Tolnai Népújság, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-24 / 225. szám

1994. szeptember 24., szombat

HÉT VÉGI MAGAZIN

NÉPÚJSÁG 11

Gondolatok a „Forma 2” kiállításról

Szatmári Juhos László megszállott ember. Megszállott, mert soha sincs megelégedve önmagával, lehetőségeivel, melyeket csupán felajánl neki a sors. Nem enged egyetlen pillanatra sem a csábító „könnyebb útnak", megy a maga konok - sokszor maga gyártotta göröngyökkel sűrűn telehintett - ösvényén.

Nos, ez a tárlat is ennek a konokságnak a TERMÉKE, talán a művész édes gyermeke, mely kedves mosolyával talán megpihenésre készteti. Nem lenne baj, ha így lenne, hiszen a megállás egy újabb állomást jelenthet, s egy újabb elindulás lehetőségét. A maga álmodta művésztelep galériájában hat szobrász alkotott együtt, ám külön is önmagának, de mindenkinek. A hat művész - úgy tűnik - önfeledten „játszott", ám e játék legalább annyira komoly, mint a gyermek „játék munkája". A bronzba öntött álmok, látomások itt életre keltek és „mozogtak".

Bakos Ildikó kiterített, szinte a síkban lebegő „szobrai" valóban újra gondoltatták a látványba belefeledkező nézővel a „Lélek-tár" XII stációját, de az „Angyalok a kapuban" már szinte kényszerítették a látni vágyót a kapu mögött felsejlő - nem e világi látomásban megtalálni a közös lét lehetőségének szimbólum rendszerét.

Csikai Márta világa itt ezen a kiállításon a melankólia. A biblikus világlátásban, a

forma rusztikus megformálása nem a lemezítelenített vázak nyújtotta megtört formákkal adja a „valót", hanem az egymásba fűzött és áttört anyag ragad magával és egy misztikus világba helyez. A Jónások dacolásai, s a bűnhő- déseik az allegorikus Cetekben egy valós emberi gyarlóság tettenérésének bronzba álmodásai.

Ligeti Erika a nyugodt szemlélődő alkotó. A szemlélődés kedves derűt sugárzó alkotásokban kacsint ránk. A kajánkodó önirónia valójában nem az. A rakoncátlan fiókok hullámzó játéka igazából a „Fut a ház" képzetet erősen cáfolják, de a művész itt nemcsak önmagára „fintorít", hanem a cinkosság ürügyén ránk is, a látni akarókra is. Hiszen az „önéletrajz" fiókjaiból kikandikáló szárnyas alakok a művész életéről alkotott „hitvilágának" megtestesítői, s méltán azok.

Szöllőssy Enikő az álmok mögé rejti vívódó, talán kissé benső remegéssel telített énjét. Úgy tesz, mintha utakat keresne, ám valójában a saját útjáról nem tér le egyetlen pillanatra sem. E rejtekezés kényszerű, alig észrevehető kitárulkozása - mintha pirulna miatta - robban mégis a „Mennyei kapuk" rejtette sejtelmes világában, vagy a „Jákob álma" c. kompozícióban.

Varga Tamás tömören fogalmaz. A „Macska gombolyaggal" című alkotása ékesen

bizonyítja, hogy a „művészi borzadály" is lehet valós téma és izgalmas alkotás. Az erősen profán téma azért vonzza oda a szemet, mert furcsa grimasz, ám e grimasz igaz alkotás, hiszen a mozdulatlan mozdulat a kompozíció sajátja elvitatha- tatlanul. Mintegy ellenpólus a gyönyörűen megformált „Tábori lelkészek Madonnája". Mária az Isten-anya gyermekével, ki tudja már hányszor ihlette meg a művészek sokaságát, ám e téma mindig tartogathat szépségeket. A gyermek Jézus és Mária csodálatos egysége, az élettel telített hit jelképe is lehetne. Itt nem egy anya és gyermeke jelenítődött meg, ennél több e szobor, hiszen ez az alkotás valósággal „életre kel" - mozdul és áhítatra kényszerít.

Szándékosan hagytam a végére a művésztelepet megálmodó és létrehozó szobrász alkotásainak „láttatását". A nyughatatlan, a robbanni mindig kész ember alkotásaiban valami egészen újat, valami egészen megdöbbentőt produkált. Szobrai mozgalmas világot kínálnak nekünk „meglátásra", ám ez a mozgalmas világ nagyon is statikusan törvényszerű. Most azt hihetnőnk, hogy egy előre jól kiszámított „idegen világba" tévedett a művész, akkor nagyot tévednők. Juhos László valóban mindent tud, amit csak tudhat egy szobrász a szobor elkészítéséről, de Ő ennél lényegesen többet adott.

Varga Tamás:

Tábori lelkészek Madonnája

Az „Álomfestő" szinte lebegő látomása szinte eltűnik a végtelenben, s mégis marad, csak a látványt libbenti el a ki tudja hová tűnő messzeségbe. A „Brémai muzsikusok" vérbő kompozíció. A négyalakos mű a mesék világába ragad, de e mese az egymásra épülő, az egymásra találó, egymás nélkül nem létezhető ember jelképévé magasztosult.

Vagy húsz éve egy önálló kiállítását egy felkiáltással vezette be Szilágyi Miklós: „Álljanak meg emberek, itt egy szobrász született". Nos, a megszületett szobrász deres szakálla csupán az idő múlását jelzi, az alkotó, a megszállott ember lényéből semmit, de az alkotások a megérett, a meghiggadt formában gondolkodó embert, a művészt állítja elénk. Rosner Gyula Fotó: Gottvald

Úgy látszik a végzet beépít az egyén tudatalattijába valami kis jelet, ami piszkálja, ösztökéli, molesztálja, noszogatja, hogy ne ücsörögjön, élje ki magát, mert holnap már lehet, hogy késő lesz. L.-nek is állandóan mehetnékje támadt. Művészet volt becsalogatni egy moziba, egy színházba vagy egy koncertre, s alig várta a szünetet vagy az előadás végét, hogy kinyújtózkodhasson, levegőzhessen, megcélozhassa a büfét, a mosdót, köny- nyíthessen a ruházatán s magán.

•

És most annak a darabnak szakadt vége, amelyiknek ő volt a főszereplője. A happy end elmaradt. A nézőtéren értetlenség, tanácstalanság, döbbenet. Eszünkbe se jut tapsolni, inkább füttyög- hetnénk. Függöny le, L. el.

Sűrű, fekete gondolataimat szétreb- benti valami felfénylő szellő. (Milyen színű a szél?) Valami kétes értékű derengés lopakodik belém. Lehet, hogy megérte? Lehet, hogy jól tettem, ha nem zakatoltam vele oly gyakran az éjszaka mélyére? Lehet, hogy értelmet nyertek a lemondásaim, az, hogy - akartam is meg nem is - kimaradtam jópár epeszagú kanbuliból? Lehet, hogy ennek köszönhetően élek - még?

Emberek nélkül a lakott helyek elvesztik vonzerejüket. L. egy négyemeletes bérházban élt az anyjával, a másodikon. Jártam náluk többezerszer. Koptattam a lépcsőket, a korlátokat, tudtam hol a csengő, a villanykapcsoló, és azt is, hogy melyik ablakból mi látszik. Magnóztunk a kisszobában, s ha volt mit, iddogáltunk. Csavarogni is tőlük indultunk el, semmit

érő sihederportyákra, minden este. A lépcsőházajtó eszméletlen nehezen nyílt, s baromi robajjal csapódott be. Milyen furcsa, hogy most már nincs semmi keresnivalóm abban az épületben ...

•

Mindenkinek van valami küldetése a Földön. L., amikor telket vett, csemetéket ültetett: kajszibarackot, édesalmát, ringlószilvát. Metszegette, permetezte őket, nem sokat tökölve, de azért rendesen. Talán ez volt a feladata. Itt és most. Hamar elvégezte. Ha nekem is ilyesmi a megbízatásom, akkor én még - szerencsére vagy sajna - adósa vagyok egynéhány fával ennek a világnak.

•

A halottak segítenek az élőkön. L.-ből is bizonyára kiszerelte a boncoló orvos a még használható alkatrészeket. Elképzelhető, hogy veséi két személyt is megszabadítanak a művese kezeléstől, s azok áldják ismeretlen jótevőjüket. Ez esetben L., aki világéletében jeles adakozó hírében állt - sok cimbora vette körül, az utolsó fillérjéig -, végre egyszer elégedett lehet(ne).

Szóval már negyvenen innen is halandók vagyunk. Csapkod a pöröly. És tévedés azt hinni, hogy csak a vérbeli művészek, a legtöbb érzékenységgel, empátiával, képzelőerővel megáldott-megvert teremtmények rettegnek, hogy most ők jönnek sorra. Mindenki cidrizik. A jóléti társadalmak polgárait a rosszullét kerülgeti. Zsibbasztó szerekhez nyúlnak, mert ez a legegyszerűbb „megoldás".

•

Az állat- és növényvilágban nincs idő a

gyászra. Az élet épp csak az életfunkciók elvégzésére elegendő: az ön- és fajfenntartásra, a táplálkozásra, ürítésre, szaporodásra, a rügyfakadásra, bogyóérlelésre, hervadásra. Búsulásra való napokat, órákat csak az embernek adott az Isten. L. nem volt hívő, de sanyarú földi pályáját szemlélve, így is megérdemli a kegyelmet. Rászolgált. Bánatosan keresem a vidám perceket, mostmár végképp vissza- hozhatatlan ifjúságunkban, s alig-alig akad említendő kaland.

Állítólag a halál pillanatában egy film pereg le az ember zárt szemhéjai mögött. Saját életének főbb villanásai. Mini klip-mix. Engem vajon milyen pózokban rögzített L.?

Tulajdonképpen semmi sem változott. A fű zöld, az ég kék, a fagylalt hideg, a forint vásárlóereje a szokott ütemben csökken, a Volán autóbuszai, a MÁV vonatai, a MALÉV repülőgépei némi késéssel hozzák-viszik az utasokat. Semmi sem változott, csak egy szív megszűnt dobogni, ám ha ugyanabban a pillanatban egy újszülött is felsírt valamelyik klinikán, még darabszámra is stimmelünk. Semmi sem változott, csak keletkezett egy üres állás, és eladhatóvá lett néhány használt ruhadarab meg ingóság. Semmi sem változott, csak nőtt bennem az űr, mert eggyel több árnyék költözött belém. Semmi sem változott, csak valaki visszatér a porba, körme és szakálla még növö- get, de fizimiskája egykettőre felismerhe- tetlenné válik, bekerül az örök körforgásba, a táplálkozási láncolatba; nem vész el, csak átalakul: csigaházzá, pókhálóvá, szitakötőszárnnyá, vadrózsatövissé. Amen. Wessely Gábor

Mitterrand ifjúkori titkai

Egy terjedelmes könyv került a figyelem középpontjába Franciaországban, Pierre Pean újságíró Une jeunesse fran- caise - Egy francia ifjú című műve.

Már a címlapfotó is érdekes: az 1942-ben készült felvétel az akkor 26 esztendős Francois Mitterrand-ot ábrázolja Philippe Petain marsallnak, a németekkel kollaboráló Vichy-kormányzat vezetőjének társaságában. Igaz, nem valami titkos tárgyaláson, hanem egy olyan jótékonysági gyűjtésen, ahol a francia hadifoglyok javára kértek adományokat.

„Ezt a fényképet értelmetlen lenne az államelnök ellen valamiféle leleplező dokumentumként felhasználni" - nyilatkozta Jacques Delarue, a neves történész, a második világháború korszakának egyik legismertebb szakértője. A könyv, amely Mitterrand é- letútját 1934 és 1947 között követi nyomon, valójában

csak annak jelenthet szenzációt, aki nem olvasta a mai elnök korábbi önvallomásait. Soha nem tagadta, hogy olyan vidéki környezetből és családból származott, ahol az úgynevezett nemzeti jobboldalnak erős gyökerei voltak. 1942-ben három hónapon át tagja volt a Francia Légiónak, amely akkor a Vichy rezsim propagandaeszközeként szerepelt. De éppen ezek a hónapok felnyitották a szemét, csatlakozott az ellenálláshoz, amelynek egyik legtevékenyebb tagja lett."

Mitterrand ifjúkori titkai tehát nem titkok. Eddig egyébként több, mint ötven életrajz jelent meg az elnökről és csaknem minden esetben a bestseller listára kerültek. Sok mindenki nyilatkozott a kötetekről, kivéve az elnököt, pedig valamennyi szerző küldött számára tiszteletpéldányt. A franciák szerint nem volt kedve és ideje végigolvasni a köteteket. FEB

Rejtett értékeink

Madi Kovács György

Megyénk fiai közül kevesen mondhatták el, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében tábornoki rangig vitték, táborszernagy pedig csupán a címben szereplő férfiú lett. Rangját annak az éppen száz esztendeje lezajlott gyakorlatnak köszönhette, amely kissé előre is vetítette a húsz év múlva jövő eseményeket.

A Pozsony megyei származású Kovács család egyike volt a XVII. század végvári hőseinek: az 1764. november 7-én kiállított nemesi oklevél címerképén „kék pajzsban arany koronából kiemelkedő, szemközt fordult vörös ruhás arany zsinóros, vörös fityegős, kócsagtollas, barna kucsmás magyar vitéz jobbjában görbe kardot tart", s talán meghatározza ez a család későbbi hivatását, a katonáskodást is. Megyénkben 1840. június 1-jén hirdetik ki a madi Kovácsok nemességét, de néhány hónapja, április másodikán már megszületett Pakson a későbbi jeles katona is, madi Kovács István (a III. osztályú vaskorona-rend lovagja) és szentka tolnai Cseh Aloizia fia.

Az apró termetű köznemes tizennyolc évesen hadnagyi ranggal végzi a bécsi katonai akadémiát, s máris az 1859-es osztrák-francia háborúban találja magát, ahol főhadnaggyá léptetik elő. Előbb József főherceg segédtisztje, később vezérkari százados, így küzdi végig az 1866-os olasz hadjáratot, ahol a custozzai csatában mutatott vitézségéért uralkodói elismerést kap. A kiegyezést követő évben került a magyar királyi honvédgyalogsághoz, a felsőbb tiszti tanfolyam tanáraként, s immár őrnagyi rangban. A további pálya előbb ezredparancsnok, később egy dandárt bíznak rá, míg végül honvédkerületi parancsnok lett. Érdemei elismerését jelentette, hogy ismét visszahelyezték a honvédségtől a közös hadsereg kötelékébe és a kassai hatodik hadtest vezérlő tábornokaként érte meg az 1894-es nevezetes hadgyakorlatot.

A szeptember 17-21 között zajlott erőpróbáról a 23-án megjelent Vasárnapi Újság azt írja, hogy a feltételezés szerint „az ellenség Magyarország északi határain betört, s a kassa-miskolc-balassagyar- mati útvonalon Budapest felé nyomul", „az ellenséget a Kovács altábornagy vezénylete alatt álló 6-ik kassai hadtest jelzi, míg az ellene működő 4-ik budapesti hadtestet herceg Lobkovitz altábornagy vezényli". Két dolgot érdemes előre bocsátanunk: az egyik, hogy herceg Lobkovitzról azt írja a korabeli lap: „Az udvarnál igen kedvelt ember, egyike azon keveseknek, akik Őfelsége teljes bizalmát bírják", a másik pedig az, hogy Kovács hadtestének kétharmada a jóval gyengébb haderőt képviselő magyar honvédekből állt, tüzérsége, műszaki alakulatai jóval elmaradtak az ellenfélétől. Mindehhez még az is súlyosbító körülményként jött, hogy Kovács „a hadgyakorlatok alatt lábát kificamította s hadtestét (lovas) kocsiról vezette".

A jószerivel már előre eldöntött ütközet első napján 58 perc alatt hidat vert Lobkovitz serege Visegrád és Nagymaros között a Dunán, átkelt és megkezdte támadását. Ennek irányáról, a csapattestek mozgásáról Kovácsnak nem volt előzetes tudomása, ezért két cselhez is folyamodott: álcázva nagyobb sereget sejtetett ellenfelével előnytelen terepen s míg az annak felszámolásán igyekezett, elfoglalta a bevehetetlen magaslatokat, másrészt rájött arra, hogy ellenfele távíró-üzeneteit lehallgathatja, ha beleköt a távíróvonalba. Hiába mentegetőztek azzal, hogy háború esetén ezeket az üzeneteket rejtjeleznék, itt Kovács diadalmaskodott.

„Az 1894-es hadgyakorlat után betöltötte hírneve az egész hazát és sokan őt tekintették egy bekövetkezhető háború esetére a közös hadsereg fővezérének ..., benne sokan a régi magyar hadi erények felújulását látták". A hadgyakorlat meghozta számára a dicsőséget, a táborszernagyi címet, de a végzetet is: ott nem kellően kezelt lábbetegsége kiterjedt, 1897-ben nyugállományba vonult s ettől kezdve nyáron Gerjenben, télen Me- ránban élt. A halál Gerjenben érte 1901. június 30-án (mások szerint július elsején).

Dr. Töttős Gábor

DdixUS» llUIKU: /^IlgydiUK----------------------------------—.——.—«-iJflK---------------------------------'■

S

zöllőssy Enikő: Mennyei kapuk