Tolnai Népújság, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-03 / 207. szám
Szombat, 1994. szeptember 3. TOLNAI NÉPÚJSÁG 9 A föld alatt, orrvérzésig Levél a szászvári bányatársulástól: Szeretettel meghívjuk Önt és kedves családját a szászvári strandon 1994. szeptember 3-án, szombaton 10 órakor tartandó ünnepségre és az azt követő egész napos vidám programra. Mindez a 44. bányásznapon, és a szászvári bányatársulás fennállásának második évfordulóján. Ott leszünk az ünnepen is, de izgalmasnak tartottuk, milyen a bánya odalent a mélyben és és milyen a dolgozók és vezetőik fejében, elképzeléseiben. Jó szerencsét! Szabó Károly szakvezető vájár Készséges kísérőnk Klósz Ferenc, a bánya munkavédelmi és robbantásvezetője. A „lépcsőfokokat" végigjárta, lakatosként kezdte, szinte minden iskolát elvégzett, amit a szakmában lehet: ma bányaipari és gépésztechnikus. A bányamentő brigád tagja, amikor elindul velünk, „kijelentkezik". Szigorú a rend, bárhová megyünk, mindenünnen tudatja, hol járunk. Kezében mérőműszer: méri a levegő metántartalmát. Kérdéseinkre válaszolva fújja a munkavédelmi előírásokat, figyelmezteti kollégámat, hogy odalent a mélyben engedélyt kell kérnie a fényképezéshez. No nem holmi titkok, mint inkább a fizikai biztonságunk miatt. Ha nagy a metántartalom, akkor még a vaku is „elsülhet" azaz robbanást okozhat. Beöltözünk. „Lángmentes" ruhát húzunk, kapcát tekerünk a lábunkra a,gumicsizma alá. Amikor „bilinek" csúfolom a fejvédő sisakot, Klósz úr felnevet: itt kobaknak becézik. Derékszíj, rajta akkumulátor a bányászlámpának, oxigénpaAhol a szén „terem" lack a vállra. Indulhatunk. Jó szerencsét! - fogad a felirat a lejáratnál, amint a bányamentő állomást elhagyjuk. — Mióta létrejött a társulás, életmentéshez még nem kellett vonulni, csupán bánya- tűzhöz. De hát a bánya az bánya, akkor is, ha az állam, akkor is, ha a társulás a tulajdonos - mondja kísérőnk. Amíg baktatunk a sínek között, elmondja, hogy a környéken az ezernyolcszázas évek eleje óta bányásznak: találtak egy széneret, előbb külszíni bányát nyitottak, majd mentek lefelé ... Volt itt egy kolónia, jónéhány embernek a pincéjében ott volt a szén. Kísérőnk is bányászdinasztiából származik: apja 36, nagyapja 40 évig dolgozott a föld alatt, és akkor a széles rokonság többi bányásztagját még nem említettük. Klósz úr előbb mezőgazdasági pályára készült, és azért jött ide, mert sokkal jobban fizetett a bánya. Most már nehezen tagadhatná, hogy beleszeretett. Közben találkozunk a karbantartási munkákat végző izményi Szabó Józseffel, aki 1973 óta dolgozik a bányában - egy kis kihagyással. Korábban „vizes" munkahelyen dolgozott, ahogy mondja: a veséje kikészült. Negyven százalékos munkaképesség-csökkenést állapítottak meg, de a pótlékot azért nem kaphatja meg, mert magánbányában dolgozik. — A törvények nem követték még a. változást - mondja Klósz úr. Sokat tudnék mesélni például arról, hogy milyen nehezen kaptunk robbantási engedélyt... Erre azonban most nincs idő, elérjük a kast, amely a szénnel teli csilléket hozza fel, illetve az üreseket viszi a mélybe. Tóth Pál és Vörös László kezeli a berendezést. Hét szintes a bánya, mi a hatodikra megyünk. Ez a tenger szintje alatt 280 méterre van. 233 méterről ereszkedünk alá. Belépünk a kasba, a sebesség nyolc méter másodpercenként. Pattog a fülem. Odalent a mázai Csábrák Lászlóval és a szászvári Bakó Józseffel a két „csatlóssal" találkozunk. Egy kis korrepetálás a vendégeknek, hogy értsék, mit látnak: az ereszke szállítóberendezés felső fogadóállomásánál dolgoznak, az a feladatuk, hogy á lejtaknán leengedjék az üres illetve felhúzzák a teli csilléket. A lanovkával pedig - akár a libegővei - a dolgozókat szállítják. Egy műszak alatt vagy kétszáz csillét mozgatnak meg. A lejtaknán gyalog ereszkedünk lefelé, lassan a fejtéshez érkezünk, az úgynevezett Já- nos-telepben. Klósz úr elmondja, hogy az illetményszenet innen szokták kérni a dolgozók, mert itt a legjobb minőségű. Ahogy ereszkedünk, egyre melegebb van. A fejtésnél Daradics Szilveszter szakvezető vájár dolgozik a légkalapáccsal. Felügyelete alatt Szloboda András és Kőhalmi Sándor csillés. Sok a munka, kevés a pénz? - teszem fel kérdés formájában az egyik bányász korábban hallott véleményét. — Valahogy úgy ... Ráadásul most még csak a fizetés hatvan százalékát adják meg. Később megtudjuk: ez egy alkalommal fordult elő tavaly és az idén is egyszer - szükségmegoldásként, mert az erőmű kevesebbért veszi át a szenet. Hűségjutalom? Az bizony már a múlté. Egykor nyolcszázan, ma alig kétszázan dolgoznak a szászvári bányában. Bányásznap? Van, aki azt mondja: iszunk, eszünk egyet, elbeszélgetünk. Más pedig úgy véli, nincs mit ünnepelni. Van, aki visszakérdez: az utolsót ünnepeljem? Verbőci Józsefet, a társaság ügyvezető igazgatóját már idefent faggatom arról, hogy mit tesz azért, hogy ne ez legyen az itt dolgozók utolsó bányásznapja. Egy nagy halom dossziét, tervet, vázlatot vesz elő: megszállott ember. — Kitörési lehetőség? - kérdez vissza, majd sorolja: a mélyművelés minőségi stratégiájának fenntartása, a második műszak beindítása. Kül- fejtéses bányák nyitása - jók az előzetes kutatási eredmények - Nagymányok-Váralja térségében. Integráció - szervezeti és tulajdonosi szempontból egyaránt - a külfejtés és a bánya között, illetve a bitument beszállító, a kereskedő és a termelő között. Ki kellene használni a riolittufa iránti - a környezetvédelemben megnövekedett - keresletet. Az áramtermelésben környezet- védelmi haszonelvű hulladékelhelyezés és égetés ... A dolgok egyelőre azon fordulnak meg, hogy ki tud nagyobb bajt felmutatni. Az kapja ugyanis a nagyobb segítséget. Jó lenne, ha arról folyna a szó, hogy kinek milyen ötletei vannak ahhoz, hogy a lehetőségeket hogyan tudja kihasználni - mondja búcsúzóul Verbőci úr. Elmenőben a kapuban találkozunk Szabó Károly szakvezető vájárral. Elénk tekintet, fürkésző arc, majd a kérésünkre elmondja: tizenkilenc éve van a bányánál - Béta aknán kezdte - , a múlt hónapban ötvenhatezer forintot vitt haza - mondja büszkén. Valaki elmegy mellette és oldalba böki: azt is mondja meg, bátyám, mennyi túlórával! — Bizony, tíz túlműszak- kal, meg a bányamentő pótlékkal - teszi hozzá. Százezer forinttal szállt be, mikor alakult a társaság. Talán ezért is van, hogy nem a műszakokat számolja, hogy mikor mehetne már nyugdíjba, hanem dolgozni akar. Meddig? Vágja a választ: orrvérzésig. Ebben maradunk és búcsúzunk. Jó Szerencsét, szászvári bányászok! Fotó: Degré Gábor Hangyái János Munkában a csillések - egy műszak alatt vagy kétszáz csillét mozgatnak meg A szüzesség dilemmája P. T. gátlástalanul tudott hazudni, talán ezért is alkalmazta őt egy olyan cég, amelynek nem erőssége a szerződésben vállaltak teljesítése, nyilván ezért alkalmaz főállású P. T-ket, akik a kétségbeesett-fel- háborodott csőbe húzottak indulatait hivatottak csitítani. Manapság remekül meg lehet élni a - még mindig igen nagy számban tenyésző - jóhiszemű balekok átvágására alapozott „vállalkozásokból" — szaporodnak is galócamód. Barátom például egy új reklámformáról mesélt. A cég csodás ajánlatot tesz: ötezer forint előleg ellenében folyamatosan küldi a reklámanyagot, amit csak fel kell ragasztania az ügyfélnek bizonyos helyre, oszt már dől is a lóvé az ölébe, éveken keresztül... Rövid fejszámolás után megállapítható, hogy a cég, mivel kábé 12 ezer ügyfelet vont be a boltba, csupán előlegként 60 milliót kasszírozott. Ezután meg már ki a francnak lenne sürgős küldeni a plakátokat? (Ha történetesen mégis sor kerülne erre, Ráró végtagja akkor is kikandikál: 60 millió forint már egész derekasan bír kamatozni.) — Okos - mondja erre barátom, aki egyébként maga is befizette az ötezret, és azóta is hiába várja a reklámanyagot (meg a bevételt). Igaz ugyan, hogy az emlékezetes részvé- nyért-sorbanfekvési akciónál ő is legszívesebben rendőrért kiáltott volna, mivel a lepénzelt bér-sorbanfekvók miatt nem jutott neki az áhított értékpapírból. De én tudom, hogy az ő lelke szinte gyermekien tiszta, valóban egy csöpp cinizmus nélkül mondja az ilyen „okos"-okát, meg „most a farkastörvények uralkodnak" és az ehhez hasonló axiómákat. Én viszont bátorkodom óva inteni magunkat: nehogy már összekeverjük az okosság fogalmát a sunyi csalárdsággal, a gátlástalan ügyeskedéssel. (Jóllehet tisztában vagyok azzal, hogy ész és erkölcs nem feltétlenül járnak kéz a kézben.) A tudás megszemélyesítője az én szememben - az új korszaktól függetlenül - továbbra is a bölcs tanár úr, a magabiztos, derűs mosolyú doki bácsi, a vén Trabicsekbe újra és újra életet lehelő autószerelő mester, meg efféle alakok, függetlenül anyagi viszonyaiktól. Nem tehetek róla, de én a barátom által okosnak nevezett korunk hőse-típusra még sámlin ülve sem akaródzom felnézni. Kissé durva hasonlattal élve: a patkányok valóban elképesztő vitalitását többnyire undorral vegyes félelemmel szemlélem, amellett, hogy tudom, teljesítményük nem semmi. Vagyonkájukat ügyeskedésből, jóhiszemű csóringerek megtakarított pénzecskéiből összeharácsoló milliomosékat képtelen vagyok társadalmi súlyuknak megfelelően csodálni, pláne, ha az „uram" szót a kulturáltság egyetlen kritériumának vélve, lépten-nyomon így szólítanak, meg még rendszeresen dögös fehér zokniban is pompáznak. No de félre az indulatokkal, mert hová lesz az erkölcsi fölény. Mindazonáltal a káromkodáson kívül nem sok esélye van a furmányok ellen a balekoknak. Hallomásból tudják ugyan, hogy ez itten állítólag egy jogállam, de tapasztalataik alapján manapság jobbára csak kiköpnek, ha meghallják a szót: törvény, jog, meg ilyesmi. Savanyú a szóló - mondhatnák -, aki lukas gatyával kerül ki a nagy vadkapitalista arénából, szóval ha már nem bírt egy jó zsíros falatot szakítani, hát bosszúból erkölcsi erkélyekről loccsantja a szerencsésebbek, és/vagy jobb teljesítményt nyújtók nyakába a kübli fer- telmes tartalmát. Csakhogy, ne feledjük: sokan akadnak, akik eleve távol tartották magukat eme farkastörvények szabályozta tülekedő zabálástól. Vagy, mert kényes a gyomruk, vagy mert eleve nem értenek ehhez a harchoz. Tudom én, hogy ennél a szereposztásnál jobb megoldást még nem igazolt a történelem. Ám eme bizonyosság miatt én legalábbis nem kezdek önfeledt tapsikolásba, ha meghallom a jelzős szerkezetet: eredeti tőke- felhalmozás. (Már legalábbis szerintem) roppant gusztustalan és félelmetes, amikor egy társadalom arra biztatja hamvas gyermekeit, hogy ne vacakoljanak már annyit, szépen rakják szét a lábukat, és dobják oda erkölcsi szüzességüket durva, visszataszító alakoknak. A kaviáros szendvics reményében egy olyan időszakban, amikor a tisztaságért, a becsületért, a humánumért, a tisztességért a boltban nem adnak semmit, és legfeljebb csak egy ala- mizsna-zsíroskenyérre van kilátás. Az ilyen társadalom bár kínosan ügyel arra, hogy ki ne csússzon a száján, de a szüzességéhez ragaszkodó, és ezért „használhatatlan" partnert a sokadrendú állampolgár kategóriájába sorolja, és az sem zavarná túlzottan, ha kipusztulnának az anyagi hasznot nem hozó (tehát jelentőség nélküli) erkölcsi értékek. Szerencsére ez azért soha nem fog bekövetkezni, még Magyarországon sem. A kényes gyomrú szüzek, illetve a más okokból „be nem avatottak" ugyanis ragaszkodnak ártatlanságukhoz. Részint, mert úgy gondolják, hogy jól teszik, másrészt meg számukra egész egyszerűen nem is marad más lehetőség. Ezzel persze még véletlenül sem akarom azt sugallni, hogy a tehetősebbek kivétel nélkül csaló gazemberek, a szegényebbe meg mind az erkölcsi magaslatokon tanyázik. Azt viszont igenis, hogy a szerény anyagiak közt vergődőnek lehet ugyan, hogy gyakrabban lesz retkes a nyaka, ám legalábbis kisebb erőfeszítésébe kerül, hogy a lelkiismeretét ne mocskolja össze. Azt viszont már nem tudom, mekkora energiákat kell mozgósítani annak érdekében, hogy bizakodón tekintsünk a jövőbe. Bízni mindenesetre illenék abban, hogy előbb-utóbb megszűnik ez a káosz. És egyszer talán már az sem megy majd ritkaságszámba, hogy ki szabad derülnie egy-két nagyobb disznóságnak, és a nagy disznókat, ha le nem is vágják (ki enné meg a hájas, büdös húsukat?), de legalább eltiltják őket egy ideig a moslékosvályú- tól. Akkorra talán a jognak asztala is terebélyesebb lesz, többen elférnek majd körülötte, a szerencsétlen senkiháziaknak sem csak a kitört lábú, rozoga, alacsony székek jutnak, ahonnan maximum a pusztába ordíthatják sérelmeiket, hanem remélhetőleg odatolnak majd nekik egy olyan lócát, amiről legalább az asztalt felérik, ha párna már nem is jut a fenekük alá. Szóval valamikor majd megérjük talán, hogy rend lesz. Még mielőtt valami demokratikus farizeus a szívéhez kapna, gyorsan kijelentem, hogy továbbra is fenntartom azt a követelésemet, hogy nekem igenis a szabadság szülje meg a rendet. Remélem, hogy a fogantatás legalább már megtörtént. sk
