Tolnai Népújság, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-03 / 285. szám
Hét végi magazin Szombat, 1994. december 3. TOLNAI NÉPÚJSÁG 9 Hivatása a múlt őrzése Interjú Turányi Erzsébet megyei műemlékvédelmi felügyelővel Turányi Erzsébet A saját lábunkra állni A műemlékvédelem, mint olyan, általában nem jut az ember eszébe. A megyében járó, a városokban, falvakban közlekedő polgárokban csak az tudatosul, hogy tetszik nekik vagy nem egy-egy település. Magyarországon mintegy 11 ezer műemlék van, köztük 258 Tolna megyében. A tolnai műemlékek „gazdája" Turányi Erzsébet építészmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök, a hosszú nevű Országos Műemlékvédelmi Hivatal Műemlékfelügyeleti Igazgatóság Tolna Megyei Területi Irodájának felügyelője. — Miként lesz valakiből műemléki felügyelő? —- Élőre megfontolt szándékkal választottam ezt a foglalkozást. Előtte évekig a Tolna Megyei Tanácsi Tervezővállalatnál dolgoztam. Amikor a rendszerváltás után a vállalatom szétesett, váltottam, bár fél évig kellett várnom, míg státuszt kaptam, - hangzik a vallomás — Kezdjük az elején. Mi számít ma Magyarországon műemléknek? — Mindazon épületek, amelyek benne vannak az országos műemlékjegyzékben. — Tolna megyében milyen típusú épületek sorolhatók ebbe a kategóriába? — A templomok többsége, három vár: a simontomyai, az ozorai és a dunaföldvári, két rom: a dombóvári gólyavár és a döbröközi Verbőczi-vár, valamint középületek, ipari-mezőgazdasági épületek, népi épületek, kastélyok, kúriák. — Az elmúlt négy évben a privatizáció során több kúria, kastély, volt urasági épület került magánkézbe. Milyen a műemlékvédelem kapcsolata az új tulajdonosokkal? — Nem kis kalamajka volt itt az utóbbi években a privatizáció kapcsán, ami visszavetette a műemlékvédelmet. Gondoljunk csak arra, hogy az eddig állami gazdasági, termelőszövetkezeti, önkormányzati tulajdonban lévő műemléképületek kerültek kalapács alá. Az 1992-es kormányrendelet meghatározta az eladható műemlékeket és az el nem idegeníthetőket. Ez utóbbi, kiemelt kategóriába mindössze 403 műemlék tartozik, többek között a három Tolna megyei vár és még jó- néhány egyéb műemlék. — Könnyű vagy nehéz egy megyei műemlékfelügyelő munkája? ■ — A munkám szakmai oldala könnyű, a hatósági oldala nehéz. Ez utóbbi feladatot éppen a rendszerváltást követően kaptuk meg, meg kellett tanulni a „korbácsos szerepkört". Időnként nemet kell mondani, büntetni kell, ez érdekeket sért, senkinek nem tetszik. Sajnos van, aki a jószándékú tanácsot is félreérti és azt kérdezi, miért nem csinálhatok a pénzemen azt, amit akarok? Az emberek egy része nehezen fogadja el azt, hogyha egy műemlék épületben lakik, akkor felújításkor köteles ezt a szempontot figyelembe venni. — Sokan mondják, hogy mú- emlékjellegű épületben lakni hátrány, éppen a fenti megkötések miatt. Hozzá tud-e járulni anyagilag a Műemlékvédelmi Felügyelőség az épületek eredeti állapotának megfelelő helyreállítási munkák elvégzéséhez? — Nagyon szűkös az ilyen célra szánt keretünk, 1993-ban és 94-ben 2,5-2,5 millió forintot tudtunk adni, amire tavaly tizenegy, idén pedig hat jelentkező volt. — Országosan védeni minden műemléket nem lehet... — így van, és itt kap szerepet a helyi védelem. Tíz éve jelent meg az erről szóló jogszabály, mely kötelezővé teszi, hogy a helyi településrendezési terv értékvizsgálati fejezetének milyen konkrét helyi építészeti értékvizsgálatot kell tartalmaznia, amivel megőrizhető a város, falu arculata. — Konkrétabban ez mit jelent? — Meg kell határozni a jellegzetes épület-együtteseket, az utak vonalvezetését, hidakat és így tovább. — Korlátozza-e a jelenlegi „nadrágszíj-politika”, a pénzszűke a műemlékvédelmi munkákat? — Az állami tulajdonban tartott épületekre továbbra is lesz pénz. Az általunk adható támogatás összege, a 2,4 millió forint, sajnos változatlan marad. Szerencsére a templomok felújítása, jobbára nyugati támogatással ugyan, de megkezdődött. Ami biztos, az önkormányzatoknak nem lesz több pénze és csak reménykedhetünk abban, hogy a műemlék jellegű épületeket megvásárló új tulajdonosok kellő anyagiakkal rendelkeznek a szakszerű helyreállítási munkák elvégeztetéséhez. F. Kováts Éva Fotó: Gottvald Károly A tolnai EGÉSZSÉG-Hónap egyik közelmúltbeli előadását dr. Molnár Péter szociológus, pszichológus, ifjúságkutató, a Népjóléti Minisztérium munkatársa tartotta, Életesélyeink '94 címmel. Tőle kértünk rövid interjút. — Magyarországon az egészségi állapotunk közismerten rossz - kezdte a szakember. — Tudjuk, hogy nálunk a születéskor várható élettartam sokkal alacsonyabb, mint a környező országoké, a férfiaknál 64, míg a nőknél 73 év. Más országokban ez 5-6 évvel is magasabb. Az élveszületések száma csökken. Ezer lakosra 1992-ben 12 születés jutott, az 1000 lakosra jutó halálozások száma most már magasabb, mint az élveszületéseké. Ez azt jelenti, hogy 3-4 éve fogy a magyar népesség. Rajtunk kívül tudomásom szerint csak a németek száma csökken. — Melyek az okok? — Az egészségromlás okait lehet úgy magyarázni, hogy tudományosan felsoroljuk az összes okot, ami az emberi életben a stresszt okozza. Ez nagyon összetett dolog. Ott van az alkohol, a dohányzás, a betegségeket okozó, környezetszennyező, rákkeltő hatások, amik miatt hamarabb halunk meg, mint kellene. Ezek a tudományos magyarázatok részletekre vonatkoznak, bizonyosat azonban nem lehet mondani erről. — Mióta tart nálunk ez a negatív tendencia? — 1965 óta csökken a születéskor várható élettartam. Számításba kell venni, hogy 10-15 év is eltelik, amíg a halálozások változásából megfigyelhető egy, az általános egészségi állapotra vonatkozó jelenség. Ha tehát '65-től visz- szaszámolunk 10-15 évet, látjuk, hogy voltaképpen az egészségromlás az 50-es évek elejétől kezdődött. Érdekes, hogy a volt szocialista blokkban hasonlóképpen alakultak ezek a dolgok, tehát nyilván közös okokra is visszavezethető ez a negatív jelenség. Én azt az egyéni választ adom erre, hogy nem tanultuk meg azt, hogyan befolyásolhatjuk a saját életsorsunkat, a saját környezetünket, tehát úgy képzeljük el, hogy minden sorscsapásként ér bennünket, tehetetlennek érezzük magunkat a külvilággal szemben. Ez az egészséget is károsítja, az életesélyeket, a jövőt is rontja. Ez most egy nagyon aktuális kérdés: meg kell tanulnunk a saját lábunkra állni, a saját életünket befolyásolni. — Úgy gondolom, hogy nálunk sokíail rosszabb helyzetben is élnek népek, akiknek viszont nem ilyen negatívak a reakcióik. — Nem nagyon sokan vannak. Nagyon hátul vagyunk a sorban. A születéskori várható élettartamban például Egyiptomot tudnám említeni, amely ország mögöttünk van. Ez vészjelzés. — Én a körülményeinkre gondoltam. Azok talán mégse olyan rosszak, mint azt az egészségi állapotunk mutatja. — Innen közelítve a kérdéshez, a fiatalokról és a Magyarországon még a múlt rendszerben kialakult második gazdaságról kell beszélni. Ez volt az, ami tanított bennünket arra, hogyan védekezzünk, hogyan reagáljunk a külvilág hatásaira. A fiatalok különösen megtanulták ezt. Ennyi előnyünk van. Tehát bennünket nem ért annyira felkészületlenül a piacgazdaság. — Ha mi valóban kedvezőbb helyzetben vagyunk, és mégis ilyen pocsék az egészségünk, akkor talán van valami genetikai meghatározottsága annak, hogy a magyar ilyen önpusztító nép? — Én ebben nem hiszek. Elég pontosan ismerem az arra vonatkozó vizsgálatokat, hogy a genetika, illetve a tanulás mennyire befolyásolja az intelligenciát. A genetika és a szocializáció kölcsönösen működik, már az anyaméhben is. Szerintem viszont sokkal többet nyom a latban, hogyan neveljük a gyerekeinket. — Ez egyben válasz is arra, hogy mi lenne a megoldás? — Megoldást nem mernék javasolni. Én csak azt mondom, hogy tanuljunk meg saját magunk a saját lábunkra állni, sorsunkat magunk alakítani. Ez nem recept, hiszen ez pont azt jelenti, hogy mindenkinek magának kell keresnie a megoldást. sk Allóharc a munka frontján Gyarló állat az ember. Ha feketét lát, azt mondja fehér, de csupa fehérben kívánná a feketét. Ha van munka az a baj, ha nincs, akkor az. Vagy öt-hat millió magyar átkozza a hétfő reggelt, amikor robotra indul, fél millióan meg jót nyújtózkodva, vagy szorongva, másnaposán vagy nem, múltba révedve, jövőt latolva, vagy üres fejjel bámulnak a toalett-tükörbe. Bejárnak pecsételni, várják a postást. Gyarló lény az ember, hol a sötéttel van, hol pedig világossal játszik. Egyszer felsejlik benne a szerencsétlen állását vesztett szívbemarkoló képe - örül, hogy neki még van kenyéradója -, másszor azt hallja, hogy ma Magyar- országon aki akar, az tud is dolgozni, felforr benne a löttyös indulat, szívja a fogát, hogy adóforintjait különb s különb ingyenélők eregetik le a torkukon. Tibcsi, ha tartozik valahová, akkor az utóbbiakhoz. $ Ülünk egy korsó mellett a falusi kocsma ajtajánál, fölöttünk akciófilmhősök pofonjai csattannak videóról. Asztalunk sarkát a törzsvendégek kikerülik, a járatlanabbak bele-bele ütköznek. Arrébb toljuk. Beszélgetnénk, úgy öt percenként másról. Munkáról, pénzről, a fociról, meg a szocialistákról. Pár éve még ő is volt munka nélkül, na, nem evett keserű kenyeret, akkor úgy érte meg. Most az is megfordult a fejében, hogy képviselő lesz a tanácsnál.- Úgy vagyok vele, tudod - magyarázza -, hogy az ember, még ha munkanélküli is, ne sírjon. Azzal semmire nem megy. Nem kell a síró kisgyereket játszani. Ha a családomról van szó, én még szart is elmennék lapátolni. Pedig nem vagyok született szarlapátoló. Mondhatnék neki ezt-azt, hogy ez nem ilyen egyszerű, hogy nem vagyunk egyformák, de Tibivel nehéz vitatkozni. * Ajánlhatnám neki Zolit, harmadik éve nincs munkája, bár egy ideje kissé ideges, de nem iszik egy kortyot seip. Harmincon inneni, vékony inas srác négy gyerekkel. Intézeti fiú volt, évfolyamtársai a Markó utcai gyűjtő rendszeres vendégei voltak, őt valahogy az istenért sem lehetett rossz útra vinni. Dolgozott a szakmájában Csepelen lakatosként, lakott munkász- szállón, azt hitte, soha nem lesz rosszabb. Megismerkedett Katival - ő is intézetben nőtt fel -, az első gyerek csak jött, de nem bánták, mert egyvalamit rémesen komolyan gondoltak: az igazi családot. Összeházasodtak, még régi OTP-hitelre vettek egy ócska házat falun, Zolit felvették karbantartónak a té- eszhez. De mást is komolyan vettek: úgy tudták, hogy most támogatni fogják a nagycsaládokat. Ez volt az első hiba. A második meg az, hogy amikor a téesznél nem kellettek már karbantartók, és Zolit néhány víz- és villanyszámlára, nagybevásárlásra való végkielégítéssel elküldték, elhitték azt, hogy a kezdő vállalkozókat is segítik. Nem ment el munkanélkülire, megneszelte, hogy vághatna fát bérbe a téesznek jó pénzért, csak kéne hozzá egy stílfűrész. Rajta, annyi hitelt csak adnak, hogy vegyen egyet, gondolta, végigjárta az összes bankot. Ahol nem nevették ki, azt kérdezték: ház, nyaraló van, kocsi van és a házon mennyi az adósság? Kölcsönkérni nem tudtak senkitől, rokonaik nincsenek. A fát közben kivágta egy stíl- fűrészes vállalkozó, Zoli meg egy év után feladta az egészet. Maradt a segély, a családi pótlék, az alkalmi, meg a közmunka. — De minek csinált négy gyereket? - kérdezné Tibcsi. * Akkor említeném Gábort, aki ilyen hibát nem követett el, sőt egészen jól futtatja az ügyeit. Mondhatni, foglalkozása munkanélküli. Érettségi után dolgozott valamicskét irodakukacként, de hamarosan kiírták segélyre. Két éve nincs tisztességes állása, ahogy az anyja mondaná. A kocsmában el szokott ejteni olyasmit, hogy „most benne vagyok az Amwayben", vagy „németül tanulok, tudjátok két hét múlva megyek nyugatnémetbe dolgozni", ha nagy tervei nincsenek, akkor apróbb biznyákok kulisszatitkait ecseteli, de nem nagyon hisznek neki. Pénze ritkán van, inkább, ha elad valamit, mint a múltkor az öreg ETZ-jét. Biliárdozik és szerényen iszogat. Úgy néz ki, mint aki jól érzi magát. Talán ő maga sem tudja. Hogy Béla haveromat szóba hozzam, már nem is jutna eszembe, mert bár nem az a sírós fajta, de el kellene mondanom, hogy nemrég krokodilkönnyeket analizáltam hat dioptriás szemüvege mögött. Béla, tudniillik, műegyetemet végzett ezermester, az erősítőtől a varrógépig kismillió műszert tervez, készít, javít ijesztő precizitással. Cégét évekkel ezelőtt felszámolták, otthon bütykölgetett ezt-azt, de miután tisztességesen dolgozott, nem akasztott nagyokat. Nem létezett alacsonyrendű munka számára, volt, hogy elment szöget sajtolni egy szögsajtoló vállalkozóhoz öt fillér per darab bérért. Először megmutatta a starthiteles mesternek, hogyan kell csinálni, aztán megcsinálta. Próbálkozott elhelyezkedni több helyen, egyszer egy kieső benzinkútnál kútkezelőnek. Amikor meghallotta, hogy bruttó tizenhétezret fizet a tulaj, felháborodva ott hagyta, de később mégiscsak visszament, a nála jóval fiatalabb kiskapitalista kutas akkor már foghegyről azt mondta, jó lenne némi angol, meg német nyelvtudás is, hátha erre téved valami idegen, az állást egyébként meg betöltötték. Hazament és sírt. Dühében. De nem ez a szomorú az egészben, hanem amikor azt kérdezte tőlem, hogy nem akarok-e milliomos lenni, és átszellemülten magyarázta, hogy az az üzleti hálózat, amibe beléphetnék, kis melóval néhány év alatt gazdaggá tesz. Házalni kell egy keveset, de csak eleinte. Stratégiák is vannak, kiket .és hogyan érdemes beszervezni. Legutoljára itt tartott a Béla. — Ez a fickó komplett hülye - vágná rá Tiborom, de csak akkor, ha elmondanám, és felhozná az utcájabéli közmunkásként is praktizáló szakit, aki bokros teendői miatt nem nagyon ér rá munkát vállalni. De ez már unalmas. Inkább rendelünk még egy sört, és rátérünk a focira. Tóth F.
