Tolnai Népújság, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-27 / 201. szám
1994. augusztus 27., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN MÉPÚJSÁG 11 Kodály legfiatalabb tanítványa Találkozás Olsvai Imre néprajzkutatóval Sárköz nem csupán a tárgyalkotó népművészetéről híres. Néprajzkutatók sora járta egykor falvait, a népdalokat, táncokat, meséket felgyűjtve. Akadtak népművészet mesterek, akik Budapesten találkoztak Kodály Zoltánnal. Az ő egyik legfiatalabb tanítványa dr. Olsvai Imre, a Magyar Tudományos Akadémia népzenei főosztályának képviseletében az idei sárközi lakodalomban is jelen volt. Diákként kutatta e tájegység kultúráját. A legutóbbi találkozásunkkor múltról beszélgettünk a jövőt jelölve. — Mi volt az első sárközi élménye, ami évekre marasztalta ezen a területen? — Kodály Zoltán évfolyamában, amit ő végitanított, én voltam a legfiatalabb. Gimnazista koromban első dolgozatomat megmutattam neki. Ebben volt egy sor sárpilisi, de- csi, bajaszentistváni gyűjtés. Ö ráírta a jelest, de minden dalhoz fűzött valami megjegyzést. Ezekre külön felhívta a figyelmemet. Például hogy melyiknek nézzem meg jobban a dallamát, hol, hányán ismerik még és így tovább. így aztán kezdtem visszajárni Decsre. — Milyen terv, tematika szerint kezdett a gyűjtéshez? — Az öreg szülikéket először a szőlőőrzőről faggattam. Annyian tudták és olyan sok szöveggel jött elő a lépő, a futó, hogy ez külön fejezetet jelentett. Martin Györggyel úgy tértünk ide vissza, hogy a tánclépéseket is megörökítettük. A magnetofont letettük a kör közepére, és körülötte ka- rikáztattuk a néniket, hogy pontosan jöjjön ki az a lüktetés, a ritmus, ami az ülő vagy az álló éneknél még nem volt egészen egyértelmű. Kiderült, hogy ötnyolcados ritmusú tánc van a mélyben. Egyik oka A kiegyezés utáni második esztendőben, 125 éve, 1869. augusztus 22-én, amikor a bonyhádi Blum családnak Ferenc nevű gyermeke született, aligha gondoltak arra, milyen nagyívű pálytá fut majd be fiuk: 860 évvel ezelőtt alapította meg Szent István a pécsi egyházmegye határait, s harminchárom emberöltő múltán ezen a napon született az egyházmegye későbbi püspöke is. Pályája kezdetén aligha hitte volna valaki, hogy a tanulmányait a helybeli protestáns algimnáziumban folytató ifjú majdan a papi hivatásnak áldozza életét. A pécsi szemináriumot elvégezvén 1892-ben szentelik pappá, ezután Somberekén, Német- bólyban, Dunaszekcsőn és Dunaföldvárott működött segédlelkészként, a millenium évében pedig a frissen meg- nyüt szekszárdi főgimnáziumban lesz hittanár. A következő esztendőben már a pécsi székesegyház karkáplánja, ahol kiváló hitszónokként és a katolikus legényegylet elnökeként ismerik és szeretik. Felfogása, munkássága merőben újszerű saját korában: ismeret- terjsztő előadásokat szervez és tart, szaktanfolyamokat indít, gondja van az ipari pályán addig mellőzött ifjú lelkekre, s 1907-ben inasotthont létesít és öt évig vezeti is azt. Ekkorra már több művét is széles körben megismerik. Még 1893-ban adta ki Hajnal címmel költeményeit Pécsett, három év múlva ugyanitt jelenteti meg Amberger Mártonnal közös fordítását, amelynek címe Általános neez volt, hogy Sárközben maradtam ... —.. .-és a másik? — Az a sugárzás, ami itt elevenen élt, megérintett az emberek szeretete által. Amikor megjelentem közöttük, Bogár Pista bácsi azonnal ösz- szehívta a sárpilisi lányokat, asszonyokat, és szívvel, örömteli lélekkel mutattak meg mindent a tudásukból. Humorukkal átszőtt éneklésmódban karikáztak azonnal. Akkor vett körül egy olyan áramköre a néphagyománynak, amit azelőtt nem tapasztaltam. Emberileg is legkedvesebb terület számomra a Sárköz, hiszen szinte keresztfiukká, fiukká fogadtak engem és a gyerekeimet is. — Az Olsvai családban öröklődött-e a népzene kutatás iránti érzékenység? — Kimondottan ezt a pályát egyik fiam se választotta. Á nagyobbik zenetanár, zeneszerző, és amikor a Zeneakadémiára felvételizett, másnap a népzenéből vizsgáztató tanárkollégám megdicsérte nekem, hogy Imre, a te fiad volt veléstan a katholikus tanító- és tanítónőképző-intézetek számára. A fővárosban jelent meg 1904-ben Imádkozzál és dolgozzál című kötete, amely szellemében és címében egyaránt a középkori szolgáló egyház óra et labora jelszavát idézi. Ekkor már két éve széles körben terjeszti is e nézetét, hiszen Wajdits Gyula prelátus örökébe lépve a nagy szeminárium spirituálisa (lelki igazgatója) lesz és a püspöki tanítóképző hittanára. Itt ismét újít, mert nemcsak a pedagógiát, hanem az általa bevezetett szociológiát is tanította, mivel elengedhetetlennek tartotta mindezt a korszerű papi hivatáshoz. Népszerűségét nemcsak az fokozta, hogy a két világháború közötti egyházmegye papjainak harmadát tanította, hanem az 1899-től általa szerkesztett Szent család kis követe című folyóirat és a kiadásában megjelent Szent József tisztelete című imakönyv is. A pápa 1907-ben tiszteletbeli pápai káplánnak nevezte ki, 1909-től tagja lett a Vigilantia bizottságnak és egyházmegyei cenzorként is munkálkodott. Paksra 1912-ben került, 1915-ben már elnyeri a duna- földvári kerületi esperesi tisztet és a pápai titkos kamarás- ságot, 1922-ben a megyeszékhely, Szekszárd belvárosi plébániája élére kerül, 1923-ban koroncói címzetes apát, 1924. október 11-től pedig kormányfőtanácsos. Másfél év múlva, 1926. március 27-én már a meglepetés örömével fogalmaz a Tolnamegyei Újság főszerkesztője, Schneider János vezércikkében: „Első a legjobb és egyedül ő tudta hol van a Sárköz. Ezt el is várom tőle, hiszen több alkalommal elhoztam ide a lakodalomba. A kisebbik fiam matematika-kémia szakos tanárnak tanul, de ő is zenekedvelő. Apám vegyészmérnök volt, nagyapám zeneszerző-orgonista. Úgy tűnik, nemzedékenként van egy oda-visszaáramlás. — A sárközi kutatások során tapasztalta-e hagyományok újraéledését? — Természetesen. Erre korábban a pávakörök voltak jó példák, de a sárközi lakodalmasokban is nyomon lehet követni, a néptáncminősítőkön ugyanúgy. Öreg koromban még bizakodóbb leszek, mint fiatalabb éveimben. Ami valamikor csak öt-hat ember fanatikus hite volt, azt most százan követik. Akik már kiskorukban belenőnek, azok felnőttként is visszateremtik és az unokáikat spontán tanítják. Ennél szebb körforgás nincs is. Ez a mozgás a sárközi lakodalomra is jellemző. Azt kell mondanom, hogy világjelenség a népek ráébredése a saját értékeikre, hagyományaikra. Amolyan kollektív önkifejezés ez. Nemzeten, egy-egy tájegységen belül is létrejön. Á Sárköz ebben is élenjáró. — Kodály Zoltán legfiatalabb tanítványa közelebb áll a nyugdíjasévekhez. A holnapot milyennek látja? — Rengetegen keresnek, nagyon sokan kérnek tanácsot, hol kezdjenek gyűjtőmunkához. A hat-hétezer népdalból álló gyűjtésemet fel kellene dolgoznom, laponként letisztázni. A hangfelvételeket az összes variánsaikkal lejegyezni és sorolhatnám adósságaimat, népzene vonatkozásban, amit törlesztenem kell. Van tehát munkám, így bíztató a jövőm. DKJ eset száz év óta, hogy a csalhatatlan pápai tekintet egy kis város plébániáján találja meg azt, akit az isteni rendeltetés az apostolok utódjává jelölt ki és akit a hitélet kimélyítése körüli érdemei, papi erényei méltóvá tettek, hogy a Szentatya meglássa és a püspökség nagy tekintéllyel, méltósággal, dísszel, de hatalmas gondokkal és sokszor óriási önfeláldozással járó székébe ültesse." Hozzá kell tennünk, mindez nem volt ilyen egyszerű, mert valóságos diplomáciai kavalkád játszódott le a színfalak mögött. A pécsi püspök nem akart kalocsai érsek lenni, utódjául legalább öt nevet emlegettek, akiket miniszterek támogattak, sőt 1926 februárjának első napjaiban a Vatikán ki is nevezte jelöltjét. Ezt azonban nem fogadta el a kormányzó, a kormány vétót emelt. Ezután került sor - állítólag Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök javaslatára - „az alsópapság legnépszerűbb és legérdemesebb papja" kinevezésére. Ezt be is jelenti a pápai nuncius február 20-án. Virág Ferenc haláláig, 1958. március 2-ig viselte tisztét. Dr. Töttős Gábor Rejtett értékeink Virág Ferenc élete A múlt megőrzése: a jelennek, a jövőnek Alsónána Egy könyvet tartok a kezemben. Egy könyvet, amely nem magyarul íródott, nem Magyarországon jelent meg, de magyarokról szól és magyarok írták. Kicsit zavaros lehet az olvasónak a fenti mondat, ám így igaz. A Magyarországról elszármazottak - kitelepítettek - fogtak össze, hogy megírják és ezzel megőrizzék szülőfalujuk, Alsónána történelmét. Ha gyermekeik, unokáik valamikor arra lennének kíváncsiak, hol található a térképen az a dunántúli kis falu, ahonnan őseik származnak, kezükbe vehetik ezt a könyvet. Olyan örökséget hagytak rájuk, amellyel kevés ember dicsekedhet a világon. Szüleik, nagyszüleik megírták saját történelmüket egy olyan igényes, mindenre kiterjedő hiteles könyvben, amelynek értéke az utókor számára felbecsülhetetlen. Az Alsónánáról elszármazottak szülőfalujuk iránti sze- retetéről, kötődéséről már többször esett szó a Tolnai Népújság hasábjain. Az ő segítségükkel épülhetett újjá a falu közepén álló evangélikus templom, s a II. világháborúban elhunytaknak is ők állíttattak emlékművet a templomkertben. Evek óta rendszeres kapcsolatot tartanak szülőfalujukkal, s azt a négy évtizedet, ami a kitelepítésük és a hazalátogatásaik között eltelt, áthidalja a megbékélés, a megbocsátás, az emlékezés. A könyv, amit a kezemben tartok, a Tolna Megyei Levéltár, a Földhivatal, Plébániai és Anyakönyvi Hivatal dokumentumaira épült, s a szerzők, akik létrehozták, méltán lehetnek büszkék rá. A 371 oldal 16 fejezetből építkezik, s a fejezetek a falu létrejöttétől a szőlőtermesztésig, a korabeli viselettől az isRégi fénykép a könyvből kóláig, a templomtól a pincesorig szólnak. Mindazok segítségével, akik emlékeik elmondásával, leírásával tulajdonukban lévő fotókkal, térképekkel segítették a teljességre való törekvést, az illusztrációt. Egy könyv, egy szelet történelem. Á múltról, a mának, a jövőnek. Német nyelven íródott, s látott napvilágot, de szerzői már megjelenésekor érezték, ennek a könyvnek magyarul is meg kell jelennie. E sorok írója arra vállalkozott, hogy megszólaltatja azokat, akik létrehozták ezt a könyvet, hogy Németországban járjon utána, majd számoljon be a kedves olvasóknak a könyv keletkezésének körülményeiről. Nekik köszönhető a könyv létrejötte Sas Erzsébet Szekszárd, Pollack utca 43. Művésztelep és galéria Látogatóban Juhos László szobrászművésznél Bronzöntés a művésztelepen Már a tavalyi, az első kísérleti évadról kiderült, hogy életre való kezdeményezés, ami immár második évébe lépett. A szekszárdi Juhos László szobrászművész által létrehozott művésztelepről van szó, ami a Pollack Mihály utcában található, közel az északi vasúti sorompóhoz. Idén a telep művészvendégei között van Bakos Ildikó, Csi- kai Márta, Ligeti Erika, Szől- lősy Enikő és Varga Tamás. Korábban is szóltunk már a szobrászat piacvesztéses módszeréről, amire épül voltaképpen ez a szekszárdi művésztelep is. Ennek óriási előnye, hogy gyors megoldásokat, bravúros lehetőségeket kínál az alkotó fantáziának. Ezt a technikát öntőműhelyekben nem gazdaságos alkalmazni, hiszen egyedi darabok bronzba öntését szolgálja. Nem azt jelenti, hogy nem lehet sokszorosítani, de az már veszít a műtárgy értékéből. Míg az érdeklődő tekintet jár-kel a szorgoskodó művészek között, azt látja, hogy feltűnően gazdag, sok darabból álló kiállításra van, lesz mód. Ha nem lenne kétes íze a fogalomnak, azt mondhatnánk, hogy „jól termelnek" a művészek. Valóban példátlannak tűnik készülődésük. A vendéglátó, házigazda, Juhos László örömmel fogadja a látogatókat akkor is, ha a munka kellős közepében találja. Már az elmúlt esztendő eredményeivel is elégedett lehetne, de ez idegen érzés az egyéniségétől. Az egyszeri alkalom sikerét nem tekinti olyan győzelemnek, ami ne követelhetne folytatást. A művésztelep léte nein az elképzelő, létrehozó elégedettségének a függvénye, hanem az itt megjelenő aktív művészek válaszaiból egyenesen következő véleményeké. Az alkotás folyamata ebben az esetben egy kollektíva tagjait érinti. Nem mentes vitáktól, évődésektől és a humortól sem. Ami változást jelent és nagyléptű fejlődést a művésztelep életében, hogy idén már helyben rendezik az évadzáró kiállítást, vagyis itt a szekszárdi Pollack utca 43. szám alatti épületben. A szobrokhoz, plasztikákhoz poszta- mensekre van szükség, vagyis speciálisabb kiállítási installációt igényel, mint a grafika vagy festmény, ami akár egyszerű falrafüggesztéssel is funkciójához juthat. Most még kölcsönkért eszközökkel rendezik a bemutatót, de jövőre már saját felszerelése lesz a galériának is. Ehhez újabb célok, elképzelések fogalmazódnak Juhos Lászlóban. Szeretné, ha a látogatók a galériában helyet foglalhatnának rö- videbb-hosszabb beszélgetésekre. Klubszerű találkozásokra lesz mód kávéval, teával, üdítővel, családias, otthonos hangulatban. A galéria té- len-nyáron nyitvatartással üzemel majd, ami a művésztelep célja is. Ehhez azonban sok-sok támogatóra van szükség. Ilyen vonatkozásban élenjáró és példát adó a városi ön- kormányzat, miként maga a művésztelep is. A galéria kor- társművészeket bemutató kisplasztikái gyűjteménye a megyében egyedülálló vándorkiállításnak is tekinthető. Juhos Lászlóval beszélgetve a jövő tervei pontosan körvo- nalazhatóak. Ezekben köztéri alkotások-elképzelései is szerepelnek. Mindezekről később szólunk majd, most sürgetőbb a szeptember 5-én 16 órakor nyíló galériára való figyelés, ami összegezése a legutóbbi hónapnak, az elmúlt két évnek alapja, hírnöke a jövőnek, amelyben az ember játékos képzelete fogalmazódik meg, az egyén üzenetét, mondanivalóját továbbítva, ízlést formálva, értéket teremtve. Decsi Kiss János Fotó: Gottvald Károly
