Tolnai Népújság, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-30 / 178. szám

1994. július 30., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 A múzeum udvarának képe Az abszolút vendéglátó Ha Pápán járnak! Kékfestők Tolnából Zágon István hírlapíró és humorista, a sikeres vígjá­tékíró ismert volt arról, hogy szereti mindennek megadni a módját, és hogy nem ellensége a finom tréfának ismeretségi körében. Egy alkalommal va­csorát adott néhány barátja - közöttük három házaspár - tiszteletére. Háztartása nem lévén, a vacsorát egy jónevű budai étterem meghitt kister­mében rendezte meg. Jó étkek, finom italok, kellemes diskur­zus, vidám élcelődés köze­pette telt az este. Ahogy ha­ladt az idő, egyszer csak elér­kezett az a pillanat, amikor a három hölgy, röpke egyetértő pillantást váltván egymással, Hasonlóan a többi magyar és egyéb közép-európai író­társához, akik a világháború alatt Amerikában leltek ott­hont, Molnár Ferenc is nehe­zen tűrte az emigráns-sorsot. A sok idegenszerűség, idegen szokások mellett a nyelvi ne­hézség szorítása is nagy volt, különösen a szellem emberei számára. Egy ízben arról beszélgettek néhányan, hogy mennyire gúzsba köti az ember kifeje­felkelt az asztaltól, hogy elin­duljanak „kezet mosni, sa­többi". Útjukat a mosdó-ü- lemhely irányába vették, amelynek bejáratánál ott ült az intézmény őre, a vécésnéni. Amikor dolga végeztével a hölgyi hármas újra megjelent, retiküljüket nyitva azon vol­tak, hogy pénzérméket he­lyezzenek a néni előtt lévő tálkába, amikor a vécésnéni felemelt kézzel megállította őket. — Fizetve van, kérem! - mondotta határozott hangon az illemhely őre. - Az író úr már rendezte. Azt mondta: a hölgyek a vendégei voltak. Ferenczy Europress zőkészségét, ha idegen nyel­ven beszél. Hogy gyakran nem azt mondja, amit szeretne, hanem csak azt, amit érzése szerint szabatosan, nyelvtanilag kifo­gástalanul ki tud mondani. Molnár megértőén bólogatott. — Bizony - mondta só­hajtva. - Szomorú dolog ez. Velem is gyakorta előfordul, hogy egy mondat közepén még a világnézetemet is meg kell változtatnom. Pápa városa sok látnivaló­val fogadja az érkezőt. Törté­nelmi múltja bővelkedik olyan tárgyi emlékeket átörökítve, mely megállásra készteti az érdeklődő utazót. Egyik ilyen a Kékfestő Múzeum. Mielőtt a múzeum történe­téből pár gondolatot idéz­nénk, Tolna megyei érdekelt­ségre hívjuk fel a figyelmet. A múzeum állandó kiállításai mellett helyet kapott az or­szág különböző kékfestő mű­helyeinek néhány mestere is. Tolna megye kékfestő dinasz­tiáiból a szeptemberig látható időszaki bemutatón Stengel János bátaszéki kékfestő mes­ter neve tűnik fel először. A bátaszéki műhelyt 1934-ben alapította. Sárközi asszonyok ízlésének megfelelő, a kor di­vatjának igényét is kielégítő ruhadarabok, asztali térítők, kendők kerültek ki ebből a műhelyből. Megyénk északi szélén levő Dunaföldváron és környékén jól ismerik özv. Vadász Imréné Velis Mária kékfestőt. Gál Gyula és ifjabb Gál Gyula neve sem ismeret­len a szakmában e városban. Ez a műhely 150 éves múltra tekint vissza, termékei ennyi esztendő tapasztalatát tükrö­zik a pápai Kékfestő Múze­umban. Maga a múzeum az egykori pápai Kluge cég üzemének épületében található és vala­mennyi berendezési tárgyát is őrzi 1962-től, a megnyitása óta. A szakma ismerői a kék­festés előzményének a kelme­festést és a textilnyomást tart­ják. A festéshez az indigót, il­letve festőcsüllenget használ­ták. A kék színt adó festő­anyag a 17. századi hajózások beindításával megmozdult kereskedelem kapcsán jutott az európai piacokra - Indiá­ból. A kékfestő előállítása két lényeges munkafázisból áll: a mintázásból, ami szigetelő­masszával történik, illetve az indigó csávában való festés­ből. A múzeumi kísérőszöve­gek arról is részletesen infor­málnak, hogy a fa vagy fém­formákkal, pácokkal vegyített szigetelőanyagot a „papot" nyomták a fehér anyagra, amely száradás után elzárta a mintázott felületet a levegőtől. Ezt követően hosszabb vegyi eljárás után - amelyet termé­szetesen miden műhely sajá­tos titokként kezelt - került napvilágra a kész termék. A népviseletben a kékfestés különösen jól szolgálta a ki­sebb körzetek ízlésének és ha­gyományainak kielégítését. Az elmúlt századokban a népviseletben és a lakástexti­lek körében jelentős szerepet játszott. A hazai piacot oszt­rák, cseh, morva gyárak textil­jei árasztották el kezdetben, ami ellen Kossuth Lajos alapí­tott Iparegyletet, a „honi ipar" támogatására. A pápai kékfestő cég alapí­tójának nevét: Carl Friedrich Kluge, már az 1786-os okirat­ban megtaláljuk. A családon belül öröklődő mesterségbeli tudás többszáz mérföldes céh- legényi vándorlásokkal is gyarapodott. Kluge Ferenc 1867-ben renováltatta a pápai üzemet, így aztán gondosko­dásuk nyomán bővült is vásá­rozói körzetük. A Tapolca partján 1903-ben új épület is üzembe kerül, egy 12 lóerős gőzgéppel. Ez működteti az új mángorlót, a keményítő gépe­ket, az árut felsodró hengere­ket. Ezt a gőzgépet 1909-ben egy 23 lóerősre váltják. Ebből is érzékelhető a kereslet. A történelmi idők természetesen itt is másítottak a terveken. A második vüágháború után a készletek fokozatosan kime­rültek, a falusiak népviselet­ből való kivetkőzése elszegé- nyesítette, majd hanyatlásnak indította a kékfestést. A gyári méretű termelés az 1950-es évek közepén leállt. Tolna megye már említett kékfestő műhelyei családi vál­lalkozásokban éledtek újra Bá- taszéken, Dunaföldváron, Tolnán. Mivel tekintélyt jelen­tettek a szakmában, így juthat­tak termékeik a Pápa Kékfestő Múzeum időszaki kiállítására is, ahol - mint korábban emlí­tettük - szeptemberig tekint­hetők meg. Decsi Kiss János Csodák pedig vannak! Máig megmagyarázhatatlan jelenségek tucatjait ismeri a vi­lág. Olyanokat, amelyek ellentmondani látszanak a természet törvényeinek. Az indiai Újdelhi peremén, egy mecset udvarán áll a hét mé­ter magas, 30 cm átmérőjű oszlop, amely - annak ellenére, hogy vasból van - egyáltalán nem rozsdásodik. Annyit sikerült kideríteni róla, hogy i.e. félezer esztendővel azon a helyen állt templom egyik oszlopa lehetett. Indiában már akkor, 2500 év­vel ezelőtt ennyire fejlett lett volna a fémkohászat? A legkorsze­rűbb laboratóriumi vizsgálattal sem sikerült kideríteni: milyen anyagot adagoltak a vashoz, hogy nem fog rajta az idő vasfoga. Nyelvi nehézségek Portrévázlat A fazekas álma Találkozás Bíró Annamáriával „Szóljunk vendégüknek rönddel ö tisztükről"- javasolja a szerző, annál is inkább, „mert ők is feletköz- nek nagy sokszor magukról". Hívás nélkül nem illik lakoda­lomba menni, mert a hívatlan vendégnek „ajtó mögött he­lye". Vannak, akik „sok hiva­talt (hívást) gazdátul föl vár­nak, noha menni lakásra örö­mest kívánnak, egy hívásra mönni pór törvénynek tartják, mert mindönben nagy módot mutatni akarnak". Akad per­sze fösvény is, aki „házánál az vendég soha nem lakozik, az asztalnál ő másnál nagy örö­mest iszik", „sokszor látunk olyat is, hogy elbújt előlünk, nincsen honn, azt mondja, tár­sának meghagyja", aztán, „ha mikor nagy nehezen leülsz asztalánál..., mint az róka, csak hallgat, semmivel sem kínál". Illik meghívni a szegény rokont is, „az ki tégöd viszon- tag nem hívhat, gazdagot, ha hívandasz, többet fizet neköd, szegény vendégségéért Isten ad jót neköd". De „mostani világban" „csak hasznot keresnek ven­dégségben, mert látom, hogy vendéglesz olyant a házadnál, kinek vaját remélőd, hogy ve­sződ élteben". Ha Tolnai úgy is látja, hogy „kicsiny a szeretet mostan embörökben, szegény attyok fiának nincs helyök házakban, tisztösségök gazdagnak csak vagyon világban, szegény embör de hever mindenütt az porban", ez hihetőleg éppen nem igaz vendéglátóira. A vendégek sokfélesége még arra is merészséget ad a szerzőnek, hogy a törökök el­len szóljon burkoltan, de úgy azért, hogy a kortárs meg­értse: „Reád szállott vendégöt, idegen nemzetöt, kicsoda kö- zületek, ki jó kedvvel tartott, vagy jót az olyaténnak valaki mondhatott, nemde áldás he­lyett átkot reá vetött?" „Szomszédid és barátid házadhoz gyűljenek"- tanácsolja Tolnai, mert azok is segíthetnek. „Többet be ne gyújts (hívj), csak kire elég vagy", mert ha többet hívsz, mint ellátni tudsz, „alattomban szidalmat is hallhatsz"! Ez kevésbé jel­lemző, inkább „többet főzetsz vendégnek, hogy nem mint magadnak", „szertelen nagy költségöt noha sokan tesznek, friss étkeket főzetnek, sok tá­lakat hordanak magok muta­tásáért". Hogy a vendég sokat ihasson, sokat adnak enni, „sós pecsenyét pörkörnek", azaz a mai fűszeres, sós pör­költ elődjét adják asztalra. „Tékozlás is nagy sokszor vendégségben esik, mert elvi­szi az vendég, kit meg nem ehetik, rakott tányért haza küld, kit aztán megeszik, bor­sos tik húst azután negyednap is eszik". A paprikás csirke elődje aztán hamarosan meg­kívánja a bort is ... „Kába beszéddel való köszönésük lesznek..." A násznép aligha unatko­zik: a gyerkek egy része „csúf ruhában" maskarázik, „néme­lyek abban gyönyörködnek, bolondsággal vendéget ha ne­vettethetnek, éktelen játékok­kal megbolondítanak, egy bo­londból nagy sokat is ha csi­nálhatnak". Az ugratás mel­lett kocka, kártya, tféra, tánc járja, mert „veszteg ülést el unja, viszketni fog talpa, he­gedőben szép nóta azt csik- landoztatja, táncnak ered azonnal, pénzét is nem szánja, köz beszédben azt mondják, táncot az bor hajtja". Hajt az persze mást is, főleg ha maszlagot is szórnak bele, ez ugyanis a kor kábítószere .. . A gazdának előírás, „ha fönn forgasz, vőféllyel gyakran kí­náltassad" az ételt, de sokan annyit maguk előtt tartanak, ami elég a három napi mulat­ságra. A pohárnak eredetileg sorba kellene járnia, de sokan virtusból kiisszák, sőt „kezét némely kulcsolja (hátul), fog­gal nyúl pohárhoz, röszketteti az állát, az fatejet szopja, hóna alatt az pohárt tányéron for­dítja ... nád csövön is néme­lyik kiszívja, vagy pedig ajak­kal pohárt beburítja, egy haj­tóban (hajtásra) az bort belőle kiszopja, az poharat fölveti és ismét fölkapja". Mintha csak a mai virtuskodókat látnánk. Aztán isznak borstörőbői, töknyakakból, bocskorból, papucsból, csizmából „néme­lyek az asztalnál szunnyad­nak, sövöltenek vagy dúdol­nak, más nyelven is szólnak". Csoda-e, ha „felemás házaso­kat ital közt szőröznek, ólál­kodnak más után"? Egyszer azonban minden jónak végeszakad. „Harmad­napi vendégnek kitelik ideje, az halnak is három nap meg­fakad epéje ..Illik búcsút venni, szégyen csak a „kapu­fáiul búcsúzni", de ha marasz­talnak, nem kell annyira siet­ned. Akárcsak manapság ... * Mi is kívánhatjuk - ahogy versében tette Tolnai Bálint - azt, akit megbántott a szöveg, töltse annak mondóján egy pint borral bosszúját! Dr. Töttős Gábor Amikor nem figyel Bíró Annamária a beszédére, akkor, a szögediek tájnyelvét nagyon szépen használja. A szekszár- don élő, dolgozó fazekast, népi iparművészt azért árulja el beszéde, mert az alföldi táj­ban született, Makón. Itt járt általános iskolába, majd kö­zépiskolai tanulmányait a szegedi művészeti gimnázi­umban végezte. A népművé­szethez itt került olyan közel­ségbe, ami életre szóló kötő­dést jelent. A család Szekszárdra költö­zésekor jutott közelebb a sár­közi fazekassághoz. A nép­művészeten belül a szövés, a hímzés is érdekelte. Ez a kí­váncsiság vonzotta az erdélyi utakra, ahol a fazekasműhe­lyeket járta sorra. A múzeu­mok raktáraiba is bekérető- zött. Vázlatokat rajzolt a forma és díszítőemlékek kö­zül. Kiállítási katalógusok, ki­adványok sorakoznak köny­vespolcán, amelyekhez azon­nal odanyúlhat, ha valami fontosat akar alkotói fantázi­ája. Nem az álmodozók közé tartozik. Mindent, amit meg­teremtett, keze munkájának köszönhet. Rengeteget utazik. Ott van minden olyan ren­dezvényen, ahol a népi kis­mesterségek dicsérete hang­zik, látszik. Itt saját edényeit árulja, de számtalan olyan al­kalmat is sorol, ahol előadást hallgat az őt foglalkoztató szakmai tárgykörökben. Rea­litás érzéke magasfokú. Ebből fakad, hogy mindent a maga helyén pontosan értékel. Ettől aztái#cseppet sem lesz rózsa­színűbb a világ. Színes alkotá­sai festik csak napjai szürkéit, és gondjainak élét is ezek tompítják, mikor másoknak örömöt szereznek. Ez az örömszerző megmutatkozás túlnőtt már évekkel ezelőtt megyénk határain. Bala- ton-menti városokban és né­metországi kiállításokon is hírt adott a magyar fazekasok eleven népművészetéről. Olyan megmérettetéseknek tekinti ezeket, ahonnan to­vább lehet, sőt kell lépnie. Ez a belső kényszer mindig a külső feltételek módosítását is ma­gával vonja. Ezen a ponton jutott el oda, hogy a változások, a fejlődé­sek következtében mintha be­szűkülni látszana önmaga köre. A szó szorosan vett ér­telmében kicsi lett az átmérője annak az életformának, amelyben mozog. Evek óta úgy tűnik számára, mintha megvalósíthatatlan álma volna egy nagyobb műhely. Az okait is pontosan tudja. E témánál a beszélgetéskor ön­magát is próbálja csitítani. Igyekszik mérsékelni, fékezni indulatait, véletlenül sem akar panaszáradatot zúdítani. Ér­telmetlenül áll néha, és mintha csak körbeforogna, ahonnan nem tud kiszállni. A szekszárdi műhelyének kö­rülményeit hosszan lehetne ecsetelni. Az sokmindenre jó, de egyszerűen egészségkáro­sítónak nevezhető. Bíró Annamária álmodozni kezdett. Egy fazekasházat látott. Eb­ben mindent a maga kedve szerint rendezett be. Ez Szek- szárd külvárosában állt. Nem kellett már, hogy több száz ki­lométereket utazzon népmű­vészeti vásárokba, mert ebben a házban fogadott csoporto­kat, a műhely melletti terem­ben bemutatta saját portékáit, így nem sújtotta pl. az egyre emelkedő helypénzdíjak ára sem. Sőt, az ő fazekasházának udvarában egy autóbusz is meg tudott fordulni, parkolni amiért ő nem kért díjat. Sok-sok tapasztalatot szerzett, míg álmodozott. Megismerte a hivatalok zeg-zugos útjait, megtudta mit, hogyan kell fo­galmazni ahhoz, hogy a pá­lyázat nyertesnek minősüljön, és így tovább ... És így tovább ... És így tovább álmodik, mert van ugyan építési enge­déllyel rendelkező telke az 56. sz. közlekedési út mentén, Szekszárd északi bejáratánál, de ... A „de" arra jó, hogy tovább járja köreit. El kell jutni még több városba, faluba, ahol készséggel, jó szívvel fogadják mint például ezen a nyáron a zalaegerszegi fazekasházban, ahol kiállításon láthatta a kö­zönség a szekszárdi fazekas Bíró Annamária alkotásait. Ez a zalai fazekasház helyt ad idősebb és fiatalabb alkotók­nak. Itt, az egyik teremben a barcaújfalusi emlékek idé­ződnek. Csak egy pillanatra álljunk meg itt. Ebben a falu­ban 136 házban fazekaltak. Fele magyar, fele szász faze­kas volt, akik természetesen hatottak egymásra. A kék-fe­hér tányérok, csalikancsók, kantafélék Zalaegerszegen bemutatott sora jelzi az erdé­lyi tanulmányút hasznossá­gát. Nem tudni a biztos jövőt, de érzékelhető, hogy a kitartás, a tehetség, a munka megtermi azt a gyümölcsét, amelyben megvalósul Bíró Anna fazekas álma. Decsi Kiss János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents