúak voltak. Ma már - sajnos - kissé „ellaposodtak”. De jó- néhányan nosztalgiával gondolunk az ilyen alkalmakkor szövődött barátságokra.

— Most mások a feladatai, mint korábban.

— Például meg kell tanulnom nézőpontot váltani. Ugyanis nyolc éven át egy magyar nyelv- és irodalmi tanszék érdekeit képviseltem. Most viszont az egész intézményét, illetve azon túl is kell látnom, és igent vagy nemet kell mondanom. Sok időm nem volt arra, hogy felkészüljek, mert az elmúlt év júniusában hangzott el az első felkérés. Aztán az ősszel sokfelé jártam, konferenciákon, plenáris üléseken vettem részt, s kezdtem megbarátkozni a gondolattal, a rám váró feladattal. Erre a munkára senki sem kész, ezért sok mindenhez nem is értek. Irodalmár vagyok, idegen számomra például a pénzügyi terület. Nem is vállaltam volna el a feladatot, ha nem olyan gazdasági igazgató áll mögöttem, aki felkészülten, magas szinten végzi munkáját. Végülis a feltételek megvannak, nekem pedig ki kell azokat használnom, élnem kell a lehetőséggel. - p. téri • •

Mottó: Az ember olyan mértékben halott, amennyire képtelen kommunikálni, és annyira él, amilyen mértékben kommunikálni képes. ” (L. Ron Hubbard)

Önsegítő tréningek: kinek, hol a kapu?

Megmenthető-e a megrom- lotUnak hitt) házasság? Hogyan kommunikáljon a magányos ember, hogy társra találjon? Ha baj van, kivel? A gyerekkel, vagy a szülővel? Esetleg mindkettővel?

Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre keresik a választ azokon az önsegítő tréningeken, amelyek a szekszárdi Babits Mihály Művelődési Házban kezdődnek februárban.

A házaságmentő, a társkeresőknek tartandó önfejlesztő-kommunikációs és a szülőknek szóló hatékonyság- javító tréningek mentorától, Dér Miklósnétól kértünk interjút.

— Miből gondolják, hogy Önökhöz fordulnak majd akik úgy érzik, hogy tönkrement a házasságuk?

— Nincs az ilyen problémáknak igazából fórumuk, viszont a válások száma rendkívül magas. Az Őszinte szó szolgálatunk illetve az SOS telefonunk tapasztalatai alapján tudjuk, hogy ezekre a tréningekre szükség van. A hozzánk fordulók problémái között második helyen szerepeltek a társkapcsolatokból eredő bajok.

— Lehet-e, kell-e egy házasságot mindenáron megmenteni?

— Mindenáron nem, de fontos megtudni, hogy egyáltalán megmenthető-e. Ha igen, akkor feltétlenül meg kell menteni, ha nem, akkor abban kell segíteni a párnak, hogy emberi méltóságukat megőrizve - egymást meg nem alázva - tudjanak elválni.

— Mivel és hogyan foglalkoznak a házasságmentő tréningen?

— Rávilágítunk a férfiak és nők közötti különbségben rejlő konfliktusforrásokra. Magától értetődőnek tűnik, mégis rá kell döbbenteni az embereket, hogy a férfi racionálisabb, a nő inkább érzelmi beállítottságú. A valóságban persze ez sokkal árnyaltabb, de ezt tudni kell. Mindebből azonban sok minden következik.

Vannak elvárások, amelyeknek a férfinak és a nőnek meg kell felelnie. Ha ezekre kölcsönösen nem képesek, akkor megpróbálják egymást megváltoztatni. Ezt viszont a másik valószínűleg nem tűri el. Ekkor következik, hogy elkezdik egymást büntetni, amitől mindketten sérülnek. Sokszor nem az együttműködés dominál, hanem elindul egy önbecsülést rontó folyamat, amelyben mi- nősítgetik egymást. Ezek elkerüléséhez akarunk segítséget nyújtani.

— El tudom képzelni, hogy mondjuk egy feleség nehezen tudja elcipelni egy ilyen tréningre a tőle éppen válni készülőférjét. . .

— Ha csak a feleség jön el, akkor is eredményes lehet a tréning. Nehezebben ugyan, de amit tanul, annak nyomán befolyásolni tudja a másik felet.

— Inkább a nők fordulnak Önökhöz?

— Igen, de a férfi is lehet egy kapcsolatban a nehezebb helyzetben. Ez azonban ritkább.

— Mit takar az „Önfejlesztő-kommunikációs tréning társkeresőknek” elnevezés?

— Azoknak szervezzük, akik nehezebben tudnak kapcsolatot teremteni és azt megtartani. Ennek is, mint az előzőnek a lényege a Gordon-módszer.

— Mit tehet a magányos, hogy ne legyen az?

— Előfordulhat például, hogy aki magányos, annak általában az önismeretével, az önbecsülésével van probléma - hangsúlyozom: kivételek vannak. Aki tudja, hogy ő kicsoda, könnyebben talál társat és kevesebb hibát követ el. Baj ha felül- de az is, ha alulértékeljük magunkat. Sajnos a nevelési folyamatban inkább az „önlebecsülés” erősítése dominál. Sokszor mondják a gyereknek, hogy még erre se vagy jó, meg hogy haszontalan vagy ...

— Milyen módszerrel segítenek a tanfolyam résztvevőinek?

— Rengeteg kommunikációs gyakorlatot folytatunk, amelynek az a lényege, hogy az ismerkedés kezdetétől segítsen a mind eredményesebb információcserében. Van például az úgynevezett „kapujáték”, amelyben kiküldünk valakit, és közben körbeállunk, megállapítjuk, hogy melyik két ember lesz a „kapu”. Nekik ezt a szemükkel, pusztán a tekintetükkel kell jelezniük. Ha eltalálta a behívott játékos, felemelik a kezüket, átmehet a kapun. Ha nem így történik, akkor elemezzük, hogy vajon ki hibázott: vagy azok, akik nem tudták meggyőzően jelezni, vagy az, aki ezt nem fogta fel. Érdekes dolgokra lehet rávilágítani, nagyon tanulságos ez a játék.

— A harmadik a „szülőjavítónak" is becézett hatékonyságfejlesztő tréning. Ilyet már korábban is tartottak.

— Igen, és nagyon sok pozitív visszajelzésem van. Van, aki maximálisan elsajátítja és használja. Egy másik csoport eljut a „nagy felismerésekig” és részben elsajátítja, amit tudni kell. A harmadik része a hallgatóknak elsajátítja, de a gyakorlatban nem tudja igazán használni az ismereteket. Ez attól is függ, hogy a régi rossz minta - esetleg évtizedek során - mennyire gyökeresedett meg a gondolkodásában. Másrészt a tanfolyam csak akkor lehet eredményes, ha a résztvevő kellőképpen motivált, tehát magától jön ide.

— Mikor jönnek erre a tanfolyamra a szülők?

— Ha már nagy baj van otthon.

— A gyerekkel?

— Igen, kezdetben úgy tűnik, hogy a gyerekkel, amikor még nem tudják, hogy velük - is - gond van. A jelentkezők másik része pedig tudatosan jó szülő akar lenni.

— Mennyiben lesz más szülő, aki elvégzi ezt a tanfolyamot.

— Egyenrangú, partnerként kezeli a gyereket. A legnagyobb örömöt az jelenti, ha találkozom a tanfolyamot végzett szülővel és a gyermekével akik egymástól függetlenül úgy érzik, hogy a „másik megjavult.”-háj-