Tolnai Népújság, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-15 / 243. szám
12 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1994. október 15., szombat Graffitikoncertek Okt. 15: Mask, okt. 21: Action, okt. 22: Electric Soul, okt. 29: Nyers, nov. 5: VHK, nov. 12: Herfli Davidson, nov. 17: Tankcsapda, Necropsia, nov. 19: Kampec Dolores, nov. 26: Wellington. Apróhírek Eddig körülbelül 1700 darab fogyott el az 5000 példányban megjelent Demonstráció-kazettából (Tolna megyében a szekszárdi Lala CD és Hifi Center árusítja). Ide kapcsolódik még az a hír is, hogy a Stone Music (Hungaro- ton-Gong) leszerződött egy albumra a Unicum States-szel. Nincs szerencséje a szekszárdi Kert zenekarnak. Első kazettájuk zenei alapjait ugyan már felvették, viszont az énekszólamok rögzítésére képtelenek sort keríteni. Legutóbbi információink szerint, az ok prózai: nem találják a hangmérnököt. Az Akela és az Omen új albumának (utóbbi élő) megjelenését november közepére ígéri a kiadó. Zaftos: a nagyhírű Polygram- nál megjelenő új Kispál és a Borz kazetta hemzseg a technikai hibáktól. No nem a zenészek miatt, inkább a gyártó „jóvoltából". Ha igaz a hír, összesen 9000 (!) kazettát kellett visszavonni a forgalomból. A Prosedura viszont annál elégedettebb lehet. A megjelenést követő elsó hétben 1500 hanghordozót adtak el az „Akkor inkább úthenger"-bői. Szekeres Tamás visszatért Amerikából, ahol egy turnén vett részt. Wave: O’Connor, R.E.M., Kispál Sinéad O'Connor. Az egykor kopasz ír énekesnő, ismét szembefordult mindennel és mindenkivel. Akik eddig még hittek benne és támogatták azok is felvonják a szemöldöküket Universal Mother (Egyetemes anya) című új albuma hallatán. Pedig már mindenre el lehetett készülve a nagyérdemű azok után, hogy a kirobbanóan sikeres 1987-es The Lion and the Cobra (Az oroszlán és a kobra) című punkos hevülettől áradó, elemi erejű szenvedéllyel, előadott dalai után két évvel, a melankolikus jelzőt is kissé szűkén viselő -1 do not want What i haven't got című - anyaggal rukkolt elő. Voltak ugyan ezen is ritmusosabb felvételek, de a rocktól - s főleg a púnktól! - igen távol álló, dobgéppel hangszerelt dalok csalódást okoztak azoknak, akik az ökölbe szorított kézre vártak, s helyette egy legördülő könnycseppet kaptak. És mekkorát tévedtek azok, akik ezt átmeneti érzelmi átállásnak vélték, ami egy anyává váló nő esetében elképzelhető! 1992-ben még messzebb merészkedett, amikor az Am I not your girl című albumán örökzöld dallamokat és musical betétdalokat ad elő nagyzenekari hangszerelésben. Ez már tényleg sok! Pedig a hang ugyanaz, a szenvedély is ott bujkál, de hát ez egy másik műfaj, a torzítóhoz szokott fülek kevéssé szeretik a hegedűk és a fuvolák lágyságát. A választ is megadja a „miértre", miszerint e dalok között nőtt fel, s ezek tették őt énekessé. Ez talán elég. De hogy a Cloomy Sunday (Szomorú vasárnap) című Seress Rezső dal - mely az öngyilkosjelöltek slágerlistavezetője - sem véletlenül van a lemezen, arra szomorú választ ad Sinéad egyik legutóbbi cselekedete, mely egy idegösszeroppanás végén idevezetett. Ennek kapcsán elmondta gyermekkora szörnyű élményeit, apja zsarnokos- kodását, anyja szadizmusba torkolló dührohamait, bátyja bestiális terrorakcióit. Ennek tükrében érdekes, hogy első lemezét anyjának, másodikat pedig apjának ajánlja. Legutóbbi botránya - egy élő televíziós műsorban misz- likba tépte őszentsége a római pápa fényképét - szintén katolikus családja ellen való tiltakozás, apja tanításainak megtagadása. És most itt az új album, melyet imádságként dedikál Írországért és szeretettel húgának, és fiának, aki egy rövid dalt énekel is. Egyébként a központi gondolat az anyaság, a gyermekek. És hiába a szelíd, kamarazenei hangszerelés, amely sokakat ismét elhamarkodott véleménynyilvánításra sarkall, a szinte New Age hangvételű dalokban most is ott van az őstalentum, az az érzés, ami akkor tölti el az embert, ha igazi remekművel találkozik. A R.E.M. legújabb, Monster című lemeze is hasonlóan hat a hallgatókra. Az immár tucatnyi albumot számláló athens-i (USA: Georgia) illetőségű zenekar sokak számára a '91-es Out of Time című lemezzel, arról is a Losing my Reli- sion, illetve a Shiny Happy People slágerdalaival vált ismertté, pedig már 1980 óta léteznek és '82-ben jelent meg első mini-albumuk, és azóta szinte évente kerül ki a kezükből újabb és újabb anyag, egyre érettebb, egyre egyénibb felvételekkel. Mindebben a legfőbb érdem, az énekes Michael Stipe-é, aki - mint a szövegek szerzője, és különleges hangú, nagyon érzékeny előadója - sokat tett azért, hogy az R.E.M. ne legyen egy a sok-sok egyetemi zenekarból. Mert ez egy ilyen zenekar mind a mai napig. Bár rajongóik száma egyre nő, nem veszi körül őket az az idegőrlő sztárkultusz, amely oly sok rocksztár életét tette tönkre. Vacak borítókat csinálnak - a zene a lényeg -, az énekes kopaszra borotválja a fejét, mert - amint elmondta - hullik a haja. Ilyen egyszerű. Az Out of Time nagy sikere után, 1992-ben egy igencsak visszafogott, melankolikus lemezt készítettek - Automatic for the People - most pedig a Monster (Szörny) című albumukban előkerül a torzítópedál is. Ezek a szerzemények kissé „zajosak", nehezebben hallgathatók, mint a korábbi felvételek. Ez azonban ne riasszon vissza senkit, nem olyan veszedelmes azért ez a szörnyeteg. Ha már - mint az biztosan kiderült - kedvenceimről írhatok, ne maradjon ki a sorból a hazai legkedvesebb se, különösen azért, mert ők is most jelentkeztek egy új albummal. A Kispál és a Borz negyedik lemeze - amely immár a Polygram Hungary gondozásában jelent meg - szerencsére semmit nem veszített a korábbi eredményekből, gyerekes őszinteségéből, kedvesen naiv hangvételéből. Zeneileg szinte semmi újítás, egy-két hangszerelési ötlettől eltekintve, plusz egy csujjogató, a szövegek pedig már-már szemtelenül cinikusak néhol és örvendetesen cenzorálatlanok. Én remélem még sok hasonló dalra „fussa" nekik abból a sok forintból, amit az éneklésért kapnak. „pápai" írott képek Göring és a Luftwaffe Alig jelent meg a hazai könyvpiacon a Göbbels- napló, máris itt van egy másik náci potentátról, Hermann Göringről az életrajzi jellegű összefoglalás. Edwin P. Hoyt munkája - mely a Victoria Kft. kiadásában jelent meg - azonban a legkevésbé sem sorolható a tudományos igénnyel, szakszerű és alapos kutatómunkával megtámogatott művek közé. A mindössze kettőszáz oldalas könyv - jó nagy betűkkel nyomtatva - az abszurditás felé közelítő 680 forintos árban kapható, de még ez sem lenne baj, ha a jobb sorsra érdemes olvasó egy valóban lényegi, pontos adatokkal ellátott és néminemű történelemszemlélettel is átitatott olvasmányt vehetne kézbe. Mindezek híján persze mi marad más, mint a hagyományos „olvasmányos" stílus, ahogyan azt a borító tájékoztatója tudni véli: ezzel a rövid kis fülszöveggel azonban véget is ér az ilyen jellegű kiadványoknál természetesnek tartható magyarázatok, adalékok, lábjegyzetek sora. Az még nem túl nagy baj, hogy a szerzőről sem derül ki semmi, de az már igen, hogy hiányzik a névés tárgymutató, illetve a forrásmunkák lajstroma is. Mégis, túlzás lenne azt állítani, hogy a könyv haszontalan: aki eddig semmit sem tudott a német légierő második világháborús ténykedéséről, az feltétlenül gyarapodik néhány új ismerettel. Persze, nem árt az óvatosság: a szerző a könyv 185. oldalán például megjegyzi, hogy Adolf Galland a háború alatt 70 ellenséges gépet lőtt le. Ugyanakkor az egyik fotó aláírása a következő: Göring marsall a leghíresebb és legsikeresebb német vadászpilótával, Galland tábornokkal, aki 104 légigyőzelmet aratott. Ez az utóbbi szám az igazi, mint ahogy arról Galland maga tudósít nemrég magyarul is megjelent könyvében, mely a 104 légigyőzelem címet_ viseli. Szeri Árpád Mozgóképek Két tűz között Hello Csicsiü! - kiáltott fel a filmvásznon megjelenő Schwarzeneggemek a mellettem ülő hangulatgyilkos. Gondolom, jól ismerték egymás, bár Arnold nem köszönt vissza. Na persze, mert nem volt ideje. Rögtön a film elején már egy tangóba keveredett, ami merőben új fejezet az ő életében. Az viszont már nem, hogy mindez természetesen csak egy szupertitkos, szuperhülye akció része volt, de hát az élet nem fenékig habostorta (vagy hogy mondják), ugyebár. A cselekményszálak kibogozására most nem vállalkoznék - nagyrészét már el is felejtettem, sőt, igazság szerint, meg sem értettem -, elég annyi, hogy valami atomtöltet okán vonultatták fel a filmben egy kisebb NATO-tagál- lam teljes fegyverarzenálját. Hadd csorogjon a nyála a magyar bakának! Régi álmom is teljesült: láthattam egy Schwarzenegger-féle féltékenységi jelenetet, ami körülbelül annyira volt hiteles, mint egy félig elröhögött, diák- színpados Rómeó és Júlia előadás. Egészen jól bírtam egyébként, a szememet is csak akkor lepte el a pára, amikor a végén a Schwarzenegger úgy mentette meg a lányát, hogy az ráugrott a vadászgépének az orrára. Ez jó, ilyet még nem láttunk! - derült a nézőtér is. Közben rájöttem, hogy a pára valójában a homlokomról szemembe folyt izzadság, a kínok által felhalmozódott salakanyag így távozott a szervezetből. Aztán egyszer ez is véget ért, de nehezen tudtam szabadulni a filmtől. Talán, mert a lábam beleragadt a Panoráma Filmszínház padlóján szétterülő tömény Coca Cola-masszába. KRZ ZUG-tárlat Szöllőssy Enikő Jákob álma. /A kisplasztika Sz. Juhos László Forma 2 művésztelepén készült./ Jákob álmodik, a létrák nőnek, már-már az égig érnek, de az utolsókról hiányoznak a fokok. így a szobrász álmodik, a létrák nőnek, s már-már az égig érnek.-BP.Fotó: -gottvaldA kutyák néha támadnak a harmonika hangjára „Ha hazajövök és azt mondom, nagy király vagyok, annak semmi értelme” Interjú Ferenczi Györggyel, a Herfli Davidson vezetőjével A Herfli Davidson november 12-én a Graffiti vendége lesz — A herflisekkel kapcsolatban él egy olyan meglehetősen romantikus mítosz, mely szerint mindig, mindenhova magukkal hordják a harmonikájukat, aztán, ha olyan kedvük van, akkor előkapják, akár az utca közepén is, és rázendítenek. Létezik ilyen valójában? — Persze. Ez abszolút így van, most is itt lóg az övemen a hangszer. Az első perctől kezdve hordom magammal. — Mikor volt ez az első perc? — Már kilenc éve. Fogadásból dallamokat kellett lejátszanom. A gitárosunk vette az első harmonikámat; csehszlovák gyártmányú, 32 forint volt. Az első próbálkozások után úgy gondoltam, ezt nekem találták ki. Régebben hegedültem is, ahhoz teljesen tehetségtelen voltam. A harmonikán viszont hirtelen sikerültek dolgok, ráadásul senki nem csinálta, mindenki gitározott, basszusgitározott, meg dobolt. Mostanában már úgy tűnik, jól választqttam. — A szájharmonikánál mennyi idő kell, amíg az ember eljut „a” szintre? — Ezen a hangszeren alapszinten öt perc alatt meg tudsz tanulni játszani, de ha gazdag dallamvilágot szeretnél, esetleg improvizálni akarsz, akkor minimum tíz év. — Szerinted a laikusok észreveszik a jó átlag és az igazán jó herflis közötti különbséget, azaz a finomságokat? — Igen, mert a harmonika hangja egy idő után nagyon idegesítő. Akármilyen szinten játszol, ez így van. Ha nem játszol változatosan, vagy nem játszol jól, akkor a második szám után idegesíteni kezdi a közönséget. A kutyák például támadnak a harmonika hangjára. — Mi a különbség, mondjuk, a világ hatodik legjobbja és a huszadik között? — Semmi. Egyetlen dolgot kell tudni: helyezkedni. A Hohner-harmonika világbajnokságon negyven harmoni- kás indult, ott lettem hatodik, de ez nem jelent semmit. Itt olyan borzalmas, képzetlen, rossz, elmebeteg emberek indultak, hogy az valami elképesztő. Voltak persze olyanok is, akik nagyon tudtak, de mindenkinek egyéni stílusa van. Én a világbajnokságra nem a helyezésért mentem ki, hanem a kapcsolatszerzés miatt, hogy megismerjek jó herfliseket, mert itthon nagyon kevesen vagyunk, akik ezt nemzetközi színvonalon űzzük. — Azzal, amit most elmondtál, egy kicsit a saját sikered értékét kérdójelezted meg. — Nem. Abból, amit én tudok, ez a dolog semmit nem von le. Ha hazajövök és azt mondom, de nagy király vagyok, annak semmi értelme, mert ugyanakkor én belül tudom, hogy nem erről szólt ez az egész. Különben is akkora bunda volt, mint a ház. — Mit kellett játszani a világbajnokságon? — Hat perced van és azt játszol, amit akarsz. Meg kell mondanom, borzalmas színvonal különbség van a jazz és a blues között, a jazz javára. A gálakoncerten a jazzharmoni- kások lejátszották a csillagokat az égről, aztán kijött a bluesharmonikás - ráadásul a zsűrielnök -, húsz perc tökö- léssel kezdődött a koncertje, dögunalmas volt és rossz. Ilyen különbség van. Ezt kell lecsökkenteni. Nem arról szól a dolog, hogy én hányadik vagyok. — A hangszertechnikák milyen mértékben fejlődnek? — A Hohner cég az egyedüli, amelyik normális harmonikákat képes gyártani. Kihoztak most egy új váltós harmonikát, de szerintem körökkel rosszabb, mint bármelyik régebbi modell. A blues- harmonikában váltottak egyet a teljes automata technikára, sokkal jobb minőségű harmonikákat csinálnak, viszont a lélek elveszett a hangszerből. — Milyen stílusirányzatok figyelhetők meg? — Minél öregebb egy har- monikás, annál jobban visszafordul az egyszerűbb műfajok felé. Aki valami újat akar csinálni, annak nagyon nagy szerencséje kell, hogy legyen. Nekem az a szerencsém, hogy nem voltak harmonikás zenéim, így egyetlen stílushoz sem kötődöm. Gitárosoknak a figuráit szedtem le, úgy kezdtem el harmonikázni, ezért klasszikus Chicago-bluesokat nem is tudok jól játszani. Van egy saját stílusom, és a ezzel hoztam talán valami újat a blues-harmonikázáson belül. Tíz év harmonikázás után viszont csak azt mondhatom, hogy ez még korántsincs készen. KRZ
