Tolnai Népújság, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-13 / 190. szám
4 58ÉPÚJSÁG TOLNA ÉS KÖRNYÉKE 1994. augusztus 13., szombat Utazik a kegyszobor Modem idők. A középkorban még zárt hintóbán szállították, és páncélos lovasság kisérte, védte az utazó egyházi műkincseket, ereklyéket, most egy kék villogóval felszerelt Opel fegyveres vagyonőrei biztosítják a fatimai Má- riaszobor zavartalan utazását, Magyarországon. Magát a kegytárgyat egy sokablakos Volkswagen Transporterben helyezték el, s ebbe a járműbe ült be Farkas Béla szekszárdi plébános is, aki a megyeszékhelyről Paksra kisérte a szobrot. Útjukat Tolnán rövid időre megszakították. Nem sok olyan csütörtök reggelt láthattak a tolnai templom évszázados falai, mint ez a mostani volt. Több százan vettek részt a Lendvai István esperes által celebrált szentmisén, hogy azt követően, az épület elé kivonulva, az utazó kegyszobor előtt imádkozhassanak. A VW csak néhány percre állt be a plébánia parkolójába, ám ez is elegendő volt a megjelenteknek arra, hogy olyan lelki élményhez jussanak, amüyenhez fogható nem sok adatik egy hívő ember életében.-vfyGólyabúcsú Hangot hallok. Kelepelést. Szokatlanul erős csőrcsattog- tatást. Akaratlanul is figyelnem kell a hang irányába. Gólya áll a villanyoszlop tetején. Piros, hosszú csőrével megigazítja szélborzolta tolláit: előbb a hátán, aztán a szárnyakon. Újabb kelepelés. A hirtelen beálló csendben aztán szárnyra kel. Emlékezetem szerint Medinának ezen a részén soha nem volt gólyafészek. Most sincs, csak a család egyik tagja eljött a falu túlsó végéről, elköszönni. Elment a madarunk. Még most tanultak repülni az ifjú vándorok, s már búcsúznak is. Augusztus közepe körül jár az idő. Lassan gyülekeznek, s indulnak. A nagy nézelődés közben elköszönni is elfelejtettem. De bizonyára tudja, hogy tavasz- szal újra visszavárjuk. Komád László Hamarosan szárnyra kel valamennyi vándormadár Padlások kincsei A háziszappan Disznóvágás után gyakran jött össze nagyobb mennyiségű bélzsír, amit másra nem használtak. Sok helyen a piros színű hurkazsír sem volt kedvelt. Amikor ezekből összeadódott a megfelelő mennyiség, szappant főztek belőle. A főzés első fázisaként ha- mus lúgot készítettek. A fahamut forró vízzel leforrázták. Megszűrve öntötték az üstbe, s ebbe került az összegyűjtött zsiradék. Amikor már jócskán zubogott, hozzátették a lúgkövet. Gyakorlott szappanfőző végezte ezt, csak úgy szemmértékre. Ha azt látta, hogy a zsiradék nem úgy bomlik, ahogy illenék, még tett hozzá. Próbával állapította meg, hogy már jó-e a főzet. Legtöbbször az ujja hegyét mártotta egy kissé bele, ha az azonnal ráfagyott - mint a gyertya viasza -, akkor a tüzelést abbahagyta. Elkészítették azt a kis kalodát, ahová a forró anyagot kimerik. Ez kb. 10 cm magas deszkakeret volt, tetszőleges szélességgel és hosszúsággal, mennyiségtől függően. A földre tették, vizes ruhával - hogy a szappan ne ragadjon bele és a felesleges folyadék is el tudjon folyni - kibélelték. Itt nyugodtan meghűlt, keményedért a massza. Másnap éles késsel, fűrészéllel, vagy két kukoricacsutkára tekert drótszállal feldarabolták.A padláson, a kokasülőre rakva száradt tovább, keményedért, amíg az előző évi tartott. S csak aztán kezdték az újat használni, mosásra, mosakodásra. A szembe kerülve nagyon mart. Az ötvenes évek elején a lúgkő beszerzése nehézkessé, majd lehetetlenné vált. Egy időben voltak kereskedők, akik cserével próbálkoztak. Ahogy aztán divatba jöttek a különböző finomabb szappanok, mosóporok, a házilag főzött szappan keletje megszűnt. Néhány helyen, néhány darabot még őriznek azok az idősek, akiknek ez volt az egyetlen „piperecikkük". KáeL Időpontegyeztetés Siménf alván A kölesdieknek évek óta van partnertelepülési kapcsolatuk az erdélyi Siménfalvával. A kapcsolat egyelőre elsősorban kulturális jellegű, de a jövőben - a lehetőségek szerint - a gazdasági szálakat is szeretnék erősíteni. A kölcsönös látogatások sorában most az erdélyiek következnek, az előzetes tervek szerint e hónap végén jönnek Magyarországra. A részletek megbeszélésére, az időpont fixálására most négytagú kö- lesdi küldöttség utazott Siménfal- vára, a polgármester, Kocsis György vezetésével. Nem másról van szó, mint „egy busznyi gyermek nyugati útjáról". Nem azt kérdik, mit ugrálsz itt már megint Egy művház-igazgatónő ut(ah)-i tapasztalatai Egy amerikai szervezet, a Szavazó Nők Ligája a Soros Alapítványon keresztül pályázatot hirdetett. A jelentkezők közül szakmailag a legalkalmasabbnak tartott 19 magyar hölgy a Demokrácia-program során egy teljes egészében az alapítvány által finanszírozott Egyesült Álla- mok-beli tanulmányúton vett részt, amelynek célja az USA-beli állampolgárok társadalmi aktivitásának feltérképezése volt. Az utazók között foglalt helyet a tolnai művelődési ház igazgatónője, Fekete Katalin is. — Szerettem volna közelről megnézni, hogy miként működnek az USA-ban a civil szervezetek, amelyek a demokrácia egyik fontos bázisát képezik - kezdte Fekete Katalin. - Az ott szerzett tapasztalatok nagyon hasznosnak ígérkeztek, hiszen úgy gondolom, egy kisváros művelődési házának egyik legfontosabb feladata, hogy ebben az átmeneti időszakban segítsen az állampolgároknak abban, hogy megszervezzék önmagukat. — És, milyennek látta az amerikai polgári szerveződéseket? — Én Utah államban töltöttem el egy hónapot, tehát csak az itt tapasztaltakról beszélhetek. Egy kis kitérőt engedjen meg: a vadnyugati táj egyszerűen lenyűgöző, félelmetesen változatosak a formák és a színek, az ember képtelen befogadni a rázúduló természeti élményeket. Nem csodálkozom most már, hogy az indiánok annyira tisztelték a nagy szellemet. Szóval. Utah nagyon konzervatív állam, 75 százaléka mormon vallású. Az egyháznak ott nagyon erős közösség- fejlesztő hatása is van. Az ott élő emberek élete nagyon jól szervezett, aktívak és jókedvűek. Mindenben a jót keresik. A hibát úgy fogják fel, hogy jogod vart hozzá, mert ember vagy. Voltam például nem egy olyan rendezvényen, ami nem zajlott éppen flottul. Náluk azonban ez nem jár fejek porbahullásával, senki nem tesz cinikus megjegyzéseket ezért. Nem csinálják össze magukat a problémáktól. A probléma számukra csak annyit jelent, hogy azt meg kell oldani. Egyik legnagyobb élményem Cedar City-ben az egész nyáron át tartó „korhű" Sha- kespeare-fesztivál volt. A kulturális élmény mellett az volt a csodálatos számomra, hogy csak a színházi stáb állt szerződtetett emberekből, a többi közreműködő mind önkéntes (nem pénzért dolgozó) volt. Ez egyébként általában jellemző. Az emberek az érdeklődésüknek megfelelő szervezeteknek felajánlják a segítségüket. Minden intézményben rengeteg az önkéntes. Nem voltam például olyan múzeumban, ahol fizetett teremőr lett volna. A dolog másik oldala viszont az, hogy az önkéntes munkának igen nagy a becsülete. Hihetetlen módon odafigyelnek ezekre az emberekre, óriási elismerésben részesítik őket. Törekednek arra, hogy mindenki magáénak érezhesse az ügyet, amiért önként dolgozik, és még csak véletlenül se kérdezik meg tőlük, hogy már megint mi a fenét ugrálsz, és mennyi a hasznod neked ebből. Azt tapasztaltam, hogy ott nemcsak kérni tanultak meg, hanem azt is, hogyan lehet ezt viszonozni. Rang adni, és az adományaikkal szó szerint beírják magukat a történelembe az amerikai átlagemberek. Lényeges megemlítenem, hogy ők úgynevezett partner- kapcsolat hálózatban dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy az azonos célú szervezetek sem tartanak be egymásnak, inkább segítik egymás munkáját. Lépten-nyomon érzékelhető az egyes ember szabadsága. Ennek tipikus megtestesítője, ahogy sorban állnak a hivatalokban. Az éppen sor- rakerült mögött a következő sorbanálló vagy 5 méterre áll. Mert senkinek semmi köze ahhoz, hogy más miről beszél a hivatallal. Még valami. Nem a rangot tisztelik az emberekben, hanem a személyiséget. Legyen az egyetemi professzor, vagy polgármester, mindenki a keresztnevükön szólítja őket, per Steve, vagy per Georg. Megdöbbentő volt viszont számomra, hogy ilyen civil aktivitás mellett a helyi választásokon - ami épp akkor zajlott - mindössze 16 százalékos volt a részvételi arány. Szóval vannak ott is ellentmondások. Ismeretes, hogy léteznek komoly társadalmi problémáik, de ezek ellen a civil szféra is küzd. — Szóval azért ez se tiszta Amerika. — Volt egy nagyon szomorú élményem is, az indián rezervátum. A romantikus elképzeléseimmel ellentétben a semmi közepén egy ócska koszos kisváros: ez volt a rezervátum. Egy csomó szemét a kerítések körül, lerobbant házakkal, üzletekkel. A kulturális különbségekből adódóan ott is igen komoly asszimilációs problémák vannak, és még ott sem találták meg a tökéletes megoldást. De ez egy olyan ország, ahol a problémák leküzdésének érdekében erős társadalmi összefogás van. — Amerika mégiscsak Amerika. De vajon mit lehet ezekből a tapasztalatokból Tolnán hasznosítani? — Engem ezek a tapasztalatok megerősítettek abban, hogy kudarcot vallott elképzeléseim mégiscsak jók voltak. Olyan kezdeményezéssel, amelynek a csírája itthon nincs meg, nemigen találkoztam. Csak hát nekik jobb technikáik vannak, amelyek segítségével hatékonyabban tudnak működni, ók tudnak valamit, amit 200 éve csinálnak, a mi „gyerekünk" viszont még csak négy éves. A Shakespeare fesztivál igazgatója erre azt mondta, hogy „ez igaz, de a játszótér 1000 éves". Rengeteg szakmai kapcsolatra tettem szert. Szervezünk egy országos konferenciát, oda meghívjuk mindazokat, akik ma tudnak valamit tenni azért, hogy kicsit felgyorsuljon ez a folyamat, az emberek ne magukra hagyatottan próbáljanak „szervezkedni", kezdeményezni. Én a tapasztalataimat Tolnán is szeretném átadni azoknak az embereknek, akiket ez érint. — Egy Tolnához hasonló méretű városban milyen civil szervezetek működnek? — Igen aktív nyugdíjasszervezetek, amatőr művészeti csoportok működnek, utóbbiak inkább az egyház köré szerveződve. Kimondottan kulturális célú civil szervezettel nemigen találkoztam. Viszont rendkívül sok klub, és a legkülönbözőbb célú egyesületek léteznek egy-egy kisvárosban. Ezek viszont nem feltétlenül bejegyzett egyesületi formában működnek, mégis szoros kapcsolataik vannak az önkormányzatokkal. Mint már mondtam, a hivatalos szervek minden olyan civil kezdeményezést, ami a település életét érintő problémát akar felkarolni, teljes erőbedobással támogatnak, nem feltétlenül pénzzel, hanem odafigyeléssel, személyes megbecsüléssel is. Hogy ez nálunk is így legyen, sok idő szükséges. Nem lehet egyik pillanatról a másikra kiskorúból felnőtté válni. Mi most még bezártan élünk, passzívan, nem törődünk egymással, a dolgainkkal, nem magunk akarjuk megoldani a gondjainkat, hanem mástól várjuk a megoldásokat. sk A holtágat hasznosítja a természet Minden rosszban valami jó is van. Sokat tárgyalnak „az illetékesek" arról, hogy meg kéne menteni a tolnai holtágat - ha adnának nekik valakik jó sok pénzt rá -, s eközben a természet, az élővüág nem vitatkozik, hanem alkalmazkodik. Miután fürdésre teljesen alkalmatlanná vált az iszapos, hínáros víz, s elvesztette vonzerejét a napolajos pancsolni vágyók szemében, nyert is valamit: a háborítatlanságot. Madárparadicsommá lett a táj, eddig itt nem „honos", nem fészkelő szárnyasok költöztek a környékre. Ez a látható változás, és valószínűleg a nem látható, a víz alatti világ is átalakuló félben van a feltöltődő holtágban. Azt nyilván senki nem reméli, hogy egy napon a sebes, tiszta csermelyeket kedvelő pisztrángok raja húz el a megfeneklett halászladikok mellett - hisz olyan a víz, hogy az iszapszemű rája is csak menekülő útvonalnak használná ám vannak kétéltűek, kagylók, csigák, stb., melyek ebben a közegben érzik kimondottan jól magukat, bőséges táplálékot találnak, szépen szaporodnak. A holtágat hasznosítja a természet - amíg az ember közbe nem szól... Wessely Fotó: Degré Gábor
