Tolnai Népújság, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-03 / 207. szám

1994. szeptember 3., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 Arcok, bronzközeiben nulmányokban társa volt Ju­hos Lászlónak: — Soha nem dolgoztam, vagy nem ilyen intenzitással bronzzal. Itt módom van erre. Új ismereteket szerzek. Most még az öntés előtt állok, nem tudom mi lesz a vége, de na­gyon sok jó ötletet ad menet­közben is. Igaz, hogy én egy öntési fázis közbeiktatásával végzem a munkát. Agyagba mintázok először és csak utána következik a viaszvesz­téshez szükséges eljárás. Ilyen rövid idő alatt nem sikerül el­jutni a technika teljes megis­meréséig. Ezért választottam a számomra már járt utat. Amit itt a művésztelepről el lehet mondani, az nyitott könyvnek tűnik, amiben leginkább az olvasható, hogy sok támoga­tásra van szüksége. Csikai Márta először jár Szekszárdon: — Udvariasnak számító megjegyzéssel kezdem. Őszintén érzem, hogy nagyon szép kisváros. Azonnal bele­szerettem. Itt a művésztelepen semmi más dolgunk nincs, mint a magunk munkáját vé­gezni. Ez egy nő számára na­gyon meghatározó. Nincs be­vásárlás, takarítás, hanem reggeltől estig csak a munka. Nyíregyházán, Mezőtúron többször jártam már bron­zöntő telepen, örömmel jöt­tem ezután Szekszárdra is. Egy flamenco táncosnő figuráját formáztam éppen, mielőtt beszélgetni kezdtünk, és ez egyike azon daraboknak, amit szeretnék bemutatni itt a szekszárdi közönségnek és a másik, ami e városhoz kö­tődik irodalmi emlékek útján is, az a Jónás. Talán ezt ha­gyom itt a művésztelepen ajándékként. Szőllősy Enikő egy nyí­regyházi találkozás után kapta a meghívást a Tolna megyei művésztelepre: — A viaszöntést otthon az ember nem tudja produkálni. Itt minden fázisban benne le­hetünk. Nem mint más öntö­déknél, ahol kibocsátjuk az al­kotást szárnyaink alól és min­denki elvégzi a szakmai részét a feladatnak. A közös munka örömét is élvezhetjük itt. Már amennyire egy hónap közös­ségformáló ereje hat 5 em­berre. A szobrászat már gyermekkorom óta vonzott és azt mondhatom, hogy kis vargabetűvel kerültem a pá­lyára és még mindig ott va­gyok. Ez a szekszárdi művész­telep erősíti hitemet és a ma­radásomat is. Az ember szel­lemisége érdekel, annak útjai. Az a szellemi, ami testté lett,, kézzel tapinthatóvá... No, szóval azt hiszem, nem kell magyarázni! Ha rápillant az asztalon lévő legutolsó mun­kámra, ez is erről szól. Egy olyan összegezése eddigi munkáimnak, amit maradék­anyagokból, elemekből állítot­tam össze. Emlékeimnek tár­gyaiból ... Bakos Ildikó véleményével hangsúlyozza mindazt, amit az előtte szólók elmondtak: — Azzal egészítem ki, hogy a legnehezebb dolgok közé tartozik manapság egy ilyen művésztelepet létre­hozni. Én, ha kell, idézőjel nélkül is hőstettnek érzem, Csikai Márta Varga Tamás ami itt történik a szekszárdi művésztelepen Juhos László és családja körében. Az or­szágban kevés ilyen hely van. Ritka dolog, hogy koncentrál­tan dolgozhatunk. Ajándék­nak tekintem. A bronzöntés azt jelenti, hogy azonnal látjuk a munka eredményét. A kol­légákkal való beszélgetések­ből is nagyon sokat lehet ta­nulni. Párnapos aklimatizáló- dás után aztán ki tudunk lépni abból, amiben eddig tipród- tunk. A félresöpört ötleteimet is meg tudom valósítani. Az ókori kultúrák hatottak rám leginkább. Mezopotámia, Egyiptom, a kelták, etruszkok. Ezeket kutatom egy tárgy megformálásában is például. Egy nagy játék, aminek helyet kaptam Szekszárdon. Talán ez az utolsó mondat lehet az összefoglalója a szek­szárdi művésztelep lakói mondandójának, a felnőtt já­tékörömének otthont adni, bölcsőt ringatni, amit vállalt Juhos László szobrászművész, a bronzöntő műhelyével. Decsi Kiss János Fotó: Gottvald Károly Berlini Ünnepi Hetek A szekszárdi szobrász-mű- vésztelepről eddig is hallhat­tunk és a jövőben minden bi­zonnyal még sokkal több he­lyen találkozunk majd nevé­vel. Könnyű dolog ebben az esetben jövendőt mondani, mert olyan kezdeményezésről van szó, amelyben emberek dolgoznak, alkotnak öröm­mel. Arról a jó érzésről, ami a reményteljes jövőt jelenti, ma­guk a szobrászok adnak szá­mot, akik ebben az évben ér­keztek Juhos László szob­rászművész meghívására. Ligeti Erika derül azon a rá­igazított jelzőn, hogy a szek­szárdi művésztelep örökös tagja: — A Laci találta ki, hogy örökös tag, de vállalom, mert jó itt dolgozni. Itt kollégákkal együtt vagyunk. Ez sokat számít. Magát a telepet jó öt­letnek tartom, de a távlati ter­veknek azt hiszem még tisz­tulniuk kell. Van mindenki­nek egy külön kuckója, ahova mindig vissza lehet vonulni, ha úgy érzi az illető. Ami most foglalkoztat, az a megkezdett ötletek befejezése, bízom benne, hogy sikerül bennük drámai feszültséget megvaló­sítani. Majd a kiállításon ez kiderül. Jó volna, ha idei be­mutatkozásunkat, az új galé­riában is olyan érdeklődés kí­sérné, mint a tavalyit. Varga Tamás a főiskolai ta­Szőllőssy Enikő Bakos Ildikó Egy újra felfedezett opera koncert-előadásával és egy szentpétervári színházi együt­tes fellépésével nyüt meg a napokban a 44. Berlini Ünnepi Hetek rendezvénysorozata. A Filharmónia hangverseny- termében csendült fel a 91 éves, Németországban szüle­tett és a nácik által angliai emigrációba kényszerített ze­neszerző, Berthold Goldsch­midt háromfelvonásos operá­jának, a „Beatrice Cenci"-nek koncert-változata, első ízben német földön, az eredeti angol nyelven. Goldschmidt az ope­rát 45 esztendővel ezelőtt sze­rezte. Az opera bemutatása - mint a DPA tudósítása rámu­tat - késő elégtétel volt Erich Kleiber és Carl Eberth egykori pályatársának és a közönség nagy tetszéssel fogadta azt. Maga a 91 éves komponista megrendültén mondott kö­szönetét a „magávalragadó, eleven" előadásért. A Német Szimfonikus Zenekart Lothar Zagrosek vezényelte, szólisták voltak Roberta Alexander és Simon Estes. Közreműködött a Berlini Rádió Énekkara. A közönség helyéről felemel­kedve hosszas tapssal jutal­mazta a zeneszerzőt és a mű­vészeket, akik mély meggyő­ződéssel és nagy átéléssel tolmácsolták az olasz rene­szánsz herceg lányának, Beat­rice Ceninek tragikus sorsát megelevenítő zenedrámát. Goldschmidt operájának első színpadi bemutatója szeptember 10-én lesz Mag- deburgban. Ugyancsak viharos tapssal jutalmazta a közönség a szentpétervári Málij színház együttesét, amely a Fjodor Abramov regényciklusa nyo­mán íródott darabot, „A ház"- at adta elő. Az előadást Lev Dodin rendezte. (MTI) A levéltár újabb kiadványa Három műfaj egy füzetben Nemcsak a külcsín, hanem a belbecs is színes - állapít­ható meg a nyolcszáz pél­dányban megjelent Tolna Me­gyei Levéltári Füzetek immár negyedik számának fellapo­zásakor. Az intézmény újdon­sága most is a jól bevált, ko­rábbi hagyományokat követi: figyelemfelkeltő borítólap - Schubert Péter grafikus mun­kája - , gazdag képanyag és tartalom, érdekfeszítő tallózás megyénk múltjában. Ízelítő­ként dr. Dobos Gyula, a levél­tár igazgatója, egyúttal a kötet felelős kiadója foglalja össze röviden a helytörténeti ta­nulmányok tartalmát. Csema Anna: A Sztanko- vánszkyak birtokszerzése. — A török kiűzése után a gyé­ren lakott Tolna megyébe az or­szág más részeiből érkeztek birto­kosok, így kerültek ide például a Perczelek, de Sztankovánszkyak is. Korábban már megjelent ezen utóbbi családról egy anyag, ez al­kalommal azonban egy mélyebb búvárkodás eredményei, a gyöke­rek tárulnak az olvasók elé. T. Mérey Klára: Egy mező­város iparosainak eredete a XVIII sz. végén. — Tolna város monográfiájá­nak megírásakor számos olyan in­formáció került elő, amit egy kü­lön tanulmányban is érdemesnek bizonyult feldolgozni. Arról van szó, hogy Tolna iparosai, elsősor­ban a német betelepülőik hon­nan,melyik tartományból érkez­tek a Duna-menti településre. A kiadó és a kiadvány Varsányi Péter István: Tolna megye az 1848-as és az 1861-es választások tükrében. — A kutató az Akadémia megbízásából az egész Dunántú­lon felmérte, megvizsgálta az em­lített két választást. Tolna megye főként Fejér, Somogy és Zala me­gyékkel összehasonlítva szerepel a tanulságos összeállításban. Durgonicsné Molnár Er­zsébet: Tolna vármegye ag­rárkultúrájának eszmei vesz­teségei a második világhá­ború következtében. — A konkrét veszteségek - ló- állomány-csökkenés, búzater­mesztési problémák - mellett a szakértelem hiányát veszi sze­mügyre a szerző, a megszokottól eltérő nézőpontból. Husek Rezső-Kaczián Já­nos: A szekszárdi zeneokta­tás és hangversenyélet négy évtizede. — Külön öröm számunkra, hogy Husek Rezsőt sikerült erre a munkára rávennünk. Kaczián János szakmai szempontból egé­szítette ki, látta el jegyzetekkel a tanulmányt, melynek az ad aktu­alitás, hogy jövőre lesz negyven éves a Liszt Ferenc Zeneiskola. Szitkovics Sándor: Fejeze­tek a Tolna megyei malmok történetéből. — Régi helytörténészünk ma­lomipari szakember. A dombóvári vízi- és gőzmalmokról, majd az iparszerű termelésről ír, a török uralomtól a '45 utáni államosítá­sig, majd a '90-es évek elejéig, a privatizációig. Kőhegyi Mihály-Tóth Ág­nes: Bodor György összefog­laló jelentése a Bonyhád kör­nyéki telepítésekről. — Ez a forrásközlés az 1945-ös telepítési kormánybiztos, Bodor György jelentését tartal­mazza. A szerzőpáros a bukovi­nai magyarok bonyhádvidéki te­lepítéséről írt feljegyzés valóság­tartamát világítja meg, komoly szakirodalmi alátámasztással. Kováts Jenő: Napló. — Kováts Jenő állategészség­ügyi témakörben kutatott az el­múlt időszakban, most megjelen­tetett második világháborús nap­lója különlegesség. Bécsbe vezető útjáról, hadifogságáról olvasha­tunk érdekes, izgalmas leírást. Szeri Árpád Fotó: Degré Gábor Rejtett értékeink A szekszárdi gőzhajóállomás A Duna már az ókorban forgalmas víziútja volt a Ró­mai Birodalomnak, a közép­kor folyamán pedig szinte hemzsegett az áruszállító de­reglyéktől és a hajómalmok­tól. Mindezek ellenére 1817-ig kellett várni azzal, hogy Bern- hard Antal elindítsa Carolina nevű gőzhajóját. Tizenkét esz­tendő múlva, 1829. március 13-án alakult meg az Első Csá­szári és Királyi Szabadalma­zott Duna Gőzhajózási Társa­ság, amely már menetrend- szerű járatokat közlekedtetett. Megyénkben a legfontosabb kikötő Dunaföldvárott volt, ez volt az ország deszkapiaca, a messzi erdőkből idáig úsztak a feldolgozásra váró szálfák; Paks, Dombori illetve Tolna és Báta jelentőségében jóval el­maradt emögött. A társaság ötvenedik üzleti évében, 1879. szeptember má­sodikén került sor a keselyüsi, hivatalos nevén Szegzárdi Gőzhajó Állomás megnyitá­sára, a korabeli viszonyokhoz képest hatalmas ünnepéllyel, a megyei és megyeszékhelyi vezetés, valamint száz fős kö­zönség jelenlétében. Meglehe­tősen hosszú küzdelem előzte meg ezt a napot: már a re­formkorban sürgették Szek- szárd közlekedésének javítá­sát, a neoabszolutizmus alatt Augusz Antal volt az ügy nagy pártolója, ó Buda és Pest díszpolgára lett azért, mert hathatósan segítette az árura­kodásra alkalmas rakpart megépítését, de erejéből nem futotta a keselyüsi állomás lé­tesítésére. Erre már csak azért sem kerülhetett sor, mivel nem vezetett hozzá jó minő­ségű út. Végül, amikor Tolna vármegye 1865-ben megsza­vazta az út építését, az jelen­tett akadályt, hogy az utolsó másfél kilométer megvalósítá­sát nem hogy nem támogatta Pest Pilis Solt Kiskun várme­gye, hanem egyenesen meg is tiltotta. Újabb évek teltek el addig, amíg az Osztrák-Ma­gyar Monarchia leghosszabb teljesen egyenes útját meg­építhették a maga 6.800 ölével, azaz 12.878 méterével. Való­ságos mérnöki bravúrnak számított, hogy a nyílegyenes vonalat a református templom tornyából mérte Fejős mér­nök. Ha 1879-re sikerült is meg­győzni a DGT-t arról, hogy fő­leg a szekszárdi bor, de a sze­mélyforgalom is jelentős hasznot hoz számukra, hama­rosan megváltoztak a viszo­nyok: 1883 őszétől már vas­utat is kap Szekszárd, a gőzha­jón pedig alig néhány utas jár. Érdekes színfolt volt köztük a sárközi gyümölcsszállító ko­fák serege, amely a budai pi­acra is vitt az egykori ártéri fák édes terméséből. A gőz­hajó, ha nem is volt lassúbb a vonatnál, egyre nehezebben bírta a versenyt, mert a hajóál­lomáshoz vezető szakaszt sű­rűn és nagy költséggel kellett kotortatni, az utazóközönség pedig a korabeli bérkocsikon is sokszor viszontagságos út elébe nézhetett, ráadásul nem is olcsón, Ezért mindössze szűk húsz esztendei fennállás után megszüntették a hajóál­lomást, csupán a csekély me­rülésű propellerek közleked­tek még néhány évig az uta­sok miatt. Szekszárd és a me­gye hiába tiltakozott, interpel­lált parlamenti képviselője ré­vén, az üzlet már akkor is üz­let volt. Mindebből aligha sejlett va­lami 115 éve, amikor az óbu­dai hajógyárban készült Daru gőzösön megérkezett Med- gyaszai úr, és megnyitotta „Keselyűs parton "Szegzárd" hajózási állomást", örvende­tesnek mondva, „hogy ezen rég óhajtott, eddig a múlt kor viszonyai következtében aka­dályoztatott eseménynek kivi­tele valahára sikerült." Kö­szöntötte a megye és a - hite szerint város - Szekszárd fő­polgármesterét, aki valójában nagyközségi bíró volt, de azért bizonyára igen megtisz­telve érezte magát. Csaknem napra pontosan harminc év múlva már Ady Endre vitázik barátjával, a később világhí­rűvé lett szociológus Leopold Lajossal a nagy folyam ki­használatlanságáról. Leopold A senki Dunája címmel nagy feltűnést keltett tanulmány­ban bizonyítja be, hogy sehol a világon nem ilyen mostoha gyermek a vízi szállítás és közlekedés, mint éppen ná­lunk, noha Széchenyi István óta sokan fáradoztak ennek megváltoztatásán. A szekszárdiak egyetlen nagy dolgot mégis köszön­hetnek ennek a hajóállomás­nak: ide érkezett meg annak idején Esztergomból az igaz­ságügyi palota, jobban mondva az ehhez való 80.000 tégla ... Dr. Töttős Gábor "=W=­Megyénkben a dunaföldvári volt a legfontosabb kikötő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents