Tolnai Népújság, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-31 / 308. szám
10. oldal Hétvégi Magazin 1994. december 31., szombat Kalandos, szép pálya a rendőré A családról Farkas Béla plébánossal Megújítani a szeretetkapcsolatot Az idei év a családok éve volt, és ez alkalmat kínált arra, hogy egy kicsit többet beszéljük arról, hogy ez a sokat bírált szűk közösség mit is jelent mindnyájunknak. December 30-án, a megyeszékhelyen, a belvárosi katolikus templomban Bíró László, szekszárdi származású püspök misét mondott a családokért. Ez adta az alkalmat arra, hogy megkerestük Farkas Béla katolikus plébánost. — Plébános úr, mit jelent a keresztény egyház számára a család? — Az egyháznak és a társadalomnak is alapsejtje a család. Erre épül, családok nélkül nem is lehet elképzelni a kereszténységet, ott növekszik fel a gyermek, ott tanulja meg a hitet, az emberséget. A szülők hitből fakadó életéből látja, hogy a vallás milyen öröm és milyen érték. — Korunkban sajnos egyre több a válás, egyre több gyerek érzi át a választás kényszerűségét. A tartós egymáshoz kötődés ma már nem jelent ideált, a könyvek, filmek, újságok a kötöttség nélküli szabadságot hirdetik. Hogyan segíthet ebben a helyzetben az egyház? — Falun, kisebb közösségekben könnyebb a plébános helyzete, hiszen személyesen ismeri az embereket, a problémáikat, egymás előtt zajlik az életük. Könnyebben találnak kapcsolatot egymással. Ezt éreztem az előző helyemen is. A városban kevesebben jönnek el hozzánk a gondjaikkal, vagy már csak akkor, amikor már megoldották és konkrét helyzet elé állítanak bennünket. A templomba járó szülők, nagyszülők elmondják a gondjaikat, így kapcsolatunk van a családok életével. Hogy mit tudunk tenni? A házaspároknak próbálunk a lelki gyakorlatokhoz hasonló olyan hétvégét rendezni, ahol megújíthatják a házasságukat, a szeretetkapcsolatukat. Azt gondoljuk, ha vannak vonzó családi közösségek, akkor ez másokra is kihat. Ahol pedig már megtörtént az elválás, ott megpróbáljuk segíteni az egyedül maradt szülőt, a gyerekeket. Nem csak lelki támasszal, hanem anyagi támogatással is. — Az egyház nem fogadja el a válást, ezzel megnehezíti az egyedül maradók újbóli családalapítását is. — A válás tényét el kell fogadnunk, de nem köthet újból templomi házasságot az, aki érvényes templomi házasságban él. Ez úgy látszik, hogy ke- ményszívűség az egyház részéről, pedig ezzel magát a házasság intézményét védi. Az egyház közösségéből senki sincs kizárva, tehát akik nem tudnak újból templomi házasságot kötni, azok is részesülhetnek isten áldásában, szentmisére mindenkit hívunk. Lélekben tudnak bűnbánó lelkületet kialakítani magukban, ha nem is gyónhatnak. — Plébános úr hol nevelkedett, milyen családban nó'ttfel? — Pécsi vagyok, négyen vagyunk testvérek. Édesapám sajnos a II. világháborúban elesett, így édesanyám egyedül nevelt bennünket. Még igen kicsiny voltam, három és fél éves, amikor ez történt. Édesanyám pedagógus volt, és ez nem volt könnyű azokban az években, amikor könnyen el is veszthette az állását, a lakását is az ember. Két fiútestvérem is Pécsen lakik családostul, van nyolc unoka és több dédunoka is a családban. A leánytestvérem pedig szerzetesnő lett. — Ön többszörösen is nagybácsi, a gyerekek mennyire szokták szeretgetni, amikor találkoznak? — Ragaszkodnak hozzám, bár ritkán találkozunk. Megadatott nekem, hogy nyolc évig azon a plébánián voltam káplán Pécsen, ahol kereszteltek. A két testvérem is területileg oda tartoztak akkor, így az unokákat egy kivételével, mind én tanít- gattam, abban az időben voltak elsőáldozók is. — A Szenteste hogyan telt, találkozott-e a családjával? — Szenteste itthon kell lennünk, hiszen délután és éjszaka is istentiszteletet tartunk. Szek- szárdon négyen vagyunk papok, együtt vacsoráztunk, a karácsonyfánál mi is énekeltünk és megajándékoztuk egymást. Édesanyám már megszokta, hogy Szenteste én nem vagyok otthon, hiszen amikor pap lettem tudta, hogy nekem első lesz az egyházközség családja. Mauthner (Folytatás az 1. oldalról.) A moldáv gyanúsított elvezethetett volna a szervezet többi tagjához, ha bent tartják, de próbára bocsátották és kiutasították az országból. — Nem titkolja abbéli véleményét sem, hogy ha Önön múlna, viszaállítaná a halál- büntetést. Mi értelme lenne? — A rendőri tapasztalatok azt mutatják, hogy vannak megrögzött gyilkosok. Ha valaki egyszer már elkövetett egy ilyen bűncselekményt, s élet- fogytiglanra ítélték, akkor a továbbiakban már minden korlát nélkül ölhet. A legsúlyosabb büntetést már megkapta, mi tartaná vissza attól, hogy meggyilkolja a cellatársait? Többet már úgysem kaphat. Régen is az emberölés minősített esete, sőt két-három minősítő körülmény kellett a halálos ítélethez. Megfelelő jogi garanciák mellett, vissza kellene állítani a halálbüntetést, különben mindig lesz lehetősége a bűnözőnek Farkas Róbert fotó: degré arra, hogy öljön. Egy gyilkosság esetében nemcsak az áldozatról, hanem családok tragédiájáról van szó. A bűnözők jogairól meg az a véleményem, hogy ő a tettével sok jogáról önként lemondott. — Mi a szép a munkában ? — Az emberek akkor fordulnak hozzánk, ha bajban vannak, s jogosan követelik, hogy kapjuk el a sérelmükre bűncselekményt elkövetőt. Ha ez sikerül, az valami olyasmi, amiért érdemes élni, érdemes minden nap bejönni dolgozni. Egy átlagnyomozónak, mindent beleszámítva van 24 ezer forint fizetése, mi másért csinálnák, ha nem azért, mert ez egy szép, kalandos pálya. Óriási szépsége a dolognak, hogy megindul a gépezet, egyre-másra jönnek az eredmények, míg összeáll a kép. Ha végeztünk egy nehéz üggyel, behoztuk a gyanúsítottat, akkor kellene egyszer itt lenni, s látni, hogy ragyog a nyomozók borostás, kimerült arca. — Milyennek látja a rendőrség, a rendőrök társadalmi megbecsülését? — Erre szoktam mondani a srácoknak, hogy akinek szüksége van ránk, az a lehetőségeihez mértem megbecsül bennünket, a másik réteg, aki balhézik vagy annak a határán grasszál, az eszméletlenül utál. Alakulóban van egy olyan réteg, amelyik most kezd vagyo- nosodni, s féltve értékeit, szintén jóban van a rendőrséggel. Az anyagi feltételeink régebben jobbak voltak, de a társadalmi megbecsülésünk rosszabb. Úgy érzem, mostanára közvetlenebb, emberibb lett a kapcsolatunk a lakossággal. Az emberek mernek a rendőrhöz fordulni, néha még hülyeséggel is. — Mit kérne, ha a jótündér teljesítené három kívánságát? — Az első kívánságom az lenne, hogy minden kívánságom teljesüljön. Ha lenne realitása annak, hogy kívánhatok, mindenképpen azt kérném, hogy az emberek egymásért élve, jobban figyeljenek a másikra. Ha senki nem menne el a másik problémája mellett, ha több lenne a szeretet, egészen biztosan más lenne ez a világ. Ihárosi Ibolya Irénke, a gépkocsi-oktató Zeleméri Sándorné, Irénke, tíz esztendeig volt gépkocsi-oktató Pakson. Meglehetősen ritkák a női oktatók, én magam Irénkén kívül még egyet sem láttam, egyről sem hallottam. A fiúk már egészen kis koruktól természetesnek veszik, hogy felnőve autót vezetnek, a lányok nagy részét ez a kérdés teljesen hidegen hagyja - legalábbis gyemekkorában. — Azt hiszem, úgy helyes, hogy egy gépkocsioktatót először arról kérdezzünk, ő maga mikor, hogyan szerzett jogosítványt. Ám előtte beszéljen még néhány szót magáról. — Szlovákiában születtem, úgy telepítettek át minket Magyarországra, Balassagyarmatra. Onnan Hajdúnánásra kerültünk, ott is mentem férjhez. Jöttek a gyerekek, először a lányom, aztán a fiam. A férjem Németországba - az akkori NDK-ba - került dolgozni, később úgy alakult, hogy az egész család utána ment és több évig éltünk ott. Akkor én még nem vezettem, de állandóan beleszóltam a vezetésbe, tanácsokat osztogattam a férjemnek, hogyan, miként vezessen. Egy idő után elunta, fogta magát, s beíratott egy tanfolyamra, ott Németországban.'Úgy esett, hogy a 6. óra levezetése után már levizsgáztam, s az első utam mindjárt haza, Magyarországra vezetett. — Semmilyen járműves tapasztalata nem volt előtte? — Dehogynem. Kilenc éves voltam, amikor egy ebédszünet alatt megtanultam motorozni édesapám Csepel motorkerékpárjával. — Hogyan lett gépkocsi-oktató? — Hazajöttünk 1982-ben, a féjemet ide helyezték dolgozni Paksra, megtetszett a város, letelepedtünk itt. A gyerekek megnőttek, s lehetőség adódott, hogy oktatói tanfolyamot végezzek. Nagyon örültem neki, mindig szerettem volna oktatni. — Milyenek voltak az első tapasztalatai, milyen a jó oktató? — Az első tanulóim gimnazisták voltak, amikor sikeresen levizsgáztak, én talán jobban örültem, mint ők. Végig, a 10 év alatt minden tanulóm vizsgáját végigizgultam, ez sosem múlt el. Kellemetlen tapasztalataim nincsenek, egyik tanítványomra sem panaszkodhatom. A jó oktatónak jó emberismerőnek is kell lennie, szeretnie kell vezetni, és sosem szabad félnie a tanuló mellett. Úgy vettem észre, sikerrel alkalmaztam az emberismeretemet, szerettek a tanulóim, máig köszönnek, szót váltanak velem, ha találkozunk. Sosem féltem a tanulók mellett, csak akkor féltem egy kicsit az autóban, mikor én tanultam vezetni. Nagyon segítőkészek voltak a kollégáim is, tanácsokat adtak, segítettek, ha gondjaim voltak. — Tapasztalatai szerint kik a jobb vezetőik, a nők vagy a férfiak? — A tapasztalataim vegyesek, mindkét fél esetében vannak jó és rossz vezetők. Azt mondhatnám, általában a férfiakban nagyobb az önbizalom, a nők görcsösebbek, de jobban figyelnek. — Milyen tanácsokat adna az autósoknak? — Ha valaki úgy érzi fáradt, ideges, nem tud úgy figyelni, ahogy kellene, ne üljön autóba, ha vezetés közben elfárad, el- álmosodik, álljon meg, sétáljon egyet, pihenjen. Három-négy autóval előre kell figyelni, hogy bármire felkészülhessünk. Az autóvezetést tökéletesen nem lehet soha megtanulni, már úgy értem, senki nem érezheti úgy, hogy én már mindent tudok, engem nem érhet meglepetés. Sosem szabad lazítani, mindig adódhat váratlan helyzet. Minden út előtt ellenőrizni kell az üzemanyagszintet, a vizet, az olajat, sőt, az ablakok tisztaságát is. Több felelősség kellene az utakon, főleg a fiatalok részéről. Itt vannak az úgynevezett „diszkós” balesetek. A nagy zajból, fényből, elfáradt szemmel, halláscsökkenéssel jönnek ki a fiatalok, nem tudnak úgy figyelni, koncentrálni, ahogy kellene, ráadásul az éjszakai vezetés sokkal nehezebb is. Nem lenne szabad autóba ülniük diszkó után, még akkor sem, ha nem ittak. Ha rajtam múlna, 20 éves kor alatt nem adnék jogosítványt, s sokkal alaposabb alkalmassági vizsgát írnék elő, s a tanpályákat is korszerűsíteni kellene, például jeges szakaszt beiktatni. — Van-e olyan vágya, ami nem teljesült az autóvezetéssel kapcsolatban? — Mindig szerettem volna autóversenyző lenni, erről sajnos már lemaradtam. De nézni az autóversenyeket, azt továbbra is imádom. venter Száztíz éves szilveszteri sztori Csak fénye volt a napnak Az esperes, aki Péter bácsi volt A Szekszárd Vidéke 1885 január 8-án közölte A fekete malac című históriát. „Megtörtént Szekszárdon Szilveszter napján egy család sok csapáson ment körösztül a múlt évben s így kezdett a babonában hinni. A mondott napon a család egyik tagja elment a piacra, hogy az elmaradhatatlan pecsenyének valót megvegye. Rá is akadt egy szép fekete malacra. Megalkudott rá, s nyomban meg is vette. Nagy örömmel viszi haza a kövér malacot, de nem sokáig örülhetett a szerencsés vásárnak, mert a beteg édesanyja ágyánál akkorára összegyűlt sógor-komák és szomszédasz- szonyok kisütötték, hogy ha újév napján beteg van a háznál és fekete malacot ölnek: az gyászt jelent. S így tanácsolták a lánynak, hogy azonnal vigye vissza a malacot, s vegyen helyette fehéret. Tictum-factum úgy lön, hogy visszavitte a leány a fekete malacot, s vett helyette fehéret - s a beteg asz- szony már negyed napra meggyógyult. A jövendölés beteljesedett. Tessék most már a sógor-komákkal, szomszédasszonyokkal gyalog beszélni!” A hajdani sajtóra és az egykori helybeli viszonyokra egyaránt jellemző ez a kis apróság. A kéményseprő, a szerencsepatkó, a négylevelű lóhere, a fekete macska, meg még ki tudja, mi minden befolyásolta akkor a szerencsét. Manapság már aligha tekint bárki is a malac színére, legföljebb azt sajnálja, hogy az évvel és farkával együtt elszaladt az asztalról. A Szekszárd Vidéke azonban, amely ekkor büszkén hirdette, hogy ötödik évfolyamába lépett, s először viselte hivatalosan városunk nevét mai formájában, ránk, az utódokra hagyta e különös pecsenye ízét. Kívánjuk, hogy hasonló akadályok ne zavarják a mai szilveszterező- ket. -ős -bor Mikor már megtehette, fogyatkozó klézsei rokonságából három fiatal életet fogadott a plébánia födele alá. Sokan, sokáig köszörülték rajta a nyelvüket ezért, ám ő, igen jól ismervén a emberi természetet, viselte bölcs derűvel. Magában talán így szólva: jaj, ti kishitűek, lel- ketekkel rövidlátók, nem kell tartani attól, hogy a falu legmagasabb dombjára 1766-ban emelt barokk templom tövében újjávarázsolt parókia lakott marad a halálom után. Ahogy a madárfiak a fészekből, az enyémek is kirepülnek, lesz hova költözzék a pap, aki örökömbe lép. Nyitott könyv volt dr. Demse Péter esperes-plébános szíve és aki olvasott benne, tudhatta, hogy korai árvaként, kilencedik gyermekként idősebb testvérei nevelték. A jóért köteles jóért terelgeti a két fiú, András és Bálint útját a papi hivatás felé, hogy maga helyett kettőt állítson idővel az üdvösség szolgálatába, mintegy szerény életművének koronájaként. És Katica? Itt tanulta ki a templomi, plébániai tennivalókat, a háziasszonyságot annak ’ minden csínjával-bínjával. Innen vitték feleségnek, mikor Péter bácsi már nagyon beteg volt, s mivel maga arra már képtelen, helyette maga az egyházmegye püspöke, dr. Mayer Mihály adta össze a fiatal párt. Katica gyermeket hord a szíve alatt, a két fiút pedig valamikor tavasz- szal szentelik pappá. A gyermeket biztosan ott tartják majd abban a templomban keresztvíz alá, ahol Péter bácsi szolgált Istennek és embernek. S lévén Klézse igen messze innen, lehet hogy Bálint és András itt lesznek elsőmisés papok, s ugyanúgy nem felejtik majd el ezt a felemelően szép ünnepet, mint Péter bácsi, aki még 1991. őszén úgy mesélt az először akkor látott újságírónak, a maga szülőfalujában tartott előmiséjéről, mintha ki tudja milyen régi-régi ismerősök lennének. Többször próbáltam, nála és mindig ugyanaz a nyitottság, szívmeleg fogadott, ha sikerült beugrani hozzá nem másért, csak beszélgetni kicsit, majd napokig őrizni azt a derűt, amiben olyan gazdag volt a személyisége. Számomra ezért nem titok, miért szerették meg és tisztelték őt a közel és távolabb élők, s „komcsipártolással” megvádolva is miért vállalta föl a szövetséget a falu vezetőivel valahányszor csak a közjóért kellett együtt cselekedni. Tudom, hogy a zomba- iak mély gyászában miért osztoztak olyan sokan, amikor a község saját halottjaként kísértük utolsó útjára, végakarata szerint a Te-Deum-ot énekelve. Valamelyest porig is sújtva tulajdon esendőségünk miatt, hogy amíg élünk, mind szenvedés és halál nélkül vágyunk élni, ezt kívánva mind a nekünk kedveseknek is. Azon a napon, szeptember 12-én olyan bőséggel szikrázott fölöttünk a nap, mintha nem a tél, hanem a tavasz küszöbén járnánk. Nem volt melege, de fénye vakító. „Amint testemmel a templomból elindulnak a sír felé, paptársaim és híveim énekeljék a Te Deum-ot, hálát adva velem együtt a sok-sok kegyelemért, melyekben életem folyamán részesültem, hiszen üdvösségemet, amit elérni nagyon remélek, csakis a szerető Atyának és a Megváltó Fiúnak köszönhetem, aki a Szentlélek kegyelmével elárasztott egy életen keresztül ...” Betartatott a megrendítő végrendelet. A parókia várja következő lakóját, de nem lehet tudni, hogy meddig. Szulimán Ferenc, a község ismét megválasztott polgámestere - aki második apát veszített fiúként élte meg a veszteséget -, azt kérte a szertartást végző megyéspüspöktől, dr. Mayer Mihálytól, hogy mihamarabb küldjön
