Tolnai Népújság, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-10 / 291. szám

Szombat, 1994. december 10. TOLNAI NÉPÚJSÁG 9 Búcsú van, szép magyar sors Havadtőy József Sok mindent mondanak Tamásiban Havadtőy József­ről. Hogy nagy világjáró, hogy John Lennon özvegyének, Yoko Ononak jelenlegi apósa, hogy Hitler titkárnőjének a szeretője volt. Olyanokat, amire az ember először rácso­dálkozik, aztán legyint egyet: ha igaz, akkor ilyennek is lenni kell. Gyakran látni es­ténként séta közben a város­ban. Lassan megy, nyugodt, óvatos léptekkel, mint akinek semmi nem sietős. Egyszerű, egyenes beszédű öregember. Egyedül él rideg, szerényen bútorozott lakótelepi lakásá­ban, a nagyszoba falán lógó óra számlapjáról a négy beat- les köszön vissza (nem rajong értük). Az az igazi szegény­ség, ha semmim nincs - mondja. Pedig sok mindene van: emlékei, három fia, és egy ritmusszabályzó a szí­vében. Otthonában egyik ci­garettáról a másikra gyújtva beszélt életéről.- Tirolban egyszer megis­merkedtem egy jó, teltkarcsú nővel, úgy hívták, hogy Kuc- kenhausen Mária, ő volt Hitler tiroli nyaralójának telefonos kisasszonya. Ennyi volt az egész. De azt se tudom, hogy látta-e egyáltalán Hitlert, erről nem is beszéltünk - ennyi a hitlerista szerető titka.- Nem tamási születésű, vagyok, nyolc éve költöztem ide. Hatvanéves koromban rosszullétek kerülgettek, olyan zuhanásszerű összeesé- sek. Elmentem egy doktorhoz, adtam a gubát neki bőven, és fogalma sem volt, mi bajom van. Nekem meg hiúság, vagy szégyenérzet lett volna mon­dani, hogy beteg vagyok, nem beszéltem róla, és ez volt a baj. Azon spekuláltam, - betonból épült panelben laktam Pesten -, hogy ez a rohadt beton árt nekem. Elkezdtem járni vi­dékre, emlékszem, Trabanttal mentünk és kikötöttünk egy vendéglőben Belecskán. Á falu gyönyörű volt, a kocs­mára meg az volt kiírva, hogy „Büfé-falatozó". Itt egy leszá­zalékolt beteg vasutas azt mondta: én tudok egy helyet, Keszőhidegkút az. Amikor beértünk a faluba, tetszett is, szüreti mulatság is volt, azt mondtam, ez jó lesz. Aztán fél év múlva jött egy teljes lebé- nulás, ez már csúnya volt, megműtötték Pesten. Másnap már megérkezett a fiam New Yorkból, meg a másik kettő is, röhögve jöttek, mondták, hogy megijesztettél bennün­ket, de ha meghalsz, - ilyen hülyeséget még egyszer sem csináltál -, ki fogunk röhögni. Fél év múlva is volt egy nagy műtét, aztán egy infarktusom, most két éve újra felvágtak, drótot raktak belém, össze­varrtak. Beköltöztem Tamá­siba, Hidegkúton az erdőszé­len se orvos, se bolt. *- A Havadtőy székely ere­detű név, apám székely szár­mazású volt. A 14-es háború végén megsebesült, Rácal­másra került egy iskolakór­házba, ott ismerte meg anyá­mat, akinek az első férje Szer­biában elesett, és magára ma­radt öt árvával. Utána egy tí­fuszjárványban négy meghalt, egy megmaradt, még hatot szült édesanyám - ilyen ma­gyar sors volt az övé. Rácal­máson éltünk 1929-ig, aztán felköltöztünk Pestre. Abban az időben borzasztó munka- nélküliség volt, nem az, ami most van, emberek lettek ön­gyilkosok miatta. Egyik bá­tyám, János, szabó lett, miként édesapám is, Voronyezsnél elkallódott. 1942-ben még itt­hon volt a frontról, én kísér­tem el a kelenföldi állomásra, de semmit nem beszéltünk. Ha egy nappal később indul vissza, lekéste volna az áttö­rést, még meg is maradt volna. A másik bátyám a há­ború előtt repülőszázadhoz vonult be. Fényképészféle volt, nem repült soha, a csa­pata Leányfalunál kapitulált, de legalább megúszta. Engem nem tudtak elvinni, mert 44 őszén kellett volna bevonulni, akkor órássegéd voltam, és a főnökömnek volt egy isme­rőse, aki elintézte, hogy visz- szamenőleg felvegyenek egy hadiüzembe, ami rádiókat gyártott. Egy hétig bejártam dolgozni, több idő már nem volt, a háború után meg oda­adták a munkakönyvemet.- Aztán Fehérvárra mégis­csak bevonultattak, a város tele volt orosszal. Egészség- ügyi tisztes lettem, de tisztet akartak csinálni belőlem, méghozzá úgy, hogy kivisz­nek Moszkvába. Na, ez kell nekem, mondtam, Moszkvá­ban még Sztálinnak sem volt jó dolga, nem hogy nekem lett volna. Amikor eltávozást kap­tam, aznap este jót mulattam, másnap megléptem. 1947-ben kiszöktem az országból. így kerültem Tirolba a Kucken- hausen Máriához.- Kint a fiatal férfiak jelent­kezhettek Kanadába, meg Angliába. Én jelentkeztem, de azt mondták, hogy Kanada nem fogad magyarokat, mert azok háborúban állnak az Egyesült Államokkal, de amúgy is túl messze van, ezért választottam Angliát. Bá­nyásznak vittek minket Skóci­ába. Az angol lágerben elma­gyarázták, mikor indul a busz Skóciába, de én lekéstem, ké­szakarva eltévedtem. Futot­tam, a főnökig meg sem áll­tam, hogy hol a busz? El­ment?, De kár! Nem is akar­tam bányász lenni, órás vol­tam, mondtam, hogy küldje­nek vissza a francba, de végül ott maradtam. Közben Mária is Angliába jött, kint volt előbb, mint én, mert neki volt útlevele. Dél-Angliában la­kott, hál'istennek jó messze tő­lem, mert nem voltam én elra­gadtatva a némettől, meg semmi idegentől, akkor már jobban ragaszkodtam a ma­gyar mivoltomhoz. Hát ír a Mária egy levelet, hogy terhes, én meg elhittem, bár tudtam, hogy ez a régi kurvák trükkje. Aztán nemsokára összeismer­kedtem a feleségemmel - ma­gyar lány volt -, három hónap múlva meglett az esküvő. Egyszer Londonba utaztunk, - London jó nagy falu -, össze­futottunk a Máriával, a felesé­gem meg is hívta egy teára. Hallgattam, lapultam, egyszer csak elkezdett sírni, én meg el­lógtam a kocsmába.- Londoban órásként dol­goztam, három fiunk szüle­tett. Az évek alatt anyagi jólé­tet teremtettem, a ház, kocsi megvolt. 1953-ban jött a hat-három, én egyetlen kinti magyarként meghívót kaptam a meccsre, és a bankettre. Ér­deklődtem a hazatérésem felől, de azt mondták, hogy még hazarándulni sem cél­szerű. Időközben bántotta az önérzetemet az, ahogy a hi­degháború alatt kint Magyar- országról beszéltek, úgy dön­töttem, otthagyom az egészet. Amnesztiát is kaptam, 56 őszén összepakoltunk, és jöt­tünk haza. Budatétényben vettem házat, 23-án délelőtt beköltöztünk, délután már lőt­tek - ez a magyar sors. A gye­rekek sírtak, mondtuk nekik, ne sírjatok, búcsú van. A baj nem ez volt, hanem, hogy egyik óráról a másikra nem kaptunk élelmiszert, de. átvé­szeltük a nehéz napokat. Ké­sőbb megnyitottam az üzle­temet, Budapesten éltünk. *- A legidősebb fiam órás, jól menő üzlete van, a középső elektroműszerész, később ka­tona lett Ercsiben. Neki sem tetszett a mundér, leszerelt. Samu, a harmadik fiam el­ment pincérnek, de minden­áron meg akart lépni, addig repült a szocialista orszá­gokba, amíg sikerült. Tudta, hol lehet „elkallódni". Bejött a zsuga neki, Belgrádban lelé­pett, átsétált Olaszországba, és kikerült New Yorkba. El­rontotta az életét... New Yorkban egy idősebb nője volt, nála dolgozott a lakbe­rendezési üzletében. Már ak­kor nagyon sok pénze volt, és én ezt soha nem szerettem. Az üzletbe betévedt egyszer a Yoko Ono és a John Lennon, a srác nagyon megnyerő mo­dorú, így összehaverkodtak, „felcsípték". Aztán John Len­nont, puff, lelőtte az az őrült, és a Samu lépett a John Len- nőn nyomába fél év múlva.- Ritkán jön haza. Egyszer itt voltak a „béke jegyében" - akkor még a Kádár volt -, mert ez a Yoko nagy „béke­harcos" volt, és a béke javára elhozta az egész zenekarát, néger gyerekekkel, mert sze­retik ezt a viszketegséget, hogy úgy mondjam. Közben nyitottak egy galériát is, a volt Néphadsereg utcában, most 56-os galériának hívják. *- Köszönöm, Tamásiban nagyon jól érzem magam. Pes­tet nem bírom sokáig, ahogy nem bírnám elviselni ezt, ha húsz éves lennék, se keresni, se csajozni nem lehet, mert ki­beszélik az embert. Este tízig, tizenegyig sétálok, és nem félek. Ha jön is egy alak a sö­tétben, nem gondolok semmi másra, mint hogy egy tamási ember az, közelebb jön, még köszön is. Itt még van ember­ség. Nincs olyan nap, hogy három ember közül egy nem kérdezi meg, hogy vagyok. Sajnos én elfelejtem őket, de ők megismernek. Ridegen élek, de nem én vagyok rideg, hanem ilyen volt az életem. Tóth Ferenc - Fotó: Degré Túlsúlyosak vagyunk Magyarországon a halá­lozások háromnegyed része a szív- és érrendszeri, vala­mint a rákos betegségek mi­att következik be és fiata­labb életkorban vezet halál­hoz, mint más európai or­szágokban. Bár az utóbbi években egyre sűrűbben és egyre több fórumon kongat­ják a vészharangot a táplál­kozás és az életmód nem megfelelő volta miatt, az emberek gondolkodásában, szokásaiban még igen kevés változás tapasztalható. Szomorú, de leginkább csak azok hajlandóak egész­ségesen élni, akikre már „rá­ijesztett" a betegség. A táplálkozás kívánalmai­tól eltérő mennyiségű és összetételű étel fogyasztása nagy kockázati tényező, s a magyarországi étkezési szo­kások nem kedveznek a zsír- és koleszterinszegény táplálkozásnak. Az ÁNTSZ Tolna megyei intézetének egészségvédelmi osztálya által nemrégiben szervezett egészséges táplálkozási kon­ferencián dr. Erdős Erzsébet, a budapesti Szent Imre kór­ház főorvosa tartott előadást „Elhízás és magas vérzsír­szint a felnőtt lakosság kö­rében" címmel. A Szent Imre kórházban a nem megfelelő étrend és életmód „végeredményé­vel", a túlsúlyos, több rizi­kófaktort hordozó, vagy már beteg emberekkel talál­koznak, s rajtuk próbálnak segíteni. Néhány fontos tudnivaló: mit nevezünk el­hízásnak? A normál sú­lyunkat a testmagasságunk­ból számíthatjuk ki, mégpe­dig az egy méter fölötti cen­timétereket kilónak „átmi­nősítve", tehát egy 170 cen­timéter magas ember eseté­ben a normál testsúly 70 ki­logramm. Az ideális testsúly ennél kevesebb, példánk esetében a 70 kilogramm 85 (nőknél) és 80 százaléka (fér­fiaknál.) Ma, Magyarorszá­gon a férfiak 32, a nők 45 százaléka nehezebb a nor­mál súlyánál. Nem árt tisz­tázni néhány dolgot az elhí­zással kapcsolatban. Az el­hízás általában a csecsemő, kisgyermek túltáplálásával kezdődik. A 30-40 éves élet­korban bekövetkező „elhí­zási hullám" oka pedig leg­többször a kevésbé aktívvá váló életmód. A hormonális eredetű elhízás sokkal rit­kább, mint gondolnánk - bár érthető, hogy jobban hangzik - s gyógyszeres ke­zeléssel az is eredményesen kezelhető. Szívesen emlege­tik még a családi örökséget, mint az elhízás okát, ám ezt a vizsgálatok nem bizonyít­ják egyértelműen, a geneti­kus tényezőknél jobban be­folyásolnak a táplálkozási szokások. A túlsúly beszer­zése szempontjából kritikus időszakok: pubertás, szü­lés-szoptatás, aktív sporto­lás befejezése, dohányzásról való leszokás. Nem ritka az évek során tartó folyamatos „lerakódás" sem. Ha már beszereztük a túl­súlyt, fontos, hogy tisztában legyünk az elhízás típusá­val. Két alaptípust külön­böztetünk meg: az „alma", illetve a „körte" típusú kö­vérséget. A körte típus ese­tében, mint a neve érzékle­tesen mutatja, a test alsó ré­szére, a csípőre, ülepre, combra rakódik a súly. Az alma típus esetében a derék, a gyomor és a has a „kitün­tetett", s ez utóbbi típus hordozza inkább a rizikót. Könnyű tisztázni, körte, vagy alma típussal van-e dolgunk. Mérjük meg a de­rékbőséget és a csípőbősé­get, s ha a kettő hányadosa 1 egésznél (férfiak), illetve 0,8-nél (nők) nagyobb, akkor alma típussal van dolgunk. S mi ilyenkor a teendő? Bizony cselekedni kell: az alma típusú elhízás hajla­mosít a magas vérnyomásra, a magas vérzsírszintre, a cukorbetegségre, s még so­rolhatnánk. A testsúly csök­kentése a rizikófaktort is csökkenti, tehát érdemes le­adni a felesleget. Az étrendben - ha van túlsúly, ha nincs - a minél kevesebb zsír, cukor és ko­leszterintartalmú étel lenne a kívánatos. A Szent Imre kórházban például napi 500 kalóriát kitevő élelmen tart­ják a diétázókat. Reggel és este rostdús ital a menü, ebédre pedig szűrt levest, valamint natúrszeletet zöld körettel kapnak a páciensek. Ha két étkezés között éhe­sek, zabkorpát kínálnak ne­kik. Ezt egyébként minden­kinek javasolják, mivel igen jót tesz az emésztésnek, csökkenti az étvágyat, s a cukor felszívódásának mintegy 10 százalékát meg­gátolja. S általános tanács ez is: olajjal főzni-sütni, fehér kenyér helyett barnakenyér, sovány húsok, napi 1,5-2 li­ter folyadék. Semmi esetre sem javasolnak olyan fo­gyasztószert, mely vízhajtó hatású. „Kalóriabombának" minősül a szénsavas üdítői­tal is, s talán kevesen tudják, a tonik ilyen szempontból pont olyan „édes", mint a kóla. Venter Marianna „Te jó ég, már megint terhes vagy?!" Egy családban négy gyerek Valahogy a mai világunk nem kedvez a több gyereket vállaló szülőknek, talán fölös­leges sorolni az okokat. Azt viszont érdemes lenne egy­szer elemezni, miért van az, hogy sokan nem nézik jó szemmel azokat, akik vállal­koznak arra, ha több gonddal, nehezebb körülmények között is, de a szokásos egyke helyett akár négy-öt, vagy még több gyereket is felnevelnek. Miért van az, hogy segítség, megér­tés vagy akár csak együttérzés helyett, inkább azt mondják: úgy kell neki, minek vállalta?! Battonyainé dr. Wéber Izolda négy lurkó anyukája, pedig ő annak idején egy szem gyermekként uralta a családot. — Elhatározás vagy a vé­letlen „műve", hogy valakiből nagycsaládos lesz? — Bizonyára sokan vannak akik eleve arra készülnek az életben, hogy nekik sok gyer­mek kell, de valószínű, még többen vannak azok, akiknél véletlenül alakult így. De a lé­nyeg, hogy értsd, ez egy élet­forma, ez egy csodálatos elkö­telezettség. Mi biztosítjuk a jövő nemzedékét. — Szépen hangzik. Mekko­rák a gyermekeid? — Boglárka 13 éves, három kiló tíz dekával jött a világra, rendkívül határozott, meg­bízható kislány. Lackó 11 éves, ő négy kiló tíz dekás volt amikor megszületett, ő más természetű mint a testvérei, érzékenyebb, kiszámíthatat­lanabb, de közülük a leggya­korlatiasabb. Amihez kedve van, azt bármi áron megvaló­sítja. Izabella 8 éves, négy kiló hetven dekájával nagyon meggyötört amikor megszüle­tett. ő mindig vidám, jófejű gyerek, de ha valamit gondol, valamiről véleménye van, azt egy az egyben kimondja. Erről majd le kell szoknia, mert kü­lönben sok baja lesz az élet­ben. Jankó 5 éves, három kiló nyolcvan dekával született, aranyos, amolyan mindenki kedvence, de nagyon makacs kis kölyök. Mi tulajdonkép­pen csak két gyermeket ter­veztünk, a másik kettő inkább a véletlen műve, de boldog vagyok, hogy így alakult. — Óhatatlanul adódik a kérdés, nehéz megélni hat embernek egy családban? — Én nem akarok panasz­kodni, mert mostanában ez divatba jött és nagyon elegem van belőle. A férjem egy évig munkanélküli volt, akkor ne­hezebb volt, de akkor is kijöt­tünk a pénzünkből, mert ak­kor annyit kellett beoszta­nunk. Nem jutott semmi másra, csak arra, hogy enni tudtunk. Ma egy kicsit köny- nyebb, mert mindketten dol­gozunk, így a gyerekek hétvé­genként már egy-egy üveg kó­lát is kapnak. Tudod, nem ez a legnehezebb, hanem amikor látom valamelyiken, hogy egy márkásabb sportcipőt, egy di­vatos ruhát szeretne. Mi álta­lában turkálókban vásáro­lunk, vagy kapunk ismerősök­től. Legutóbb Boglárka kapott egy új cipőt, Lackó csak nézte, nézte, majd megjegyezte: „Ugye apa, ha lesz pénzed, nekem is veszel egy új cipőt!" Ilyenkor úgy összefacsarodik a szívem. De jó gyerekek, megértik, hogy nekünk eny- nyire futja, és nem követelőz­nek. Tudják azt is, mennyibe kerül egy tojás, és ezért vasár­nap nem lesz sütemény ebéd után, legfeljebb puding. Ez volt a kérdésed anyagi olda­lára a válaszom. De nem kell bennünket sajnálni, mert amennyivel kevesebb pénz jut gyerekenként, annyival több jut érzésben. Mind a négyen zenére, táncra járnak. Min­denkinek megvan a maga fel­adata, összetartok a gyereke­ink, egymást óvják, felelős­séggel szeretik, mi mindent megbeszélünk. Sőt én azt sem szégyellem, ha igazságtalan vagy türelmetlen voltam és ezzel megbántottam vele va­lamelyiküket, hogy bocsána­tot kérjek tőle. — Ázt szokták mondani, az vállal sok gyereket aki köny- nyen szül. — Én mindig nagyon fél­tem a szülésektől, mert na­gyon meggyötört mind a négy gyerek. Ä harmadiknál ráte­keredett a köldökzsinór a kis nyakára, az orvos üvöltött, hogy nyomjam, mert megful­lad a baba. Nekem már nem volt semmi erőm, úgy préselte ki belőlem szegény orvos a kis ■ Izát. Szörnyű volt, megfogad­tam, hogy soha többet. Ami­kor Jankóval ezek után terhes lettem, csak sírtam. Mi lesz ve­lem? Hát még akkor milyen rosszul esett, amikor ismerő­sökkel találkoztam, akik rám­csodálkoztak, te jó ég, már megint szülsz?! Ma már csak nevetek ezen. Szerencsés va­gyok, a gyerekeim egészsége­sek, van egy nagyszerű fér­jem. Ha valamit kívánhatnék magunknak, talán az lenne, ha bemegyek a boltba, legalább egyszer havonta, ne csak a felét tudjam megvenni annak, amire szükségünk lenne. És még valami, de ezt már csak neked mondom, megvan az örömöm, megvan a bánatom, de a gyeremekeimnek köny- nyebb életet kívánok, mint amüyen az enyém. Mauthner

Next

/
Thumbnails
Contents