Tolnai Népújság, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-10 / 291. szám

1994. december 10., szombat

HÉT VÉGI MAGAZIN

»ÚJSÁG 11

Rejtett értékeink i

Ezer József, a tolnai csodakovács

Mintegy 265 éve, 1729 táján költözött a Fekete erdő és Württemberg környékéről származó Esser család Tolnára, ahol hajósok, hajóácsok és halászok utódainak vallották magukat. A múlt század derekán, hat gyermekes család sarja volt Ezer József, aki először írta így nevét, de nemcsak ő, hanem a maga korában ez egész ország meg a társország Ausztria is, ahol szintén híres lett.

Tolnán látta meg a napvilágot 1865. szeptember 18-án, s közel húsz esztendős, amikor 1884-ben patkoló kovácsként felszabadul. Huszonhat év után egyszercsak azon kapja magát, hogy neve szárnyra kelt, ő maga híressé lett, ahogy a Tolnavármegye és a Közérdekben 1910. november 10-én napvilágot látott Érdemes az elolvasásra című cikk ezt először tudatta a helyi sajtóban: „Egy emberről van szó, de nem olyan emberről, aki tán az ország nagyobb városaiban mutatványos bódékban produkálja magát és vállalkozik olyan hajmeresztő dolgokra, amelyeknek láttára hideg veríték ül ki a nézőközönség homlokára, hanem egy egyszerű iparosról, aki nagy hasznára válhatik gazdaságunk egyik ágának - a lótenyésztésnek - ha kellő figyelemre méltatjuk. Ez az ember Ézer (!) József vizsgázott patkolókovács ... Mindenki tud arról, milyen kegyetlen bánásmóddal történik némely csökönyös vagy rugós lónak megpatkolása. Nincs az állatkínzásnak az a válogatott módja, melyet ki ne használnának, ha egy olyan szilaj ló kerül patkolás alá, amely rúg is, harap is. A ló felkötése is igen gyakori eset, persze csodálatos apparátussal, aminek szemlélése minden emberre nézve botrányos és szomorú látvány". (Hadd térjünk itt ki egy pillanatra. Aki látott már megpipált, vagyis orrán-száján átvetett kötéllel csavart lovat, azt is tudhatja, nem lehet elkábítva patkolni, mert a szög elevenbe mehet, illetve a ló nem tartana.) „Nem is számítva a baleseteket, amelyek megtörténnek. Ennek az embernek a patkolásnál oly különös bánásmódja van, hogy a lóval szemben állva, figyelmeztetéssel és beszélgetéssel - hogy tréfás szóval éljek - leveszi mind a négy lábáról, az beadja derekát. Ez se nem boszorkányság, se nem babona és mégse tudják utánozni."

Néhány hét múlva, 1911. január elsején a Tolnamegyei Közlönyben A patkolás kérdéséhez címmel maga Ezer József írt cikket, reagálva a fővárosi lapok szenzációs híradásaira. Ebben elmondja: „Tény az is, hogy 1910. augusztus 25-én Budapesten voltam az állatorvosi főiskolában és ott a tanár úr és más nézők előtt bemutattam azt a bánásmódot, melyet a szilaj lovak megpatkolásánál követni szoktam. Vezettek ide egy rendkívül vad természetű lovat, de az ott állt teljesen szabadon rövid negyed óra múlva ... és a patkolás megtörtént. Majd elővezettek egy vidéki lovat, mellyel már több helyen próbáltak szerencsét,

de szerencsétlenség lett a következménye. Ezzel a lóval tíz percig dolgoztam, aztán közelébe se mentem, a ló lábait bárki is felvehette és néhány perc múlva meg volt patkóivá".

Ezután elmondja „titkát" is: „Igaz, hogy a lovaknak beszélek, hol magyarul, hogy németül, de a ló tőlem tízszer annyi cirógatást, mint büntetést kap, s ez a fő. A többi már ügyesség és gyakorlottság titka, melyet bárkinek is bemutathatok, de ha mégsem tudják utánozni, az már nem az én dolgom, pedig nincs benne semmi boszorkányság. Tény az is, hogy 28 év alatt nagyon sok szilaj ló forgott meg a kezem alatt, jde még olyan lóra nem akadtam, amely akárcsak a lábamra lépett volna ... Ami a hírlapokban még említve volt, hogy általam kezelt ló mindenkorra elveszti vadságát és a jövőben bárki által is megpatkolható, az mind megfelel az igazságnak". Elmondja, hogy szívesen utazik meghívásra vidékre is, szeretné ezzel is emelni mestersége színvonalát és az állatkínzást megszüntetni.

Mindezt nemcsak a fenti és országos lapokban közölt elismerő levelek igazolják, hanem azok a megmaradt eredeti okmányok is, amelyet unokái juttattak el hozzám, s amelyek közül talán legbecsesebb a közös hadügyminisztérium Ezer József tudományát hirdető napiparancsa. (Ennek lefordításakor, 1911-ben készült Borgula Ede képe.)

Amikor hetvenöt éve, 1919 végén letette a kalapácsot, s 1920. február 20-án meghalt, még fia folytatta a mesterségét, bár ő sem tudta ellesni apja tudományát. Köszönet az emlékét őrző unokáknak, Schnitta Károlynénak és Hága Józsefnek, de szülővárosa is emléket állíthatna neki szülőházán vagy egy utcanévben.

Dr. Töttős Gábor

Néhány megjegyzés a Liszt emlékestről

Dicséretes az a „magától értetődő küzdelem", melyet Husek Rezső évtizedek óta folytat, hogy Szekszárdon a Liszt-kultusz életben maradjon. Nos, ennek az eredménye az a koncert, mellyel minden évben megajándékoz bennünket, s ez a szervezés bizony nem kevés törődéssel jár együtt.

A kiadott műsortól eltérően- a hatodik számként beharangozott Tarantella elmaradt- az 1870-ben Szekszárdon írt Koronázási induló csendült fel elsőként. Husek Rezső e hallatlanul nagy energiát igénylő mű előadásával meglepte a hallgatóságot, hiszen a súlyos akkord-menetek feszes • robbanásai oly méltósággal zengtek, mintha alig két-há- rom évtized nyomta volna csak vállát. E hallatlan energia azonban érezhetően elárasztotta a művészt és a tempók váltásai, a gyönyörűen megkomponált zenei megnyugvások a végére az eltörődött ember igaz megszólalásává szelídült muzsika lett.

Pintér Gabriella két Go- ethe-versre komponált énekének megszólaltatásával igen mély zenei élményt adott. Kugler Zsuzsával - a zongorista kísérővel - valami csodálatosan tiszta Liszt „álmokat" varázsoltak elő. A fiatal énekes szakmailag (technikailag) éretten dalolt és olyan pianó- kat produkált, amelyekkel élemedett énekesek is szívesen büszkélkednének. Ami igaz, az igaz: műsorának megválasztása is telitalálat volt. Egy fiatal leány tud csak így dalolni az érzelmek nagy-nagy viharait „megélve".

Dobai Jenő előadásában ezután Bach-Liszt: g moll fantázia és fuga hangzott el. A műben elrejtett „improvizatív" elemeket az előadó olyan természetességgel szólaltatta

meg, mintha abban a pillanatban ragadta volna el zenei képzelete.

Ezt a biztonságot - igaz már megszokhattuk volna - csak a zene tökéletes ismeretében lehet átnyújtani a hallgatóknak. Világosan tetten érhető a nagy precizitással „Magáévá tett műben" az előadó-művész igaz zene-csinálása, ám erre csak valóban nagyon jól felkészült muzsikus vállalkozhat.

Negyedik megszólaló Lo- zsányi Tamás volt az orgonánál, aki erre az alkalomra tanulta meg a Dante című orgonára írt művet. Az igaz, hogy Liszt itt az általa komponált szimfóniából táplálkozott megírásakor, ám a két tételes mű végül is egy teljesen új alkotásként vonult be a zeneirodalomba. Lozsányi Tamás muzsikálásában - már el is várhatjuk - valami olyan természetes feszültség vibrált, melyet nem is akart leküzdeni. A Purgatórium „sötét tónusú" világának oboákat megszólaltató sejtelmességei, a regiszter-váltások néha tempó-torpanásokká szélesülő „válasz-akkordjai" e mű „zenei felfogásának" másságát tükrözték, ám megkérdőjelezni nem lenne tisztességes. A Magnificat áradása, ünnepélyessége magával ragadott és a „Dicsérjétek az Urat" hálaadó dicsősége már szinte természetes alázattá szelídült.

Ezután Elmauer József lépett a pódiumra. A VI. (magyar) rapszódia csendült fel. A mű nagyon is ismert már a közönség számára és ezért az igényesség is más. A darab valójában pokolian nehéz, nemcsak technikailag, hanem zeneileg is. A szikrázó zenei rohanások lüktetése ugyan megszólalt, ám néhol ezt alig érezhettük meg. Ennek ellenére tiszteletre méltó volt az a megközelítése e műnek, ahogyan az előadó megtette, s

hogy ez néhol nem igazán szólalt meg, arról sokszor a művész sem tehet, hiszen minden pódiumi szereplés megismételhetetlen pillanat.

Majd Klézli János lépett a zongora mellé Kugler Zsuzsával. Három, Liszt által komponált dal előadására vállalkozott. Ha jól emlékszem, már egyszer megírtam, hogy ez az érces csengésű hang nehezen képes Liszt-műveket igazán megszólaltatni. Nos, ezen az estén is ez volt a véleményem. Liszt dalai olyan mélységesen mély érzelmekből táplálkoznak, hogy azok előadását csak roppant technikás művésznek szabad megkísérelnie. Ezen az estén is, sajnos a hang érthetetlen „lebegése", a hirtelen feltörő érzelmi „váltások" nem tudtak meggyőzni a Liszt által megálmodott zenei világ pódiumra varázslásáról.

Az estet Deák László valóságos ünnepi megszólalása zárta. A fiatal művész Liszt: A-B-C-H fantáziáját és fugáját adta elő oly átszellemültség- gel, melyet már nagyon régen volt csak alkalmam megtapasztalni. A súlyos akkord-indítások „játszi" lüktetéséből kifejtett téma felsejdí- tése, majd újból és újból akkordok mögé bújtatása, hogy még csodálatosabban bukkanjon elő - csak nagyon érett muzsikus kísérelhet meg ilyet. Nos, itt ezen az estén Deák László - a fiatalságát meghazudtolva - azt tette az orgonával, amit akart. Nem instrumentum volt, hanem élő, daloló, „emberi". Ez az önfeledt játék egyenesen vitt el bennünket a befejező véghez, mely feloldott, lebilincselt, szabaddá tett és rabul ejtett. Ki tudja, melyik volt az igaz, hiszen lehetetlen volt - még hosszú órák múltán is - feledni ezt az áradó csodát.

Rosner Gyula

Van Gogh a padláson

Szertartásmester a lakodalomban

A vőfély: Laták János

December 8-tól 31-ig kiállítják Amszterdamban Van Gogh egy eddig ismeretlen virágcsendéletét, amely 40 éven át porosodott egy zürichi lakóház padlásán. Egy ismeretlen polgár röviddel a második világháború után vásárolta meg a „Vincent" kézjeggyel ellátott festményt a franciaországi Reims bolhapiacán. Mint a dpa megállapítja, alighanem nem különösebben nyerte el az ízlését, mert ahelyett, hogy felakasztotta volna lakásának falára, a padláson

helyezte el. Csak amikor a média nagy terjedelemben beszámolt a németalföldi festő Amszterdamban rendezett retrospektív kiállításáról, akkor jutott eszébe az illetőnek a padlásán porosodó csendélet. Elvitte hát sürgősen egy Walter Feilchenfeldt nevű műke- rekedőhöz, aki nyomban megállapította, hogy a kép Van Gogh alkotása és értesítette az amszterdami Van Gogh Múzeumot. Szakértők megerősítették a kép eredeti voltát.

A közelmúltban egy kedves régi ismerősöm meghívott fia lakodalmába. A háromszáz főt kitevő násznéppel együtt fergeteges mulatságban volt részem. Minden volt, ami szem szájnak ingere, ami természetes is egy lakodalomban. A felszolgálók sióagárdi hímzett kötényben hozták az újabb és újabb fogásokat, kitűnő zene szólt, az ifjú párról sugárzott a boldogság. Mindezeken túl érezhető volt, hogy ez a lakodalom meg van szervezve. Van valaki, aki összefogja, irányítja, ünnepélyessé teszi az est minden mozzanatát. Ez pedig a vőfély, a ceremóniamester.

Újra felelevenedő régi kedves hagyomány a vőfélykedés. Ennek a hagyománynak fiatal, ám profi képviselője Laták János szekszárdi fiatalember, akivel a lakodalom utáni hetekben beszélgettem arról, hogyan kezdődött ez a tisztsége és mit kell tudni, mi az igazi feladata egy hagyomá-* nyőrző vőfélynek.

— Fiatal,nem valószínű, hogy gyermekkori élményei alapján választhatta ezt a szép elfoglaltságot.

— Általános iskolás koromban nagyon szerettem a verseket, a szavalást. Ötödikes koromban versmondó versenyt nyertem, ám elég egyéni volt a versmondásom. Egész testemmel, sok gesztikuláció- val szavaltam. Könnyen tanulok, rengeteg verset tudok kívülről, s ezek a gyermekkori fellépések voltak az alapjai annak, hogy vőfély lettem. A komoly versek „nem állnak jól" nekem s amikor unokabátyám megkért, hogy vállaljam

lakodalmán a vőfély szerepét, fogalmam sem volt, mit vállalok, de sikerült. Jó kedvvel végigcsináltam, sikerem volt, és ekkor kezdtem el foglalkozni komolyabban ezzel a régi hagyománnyal. Jómagam igazi elhivatottságot érzek ez iránt a szerepkör iránt, és vallom, hogy ezt pénzért, csak pénzért nem lehet csinálni, sokkal inkább tiszta szívből.

— Ezt én is érzetem egész éjszaka, amikoris megállás nélkül sürgött, forgott, s szinte azt lehet mondani, irányította, megszabta a lakodalom hangulatát. Hol kezdődik, s melyek a vőfély feladatai, s tud- juk-e mit jelent maga a szó?

— A vőfély szó jelentése: szertartásmester a lakodalomban. őseink azért találták ki ezt a tisztséget, szerepet, hogy legyen aki irányítsa az eseményeket a lakodalom kezdetétől a végéig, ha úgy tetszik igazi házigazdája legyen a vendégeknek, úgy, hogy közben szórakoztassa őket. Gondoskodjon arról, hogy mindig történjék valami, s a hangulat állandóan emelkedjék. Ä vőfély munkája már a lakodalom előtt kezdődik. Megismerkedik az ifjú párral, a szülőkkel, egyeztetik a kívánságaikat, éppen ezért a vőfély tulajdonképpen egy fogadott gazda. Az esküvő napján a vőlegény, a menyasz- szony kikérésével, búcsúztatásával a szülőktől kezdődik a vőfély munkája. A lakodalmi vacsora előtt pohárköszöntőt mond, majd a vacsora alatt az egymást követő fogásokat rigmusokkal vezeti be. Vacsora után a táncban is élen

jár, a vendégeknek jó hangulatot teremt. Az egyik legszebb pillanat a gyertyafénykeringő. Az ifjú pár gyertyafény mellett a násznéptől körülvéve egy keringőt táncol el. Természetesen ezt is egy szép verssel vezette be. A lényege az, hogy az ijfú feleség akkor táncolja ki gondtalan leánykorát. Kikeringőzve a teremből, már menyecskeruhába öltözve jön vissza, s ekkor kezdődik a menyecsketánc. Mindneki táncol az ifjú párral, amit aprópénz söprés és tányértörés követ, mind-mind rigmusokkal körítve.

Tulajdonképpen ezzel vége a vőfély feladatának, illetve még jön az elköszönés - az ifjú pártól, a vendégektől - amit összekötök egy nászéjszakáról szóló nagyon szellemes, vidám verssel.

— Milyen a jó vőfély?

— Jókedvű, ezerszemű, tudja magával ragadni az embereket, tudja mikor kell „bevetni" magát, alkalmazkodó. Szerencsére én alapvetően vidám természet vagyok, nagyon szeretem az embereket, minden korosztállyal pillanatok alatt kapcsolatot teremtek, s „menet közben" is gyorsan tudok alkalmazkodni egy kialakult szituációhoz. Van a tarsolyomban, illetve a fejemben kb. kétszáz vers és ezeket mindig váltogatom és újakat is tanulok hozzájuk. Ápari István 1835-ös vőfélyes könyvét, amit az idén újra kiadtak, gyakran forgatom. Öt éve vagyok vőfély, eddig harminc lakodalomban vettem részt. Soha nem reklámozom magam, úgy gondolom, amit csinálok, az önmagáért beszél, s

akik ott vannak, ha tetszik nekik, úgyis továbbadják.

— Milyen ruhában kell a vőfélynek megjelennie?

— Öltönyben, csokornyakkendőben vagyok, most szeretnék csináltatni - negyvenezer forintba kerül - egy sárközi atillaöltönyt.

— Ön már összemérte tudását az ország legjobb vőfélyeivel. Hogy volt ez?

— Az édesapám olvasta a Tolnai Népújsában a felhívást, amely a bajai nemzetközi vőfélyvetélkedőre szólt. Gondoltam, elmegyek látni, tanulni.

— S most idézzünk a Kis- kegyed 1993. november 8-i számából: „A szakma legifjabb mestere, versenyen kívül, vendégként érkezett a vigadalomba. Laták János még csak 22 esztendős, de máris több mint 200 vers ismerője, s elmondta, hogy hagyományőrző céllal lépett erre a pályára."

— Szeretném, ha ez a szép

hagyomány tovább élne. Komolyan veszem ezt a munkát, sok energiát fektetek bele, de a sikerélmény mindenért kárpótol. Ezek a versek több, mint háromszáz év óta élnek, nem szabad elveszniük, mert sokkal szegényebbek lennénk nélkülük. Sas Erzsébet

Fotó: Degré Gábor