Tolnai Népújság, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-15 / 243. szám

I 1994. október 15., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 Reverenda és golyóálló mellény Boros János Tamás, a lírikus rendőr Jelenleg Fonyódon dolgozik Boros János Tamás, de sok szállal kötődik Tolna megyé­hez. Júliusban végzett a szek­szárdi tiszthelyettes képzőn. Közlekedési rendőr, ám ha szükséges, részt vesz köz- rendvédelmi akciókban is. Ilyenkor géppisztollyal, go­lyóálló mellényben, rohamsi­sakban ered a fegyveres bű­nözők nyomába a Balaton környékén. Senki sem hinné, hogy ez a 30 éves jó kötésű fia­talember fest, rajzol, verseket ír, tagja a tolnai toliforgatók klubjának, és nem is olyan ré­gen még a pannonhalmi ben­cés gimnázium padjait kop­tatta, az erkölcs, a tisztaság, a becsületesség, a tudomány, a nyíltszivűség reverendás hir­detőinek világában forgoló­dott. (Beszélgetésünk során - egykorúak lévén - tegező- dünk.) — Mennyire zárt egy egyházi középiskola? — Semennyire, én a mai napig visszajárok, s ha most kezdhetném, újra odamennék. Főleg a volt osztályfőnököm­nek, Hirka Antal szerzetes ta­nárnak köszönhetek sokat. — Hívó vagy? — Tisztelem a vallást, de nem gyakorlom. Szerintem az emberek többsége ilyen. Ha a faluban van egy jó lelkipász­tor, aki hatásosan prédikál, akkor eljárnak misére, ha nincs, akkor nem. A volt osz­tályomból egyébként 3-4 diák lett később pap, mi, többiek pedig más pályákon helyez­kedtünk el. — Te eléggé messzire sodród­tál ... — Igen, simontornyai va­gyok - édesanyám ma is ott él -, s miután rövid ideig Pesten dolgoztam - a szív- és érsebé­szeten, mint segédápoló -, ha­zajöttem a bőrgyárba, cipőfel­sőrész készítőnek. Azt kell mondanom, hogy időben hagytam ott a céget. A munka kevés, a fizetés alacsony volt, nemegyszer előfordult, hogy 8 órán át csak ücsörögtünk meg söprögettünk. Egy darabig munkanélküli voltam, aztán rendőr lettem. — Nem bántad meg? — Nem. Nem egy nyugodt hely, mert itt nem modhatom azt egy balesetnél vagy egy bűnöző kézrekerítésénél, hogy bocs fiúk, nekem lejárt a munkaidőm, de a szabadna­pok, szabadságok alatt kipi­henhetem magam. Olyankor rajzolok, írok, bőrtárgyakat készítek - a karikás ostor fo­nást is megtanultam annak idején egy idős mestertől, Ko­vács Laci bácsitól -, vagy a néprajzi gyűjteményemet rendezgetem, vagy édesa­nyám szőlőjében dolgozom. — Lehet ennyi mindennel megfelelő aktivitással foglal­kozni? — Eléggé szórt alkat va­gyok, s így érzem jól magam. Meg ezek a dolgok egymásra épülnek, az új élethelyzeteim­ben hasznát veszem a korábbi, máshol szerzett tapasztalata­imnak. Most válik például előnyömre az, hogy voltam kórházi dolgozó, s bírom a vér látványát. Mert hogy nézne az ki, ha a baleseteknél, a nyüt törések, a halottak láttán el­ájulna a rendőr? — S a másik véglet: a líra. Mióta írsz verseket? — Pannonhalmán kezdő­dött minden. Egy öregek nap­jára szánt versemet felolvas­ták, sikere volt. Rajzversenyt is nyertem ott. Aztán sokáig semmi. Elvette a kedvemet egy-két kritika. S igazi folyta­tásra csak az idén került sor, amikor megismertem Darvas Ferenc szekszárdi költőt, aki­nek tanácsára beléptem a tol­nai toliforgatók klubjába, a „Kézjegy"-be. Itt úgy tűnik, hogy lesz publikálási lehető­ségem. — Jövőre nézó terveid? Mit szeretnél csinálni a következő 30 évedben? — Azt, mint eddig. Mara­dok rendőr, de jó volna kipró­bálni még egy csomó dolgot. Zongoráztam is, énekkaros is voltam, talán zenei téren is kezdhetnék valamit. Pannon­halmára szeretnék készíteni egy nagyobb méretű fest­ményt, sportolni is akarok, mert itt, a tiszthelyettesin én voltam a legjobb terepfutó, s mindezeken kívül, vagy Civilben rajzol, fest, verseket ír mindezek előtt, ott a család. Jelenleg Fonyód mellett, Lát­ványon élek a feleségemmel és a kislányommal, akinek most írok egy verses mesekönyvet, amit majd a saját rajzaimmal illusztrálok. Ha sikerül. Szó­val elvagyok. — Szerinted mennyire befo­lyásolhatja az ember a sorsát? Érdemes egyáltalán erőlködnünk, vagy úgyis az történik, aminek történnie kell? — Vagyok én, és van a kül­világ, amely vagy segít, vagy betart nekem. Ebből adódik, hogy az embernek tudni kell kompromisszumot kötni, megalkudni is. Mert az ember nem annyira perfekt, mint hi­szi. Persze nem kell hagyni, hogy könnyen leszorítsanak a térképről, de erőn felül eről­ködni kár. A csalódások ugyanis, ha valaki nem tudja őket feldolgozni, visszahatnak a munkájára és a családi éle­tére. Wessely Fotó: Kövesdi Odaadó munka és szerénység Reálisabb kép a mesterről A Liszt társaság - melynek szervezésében a héten is Liszt estet tartottak - szekszárdi csoportjának vezetője Husek Rezső, aki 1955-ben alapította a megyeszékhelyen a zeneis­kolát. A legutóbbi Liszt-est kapcsán kerestük fel, s a cso­port működéséről, céljairól a következőket tudtuk meg: Már a zeneiskola alapítása­kor érezhető volt az az igény, hogy ki kell építeni a városban a Liszt hagyományok ápolá­sát, hiszen a mester legjobb barátja Augusz Antal volt, a zeneiskola jelenlegi épületé­nek akkori tulajdonosa, s Liszt Ferenc négy alkalommal is lá­togatást tett Szekszárdon. A kapcsolat így a város és a nagy zeneszerző, a virtuóz előadó- művész - aki Szekszárdból fesztiválvárost igyekezett ala­kítani - között nyilvánvaló. A zeneiskola, amely termé­szetesen Liszt Ferenc nevét vi­seli, 1970-ben rendezett Liszt napokat Szekszárdon, ám ek­kor még nem volt a városban Liszt társaság - mondja Husek Rezső. A Liszt kultúra ápolá­sára kialakult valós igény azonban a tolnai megyeszék­helyen éppúgy ismételten életre hívta a Liszt társaságot, mint az ország több városá­ban, amikhez a mester valami­lyen formában kötődött. A szekszárdi csoport jövőre ün­nepli fennállásának huszadik évfordulóját. Ez alatt a húsz esztendő alatt alapvetően vál­tozott a helyzet Liszt megíté­lésével kapcsolatban. A kez­detkor még jószerével nem akadt zenekutató, aki Liszt munkásságával behatóan fog­lalkozott volna, ám mára már nem gond olyan előadókat hívni Szekszárdra, vagy a tár­saság más helyi csoportjaihoz, akik valóban szakértői a mester munkásságának. Ez éppúgy a társaság létezésének köszönhető, mint az, hogy a Szekszárdi misé című művet, amit a szekszárdi újvárosi templom felszentelésére írt a mester, s száztíz esztendő múltán, 1970-ben végre a cím­zett városban is bemutatták. A csoport egyébként évente öt-hat klubestet tart, ahol szakmai előadás mellett min­dig van élőzene is, s évente egyszer Liszt emlékestet is szerveznek. Ez utóbbi annak köszönhető, hogy Szekszár­don sok pódiumképes muzsi­kus van, így önállóan tudja a társaság szervezni ezeket, immár húsz éve. Idén erre no­vember 21-én kerül sor a Mű­vészetek Házában. A csoport egyébként a zeneiskola nö­vendékeinek tandíjából gaz­dálkodhat, no meg a tagdíjak­ból, amihez szponzori pénz kamatait teszik még hozzá. Idén ez az összeg 6500 forint volt, amit a Szekszárdi Mező- gazdasági Rt. 30 ezer forintos „tagdíjának" kamata egészít ki tízezer forintra. A tagok száma egyébként 50-60 körül mozog. Kérdésünkre, hogy meny­nyiben sikerült az eredeti célt, vagyis a Liszt kultusz kialakí­tását elérni Szekszárdon, rö­vid a válasz: Vannak eredmé­nyeink, s ennek része az is, hogy a zeneszerzőről kialakult korábbi képet sikerült reáli­sabbá tenni. Az odaadással végzett munka, és a szerénység sze­rencsés találkozása ez. Remél­jük, hogy a tárasaságnak kö­szönhetően még szélesebb körben válik ismertté a Szek- szárdhoz erősen kötődő Liszt Ferenc életműve, s maga az ember is, akit sokan oly ke­véssé ismerünk, pedig, mint a tárasaság helyi vezetője mondja: példaképül lehetne állítani bárkinek a varázslatos előadóművészt, a zseniális al­kotót, aki századának vezére­gyénisége, de mindenek előtt csodálatos, önzetlen ember volt. nagy Rejtett értékeink Diczenty Dezső munkássága A sors különös véletlenje, hogy 1879-ben, az akkor alig tizennégyezer lakosú kicsiny megyeszékhelyen, Szekszár­don, három olyan gyermek is született, akinek híre-neve le­galábbis az ország határáig terjedt, bár azt sem túlzás állí­tanunk, hogy nemzetközileg elismert tudósok és kutatók voltak. A három név közül Dienés Valériáé, az első ma­gyar professzornőé, egyre is­mertebb, Leopold Lajos szoci­ológusé már csak szülőváro­sában elfeledett, s megbecsü­lésben valahol a kettő között áll Diczenty Dezső neve. A sors véletlenje hozta azt is, hogy születése, 1879. októ­ber 16-a után tíz nappal aprócska hír figyelmeztette Philoxera Mohácson címmel a helybeli szőlősgazdákat arra: „Mohácson hivatalosan meg­állapították a philoxera jelen­létét. Valahogy azután valami szőlőneolognak eszébe ne jus­son vesszőket hozatni onnét". Ez az aprócska, de falánk ro­var határozta meg Diczenty Dezső életét is. A családi ha­gyomány úgy tartotta, hogy itáliai hercegi család leszár­mazottai a szekszárdi Diczen- tyek, akiknek ősét Pármában jutalmazták volna e címmel. Annyi bizonyos, hogy hely­ben ennél ismertebb volt a két híres fiú (László, az építőmes­ter és tervező a másik) atyja, az 1826. július 23-án született Diczenty Gyula, jeles keres­kedő, aki szőlővel, borral egyaránt foglalkozott. . Fel­esége az idősebb testvérnek, Lászlónak közvetítette jö­vendő hivatását: Geiger Paula édesapja Geiger Flórián, híres tolnai építőmester, Dienes Va­léria nagyapja volt. A kései születésű Dezső a helyi iskolák után az egyik leghíresebb hazai taninté­zetbe, a (moson)magyaróvári gazdasági akadémiára iratko­zott be, ahol addig a szek­szárdiak közül csupán Babits Mihály rokonának, Ujfalussy- nak volt nagyobb híre (hiszen Bécsbe szokott konflison be- kocsizni Óvárról...) Tanárai egyszerre nevelték bele a gya­korlatiasságot és az elmélet tiszteletét, felismervén, hogy a magyar mezőgazdaság meg­újításának kulcsa a tudomány termelő erővé válása. Ezért végezte a gazdasági akadémia után még el Diczenty a fővá­rosban az egyetem bölcsész­karán tanulmányait (ide tar­tozott akkor a természettu­domány minden ága). Mind­ehhez 1901-1902-ben a felsőbb szőlő- és borgazdasági tanfo­lyam leglelkesebb hallgatói között is megtaláljuk. Előbb 1901-ben a Magyar Királyi Földtani Intézetbe ke­rült, de négy év múlva már a Diczenty Dezső - a dom­bormű a tudós szülőházának helyén álló szekszárdi Alisca szálló falán látható. Farkas Pál alkotása. szőlészeti kísérleti állomás és az Ampelológiai Intézet gya­kornoka, hogy bejárva a rang­létrát 1920-ban az igazgatóság tagja, 1942-ben, nyugdíjba vo­nulásakor pedig kísérletügyi főigazgatója legyen. Már pá­lyája kezdetén feltűnik ala­possága: az 1903. évben már publikál a Borászati Lapok­ban, 1909-ben pedig megjele­nik az Ampelológiai Intézet előző évre datált évkönyvé­ben három alapvető tanulmá­nya: a Magyarország szőlé­szeti statisztikája, a Balaton- melléki ampelológiai felvéte­lek és A helyszíni és laborató­riumi ampelológiai (szőlőta­lajtani) vizsgálatok sarkpont­jai címmel. Az utóbbiban pél­dául kimondja (a ma is csak ismert, de meg nem szívlelt igazságot): „A helyszíni talaj- vizsgálat leglényegesebb pontja a talajpróbák helyes megválasztása. Sőt, ha a ta­lajminta nem a kellő helyről van véve, még rosszabb, mert ezáltal esetleg helytelen alapra építünk". Büszkén mutatja be statisztikájában, hogy ekkor Szekszárdon 3650 katasztrális hold betelepített termő szőlő díszük, de Tolna megyében az egész országot tekintve is itt jut egy főre a legtöbb terület, 144 négyszögöl. Felismeri, hogy gyér állattartása miatt szülővárosa műtrágyát hasz­nálhatna, ezért évekig írja cik­keit e tárgyról a helyi lapokba, hangsúlyozva: „talán nincs még egy növény, amely any- nyira meghálálná a trágyá­zást, mint a szőlő". E témáról 1935-ben önálló művet is kiad, csakúgy, mint A magyar szőlőbirtok sorsa címmel 1929-ben a borkrízis megoldását javasló terveze­tet. (Ennek nyomán alakulnak az állami támogatású pince- szövetkezetek és így a szek­szárdi is!) Pályája végén, 1938-ban, amikor már szerte Európában ismert volt, a francia Becsület- rend parancsnoki keresztjét kapta. Balatonfüreden halt meg 1965. április 25-én. Dr. Töttős Gábor „Már élmények az örömbe" Halottaskönyv, élőknek Örökhagyónk, László Márton Ebben az esztendőben nem volt valami kegyes hozzám a sors, nem került a kezembe olyan könyv, ami nem hagyta letenni magát, olvasnom kel­lett az igaz, a szép, okos em­beri szónak azzal a szomjúsá­gával, amivel az aszálysúj­totta a föld issza az esőcsep­peket. Jött aztán a csoda. Va­lamikor a kora esti órákban kezdtem olvasni minden egyébről megfeledkezve és jóval éjfél után, a kötetet záró, évtizedeken át féltve őrzött I fényképeket nézegettem hosszan azzal az áhítattal, ami érzelemszegénységtől, gondolati sivárságtól is nehéz napjainkban olyan ritka ven­dég. Régen bilincselt le könyv ennyire és szívből kívánom minden jövendő olvasójának: legyen részük ugyanebben az élményben, mert bizony ab­béli hitükben erősödhetnek általa, hogy mégsem halhat ki az emberfajta. Azóta, bár azt gondoltam, hogy ezer gondú, bajú és ezért józanító napok sora le­hűti némiképpen első olvasói lelkesedésemet, gyors egy­másutánban kétszer is rátalált a kezem László Márton - megkülönböztető nevén Pin- tyer Feri Marcika - Halottas könyvére. Az eredmény, most már ismerősként ugyanaz, s lesz immár akár­hányszor, amikor szükségét érzem annak a fölemelkedés­nek, azonosulásnak és csodá­nak, ami bennem ébredt. Üzenet ez a könyv a Bukovi­nában egykor élt székelység- ről, kultúrájának máig ható életképességéről, ha úgy tet­szik fájóan követhetetlen pél­dájáról is. Pedig „csak" halott sirató és búcsúztató énekek vannak benne, a hitelesítő re­produkció szerint az eredeti­ben nagy gonddal rótt, veréb­fej nagyságú betűkkel. Kitől kaptuk ezt a kincset? Egy iskolázatlan szegény­embertől, akit tudás és betű- szeretetében nem gátolt, hogy summásként járt el sorstársa­inak vezetőjeként szülőfalu­jából, Andrásfalváról, Mol- dovába. Tavasztól őszig tar­tottak ezek a kenyér után járó utak. S telente szakított időt az otthon férfira váró munka mellett az Egerből megren­delt könyvek olvasására. László Márton Aparhanton hunyt el, egy híján nyolcvan évesen és azt a könyvet, amit most nyomtatásban tettek közkincsünkké, 1919-ben, már túl az emberélet delelő- jén írta meg, a hagyományo­zásnak azzal a nemes szán­dékával, amivel a megaján­dékozott örökösök megőriz­ték. Amivel az őrzőktől évti­zedeken át kölcsönbe kérték, amikor apát, anyát, gyerme­ket sirattak, búcsúztattak imádkozással és az énekekből vigaszt, erőt merítve. Igen. Az arra hivatottságával, mélységesen mély hitével is érdemes ember öntudatlanul szertartáskönyvet írt. S mert olyasminek volt tudója, ami­nek csak a kivételes kevesek, - akik emlékeznek rá - ma is akkora tisztelettel emlegetik, amekkora tisztelet csak a va­lamiben igazán nagyokat il­leti meg. Azt beszélik róla, hogy „Senki se tudta úgy a halott­nótákat, mint ő". Abban, az énekeket kísérő tanulmányt író, Fábián Margit a segítőnk, miként estek a búcsúztató szertartások, hol volt a he­lyük ezeknek az énekeknek. A virrasztókba soha se szólt külön meghívás. László Már­tont se hívták. Jött. Biztosak is lehettek ebben. Ki más ve­zette volna le a virrasztást, ami holtában mindenkit meg­illet? Bukovinában ez a na­gyon távoli ősöket és felejtett rokonságokat sejtető szertar­tás két napig tartott, alkonyi szürkülettől hajnalhasadásig, s bár a nappal kikövetelte a magáét gyász idején is, a hol­tat ravatalán percekre sem hagyták magára. Imádkoztak és énekeltek mellette, csipe­gettek a virrasztó kalácsból, kenyérből, rá pálinkát kor­tyoltak és ment a mókázó, olykor csintalan mese is, ne­vetést csalva a könnyes ar­cokra. A nóták pedig? Bizony azok még táncra is mozdítot­ták a lábakat. Az járja a széke­lyeknél, igaz, ma már csak az igen öregek körében, hogy „Lakodalom sírás nélkül, vir­rasztó kacagás nélkül nem eshet meg." Valamikor egy-egy faluban több Pintyer Feri Marcikához hasonló előénekes élt, apáik­tól örökölték ezt a tisztet a jó­hangú fiák. A Halottas könyv szerzője abban különbözik ezektől, hogy gyűjtögette af halottas énekeket, maga is próbálkozott ilyenek, kegyes, vagy tanulságos példázatok, történetek írásával. Négy, kézzel írott könyvet hagyott nekünk. Áldassék érte haló porá­ban! De köszönet illeti azokat is, akik az 1919-ben írottat a Tolnai Bibliotéka harmadik köteteként az asztalra tették. A Bonyhádi Székely Kör és a Tolna Megyei Könyvtár szövetkezett - sok támoga­tóval, még több avatott köz­reműködővel - a mű kiadá­sára. Köszönet érte. László Ibolya i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents