Tolnai Népújság, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-31 / 308. szám
1994. december 31., szombat A „sógorok ” tiszteletadása fotó: gottvald Az utolsó fogadalom Esik. Rendületlenül esik. Zuhog. így aztán annak is csak kicsit tudunk örülni, hogy bejutottunk Gyulajon egy hajtóvadászatra - nézőként. Újra és újra megállapítjuk, hogy esik - nem nagy bölcsességre vall - , aztán morgunk egyet, mint valami bolhás kutya. Ráadásul még az a nagydarab osztrák is felbosszant bennünket, aki az óbirodi vadászház ajtajában a köszönés után annyit mond: — Das Wetter ist sehr schön. — Ja - válaszolunk nem kis éllel. — Wunderbar! Szívlágyítóként azért behajítunk egy-egy Jägermeistert, aztán mivel a tizenkét „sógor” és a magyar kísérő vadászok gépkocsiba szállnak, a hajtők szintúgy, mi is elfoglaljuk helyünket a Siklósi Lajos parancsnokolta UAZ-ban. Megindulunk, s olyan erdei utakon járunk, ahova nyugodtan elvihetné kirándulni a közúti igazgatóság azokat a polgártársainkat, akik szidják a közutak minőségét, mert akkor legalább megtudhatnák, hol lakik a Jóisten. Szóval megyünk, haladunk, közben Kaposi László, Orsós Lajos, Váczi Sándor, őri László, Göttlinger József és Bende Ferenc, alias Buger meg a Morzsi kutya társaságát élvezzük. Úgy mondják, ők a „törzskönyves hajtők”, más néven a „dögészek”, azok, akik a ceremóniához készítik elő a zsigerelés után a vadat. Kaposi László fogadkozik: — Ma megdöntőm Holló György fővadász zsigerelési rekordját - mosolyog -, két perc negyvenöt alá megyek. A többiek bólintanak, cukkolják, de az csak somolyog és jókat húz a narancsitalos flakonból. Rágyújtanak. Azt mondják, tele van a hócipőjük az esővel - hát még a hajtőké! - de ettől még sikeres lehet a vadászat. A Liszenkói réten gyülekezünk. A terület - úgy mondják - nem egy Tamásiban szolgált orosz laktanyaparancsnokról, sokkal inkább egy honfitársáról kapta a nevét, akinek a módszere alapján kívántak erdőt telepíteni egykor. Szóval a Liszenkói réten vagyunk. Az emberek esznek, isznak, felkészülnek a Pankai cső hajtására. Fonyó András, Fazekas Zoltán, Gálos Csaba vadász jön üdvözölni bennünket és megállapítják: lazán öltöztetek. Az „ukázt” ismételjük el nekik: azt mondta a fővadász, melegen, de lazán öltözzetek, hogy mozogni tudjatok. Mivel a Népújságról van szó, azt is ígérte: a vaddisznók, a dámok lassabban szaladnak, néha meg-megáll- nak, pózolnak a fotósnak, hogy megkönnyítsék a munkáját. .. Nevetnek, s mondják, ez mind igaz, csak hát esik. Ezért sem hajtják a sűrűt, csak a szálerdőt. Kocsiba szállnak. Siklósi Lajos nyúl be az esőköpenye alá, megigazítja a vállán a fegyverét, aztán egy másik mozdulattal lapos üveget vesz elő, — Értényi - nyújtja felém -, az apósom főzette. Húzzátok meg! Jólesik a papramorgó. — Akkor... jöttök? - kérdezi, s megindul a les felé. Követjük. Még az esőfüggönyön, a decemberi szürkeségen át is csodálatos vidék tárul elénk. A rádióval és a szemünkkel tartjuk a kapcsolatot a Pankai cső világával. Siklósi Lajos hol sut- togóra fogja a hangját, hol hangosabbra ereszti és közben mindent elmagyaráz. Tudjuk a helyzetünket, azt, hogy hol álltak fel a vadászok, hol várható a vad, hogyan próbálják átvágni az útját... Aztán halljuk egyre közelebbről a hajtők zaját is. A cső felső felén már túl vannak, ám lövés nem dördült még. A hang távolodik, a rádió viszont szól. Megbeszélik, hogy harminc méterre tőlünk ment el egy jókora vadkan, a másik hasonló méretű pedig most szapo- ráz előttünk. Nem véletlenül „lógott” meg ... Aztán fegyverropogás hallik: egy ... kettő ... három ... négy ... öt... Szól a rádió. Megmondják, hol a zsákmány, s mi az. A helyszínre csúszkálunk. Kaposi László mosolyogva száll ki: — Időre zsigerelünk, most a Népújságért csináljuk. Rövid pengéjű, éles kés, fűrész kerül elő, majd kis idő múlva húzzák, kocsira teszik a vadat. Ugratják egymást - az időt elfelejtették mérni -, közben megtörlik véres kezüket, aztán megyünk Kisdádra a vadászok után. Nincs időnk gyönyörködni a tájban - az eső meg az UAZ miatt nem is tehetjük -, rádión tudatja velünk a fővadász, hogy hova kell menni a zsákmányért, A zsigerelő brigád ezért érkezésünk után azonnal indulunk. Keserves munka ez embernek, gépnek - állapítjuk meg, miközben ember a vadat, autó az elakadt autót húzza. A vaddisznóból vért vesznek - laborban majd kimutatják termelt-e ellenanyagot a sertéspestis ellen, s azután döntenek a tetem sorsáról -, a rókakomával pedig „kesztyűs kézzel” bánnak. Mivel az ördög nem alszik, nem tudni, veszett-e vagy sem, ezért spárgával fogják, zsákba teszik, elkülönítve szállítják. Esetében is majd a laborban mondanak ítéletet. Van időnk ebédre Kisdádon, ahol jól esik a baromfigulyás, s a kenyér - az előttünk járók a kuglóffal is így voltak s a meleg faház. Még egy hajtás és beesteledik. A „dögészek” kivonulnak, a sógor vadászok be. Az eső elállt - észre sem vettük -, koromsötétre kész a teríték. Fellobban a tűz, megszólal a vadászkürt, tisztelegnek a le- győzöttnek... Bemegyünk Óbirodra az emlékeinkkel, s Holló György fővadásszal értékeljük a napot. — Kétnapos vadászat második napján vetettek részt - mondja negyvennégy vad esett ösz- szesen. Az az igazság, nem nagyon akarták lőni a disznót - három esett összesen -, inkább a tarvadat kívánták. Ez a munka a vadgazdálkodás szerves része, a tarvadapasztási tervet vendéggel teljesíttetjük, s ez az államnak is jó valutabevételt jelent. Hogy tetszett nektek? — Mi tagadás, tetszett, csak az az átkozott eső esett volna jobban . . . Nevetünk, s örömmel vesz- szük Fehér Istvánnak, a Tamási Erdészet vezetőjének az invitálását egy kis lélekmelegítőre és pár jó szóra, hogy szépítsük ez emlékeket. Ékes László FOTÓ: GOTTVALD Már megin’ ez a depresszió - sóhajtott fel Szilveszter úr egy új nap reggelén, miközben a fürdőszobai tükörben ellenőrizte, vajon megfelelően be van e lőve a sérója. (Szilveszter úr ugyanis adott magára.) Megvolt azonban az a képessége, hogy újra és újra kikecmeregjen lelki válságaiból. Szilveszter úr a nagy ígéretek mestere volt, mondhatni ígéretes tehetségnek tartották. A közönséges ígérgetőkkel szemben azonban ő alapvetően jószándékú fogadalmár volt, mindig komolyan is vette ígéreteit, csak éppen nem tudta őket betartani, kivéve egy emlékezetes esetet, amikor a kisdobosok 6 pontját kérte rajta számon szigorú őrsvezetője, és Szilveszter úr (akkor még pajtás) tiszta lelkiismerettel számolhatott be jócselekedeteiről. Szóval akkor még nem volt vele semmi baj, később jött a törés az életébe, biztos a történelmi korszak volt a ludas, mert, mint tudjuk, az tehet mindenről. Szilveszter úr mindettől függetlenül elboldogult az életben. Különösen a pártközpontok alkalmazták előszeretettel, elsősorban választások idején. Mivel ezekben az időszakokban örvendetesen felduzzadt a pártok száma, Szilveszter úr kedvére válogathatott az állások között. Feladatköre a jól hangzó ígéretek kitalálása volt. Mivel elsőrendűen tudott új életet kezdeni, és meg volt győződve ígéreteinek őszinteségéről, különösebb lelki tusák nélkül viselte, hogy akadt olyan korteshadjárat, amikor szinte az összes jelentősebb pártnál megfordult, mint ígéretgyártó. (Valljuk be, ez meg is látszott a választási programokon.) Ezekben az időkben Szilveszter úr mindig összegyűjtött annyi pénzt, hogy kihúzza vele 4 évig. A kormányválságok, polgári elégedetlenségi mozgalmak, sztrájkhullámok és egyes ellenzéki honatyák jövendölései az apokalipszisről mindig új reményt ébresztettek a szívében, hátha új választásokat kell majd kiírni, és akkor megint szükség lesz rá. Szilveszter úr a választások közötti időpontokban eléggé léha életmódot folytatott, ám, mint a prológusból is kisejlett, arra azért mindig vigyázott, hogy a séró be legyen lőve. Gyakran azonban nem csak a frizúrt, hanem önnönmagát is belőtte egy-egy jófajta konyakkal, pezsgővel, ám a ciklusok végén, (a nehezebb időkben), bizony az is megesett, hogy Di- ana-sósborszesz melengette bárzsingját. Szilveszter úr tudta, hogy a mértéktelen italozás problémákat rejteztet magában. Ugyanis ha ivott, mindig eszébe jutott a sok beváltatlan ígérete, és ilyenkor elszomorodott, és gyakorta elköny- nyezte magát. A másnap pedig mindig depresszióval érkezett. Az emberek, akikhez olykor közelebb került, hamar felismerték megbízhatatlanságát, és elfordultak tőle. Házassági ajánlatai is magától értetődően kudarcba fúltak, Szilveszter úr tehát szó szerint magánéletet élt. Egyedül a kártyapartnereivel jött ki jól, a pókerben ugyanis senki sem veszi komolyan a partnerek szemenszedett ígéreteit. Szilveszter úr tehát állt a tükör előtt, depressziósán, nyomorultul, és akkor a rádióból meghallotta, hogy beköszönjön) a nevenapja. Szilveszter urat egy pillanatra majd a frász törte ki, (mert jó hangos volt a rádió), de aztán illedelmesen visszaköszönt. Közben megfogant a fejében a gondolat, hogy ezen a napon egy utolsó fogadalmat tesz. Éjfélkor, francia pezsgő mellett (egy kormányzati ciklus elején történt ugyanis a dolog) megfogadta, hogy inkább leharapja a nyelvét, de többé nem fogad meg semmit. Telt, múlt az idő. Szilveszter úr a választások közeledtével bejelentkezett a pártokhoz, de azok páros lábbal rúgták ki. Hát már ne is ígérgessünk? - kérdezték tőle dühösen. Házassági ajánlatai újfent kudarcba fúltak, ezúttal azért, mert nem volt hajlandó esküket tenni a nőknek. Még a kártyapartnerei is elhidegültek tőle, mivel képtelen volt megalapozatlan tétemelési ígérvényekbe belemenni. Szilveszter úr tehát felismerte, hogy nem jól van ez így. Ekkor elhatározta, hogy megfogad egy jó tanácsot, amit az újságban olvasott arról, miként lehet az életet rendbe tenni. Ám utolsó fogadalma értelmében ekkor le kellett harapnia a nyelvét. Szilveszter úr ettől kezdve nyelv nélkül (de boldogan!) élte további életét. Az örömteli élet titkát viszont képtelen elmondani. sk A repülősök csak úgy emlegetik, hogy „a Marcsi”. Lassan már tíz éve, hogy először egy könnyű kis vászon szárnyon a levegőbe emelkedett. Csókáné Virág Mária azóta nemcsak kiváló pilóta lett, hanem Európában nő létére egyedüliként, oktatói képesítést is kapott. — Hogyan lesz egy törékeny lányból sárkány repülős? — Mint minden gyerek, én is álmodoztam, de jó lenne szabadnak lenni, mint a madár! Tíz évvel ezelőtt hárman elhatároztuk, hogy megtanulunk mindent, amit az akkor még új sportág kínált. Minden héten Paksra jártunk át, ott volt egyedül az atomerőműnek sárká- nyos szakosztálya. Emlékszem, hogy az elméleti vizsgát Pesten kellett letenni és pont a szilveszter előtti napon. Az első gép, amin repültem egy Trabant motorból és egy Apolló típusú szárnyból állt. Naná, hogy naA sárkányos nagymama gyón izgultam, de a világért sem mondtam volna le erről a semmihez sem hasonlítható élményről. — A gépet önállóan állítja össze minden pilóta. Hogy képes erre egy hölgy? — A szárny 30-40 kiló, de megbirkózom vele. Az elmúlt évek alatt, éppen a napokban számoltam össze, 1850 órát repültem. Részt vettem több Nemzeti Bajnokságon, eddig a legjobb eredményem a férfiakból álló mezőnyben az ötödik helyezés volt. Sajnos ma már kevesebbet repülök, mert nagyon drága lett az üzemanyag és a klub is kevesebbet tud segíteni a tagjainak. A közelmúltban egy rangos versenyen itt volt Ocsényben Anna Weith, a FAI (Nemzetközi RepülőszöFOTÓ: ÓTÓS RÉKA vétség) tekintélyes tagja, aki a II. világháború alatt pilótaként szerzett magának hírnevet. Sokat beszélgettünk, tőle tudom, hogy kevesen vannak a nők között, akik a repülést ilyen komolyan veszik. — Mit szólt ehhez a család? — Akkor már elváltam és egyedül neveltem a fiamat és a lányomat. Talán éppen a magány vitt ki a reptérre, hiszen a gyerekekkel jókat lehet itt kirándulni és nézelődni. Természetesen a fiamat sikerült is „megfertőznöm”. — Megszerezte az oktatói vizsgát, hány tanítványa volt? — Harmincnégy férfi és egy leány. Az utóbbinak nagyon jó keze volt, jó nevű vitorlázó lett. Az első felszállás után már lehet látni, hogy lesz-e folytatása az oktatásnak. Aki a félelmét nem tudja leküzdeni, tovább ne próbálkozzon. Természetesen mindenki izgul egy kicsit, de ha annyira, hogy a félelem már megbénítja, akkor nem szabad folytatni. Az oktatás legizgalmasabb perce az, amikor a tanítvány egyedül felszáll. Ilyenkor remeg kezem, lábam és hiába tudom, hogy mindent tud, mindent százszor, ezerszer begyakoroltunk, mégis elönt a forróság, csak épségben földet érjen. A legszebb kárpótlás, ami azért ritkán adódik az ember életében, ha a tanítványból válogatott pilóta lesz. Egyik első tanítványom, Thuróczi Endre évek óta válogatott motoros sárkányrepülős, és az idén, a világon elsőként, megkapta az aranykolibri jelvényt. — Tudnak-e a hobbijáról a kollégái? — A szekszárdi húskombinátnál dolgozom, és én ugyan nem nagyon hoztam szóba, de azért mégis kiszivárgott. Jókat szekáltak emiatt, sárkánynak becéztek, máskor meg ámuldoztak, hogy egy rongydarabbal hogyan lehet repülni?! — Soha nem félt még repülés közben? — Aki fél, ne repüljön. Különben a repülés még mindig biztonságosabb, mint a közúti közlekedés. A laikusok úgy gondolják, minél magasabban vagyunk, annál veszélyesebb a helyzet, pedig éppen fordítva van. Ha kétezer méteren történik a géppel valami, akkor van idő kinézni egy legelőt vagy egy sík területet, ahová még el- siklok a géppel. Mindig vonzott a magasság, tervbe is vettem, megdöntőm a magassági rekordot is, eddig 3500 méterig jutottam. Ma már a lányom révén nagymama vagyok, van egy csodálatos két éves kislány unokám. Ha nagy lesz, őt is felviszem magammal, hogy érezze, mi a szabadság. Mauthner. /.
