Tolnai Népújság, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-23 / 172. szám
10 WÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1994. július 23., szombat Információs úton Németországban A jóga filozófiájától a lélekvándorlásig TAi / / «ni / / / Á Ifjúságról - ifjúságért Interjú Néber Tiborral Tavaly Tolna megyében járt egy kétszemélyes német delegáció, a Tolna Megyei Gyermek és Ifjúsági Alapítvány meghívására. A cél az volt, hogy partnerkapcsolatot építsenek az ifjúsággal foglalkozó magyar és német szakemberek között. Az idén pedig németországi információ- és tapasztalatcserére utazott Tolna megyei küldöttség. A Tolna Megyei Gyermek és Ifjúsági Alapítvány elnökével, Néber Tiborral beszélgetünk az ott szerzett tapasztalatokról.-— Megyénkből milyen szervezetek képviselői vettek részt ezen a látogatáson? — A Tolna Megyei Közgyűlés, a lengyeli szakközép- iskola, az 505. számú szakmunkásképző, a paksi ifjúsági és információs iroda, a megyei rendőrkapitányság, az ANTSZ, valamint a paksi zeneiskola képviseltette magát ebben a csoportban. Úticélunk Menden volt. Ez egy Szek- szárd nagyságú kisváros, amihez hét község tartozik. Itt látogattunk meg egy kétezer diákot befogadó középiskolát. Programjainkban bonni kirándulás éppúgy szerepelt, mint mondjuk a Moosel-völ- gyi, Opel-gyári, vagy a Frankfurt repülőtéri. — Milyen napi tematikája volt az információs útnak? — Érkezésünk után egyeztettük a tematikát. Voltunk egy ifjúsági esten, lövész ünnepség keretében. Ellátogatot- tunk egy emlékhelyre, ahol a náci rezsim 1933-1945 közötti időszakának dokumentumait mutatták be. A bonni parlamentben jártunk és egy katonazenészeket képező egységnél. A mendeni ifjúsági képzési központ vendégei voltunk. Beszélgettünk az Észak-Rajna-Westfaliai Népzene Szövetség vezetőivel. Szó esett a szakmunkásképzés fontosságáról, de a fiatalkorú bűnönözők átneveléséről is. Beszélgetéseink témái között szerepelt például, hogy a német szőlősgazdáknak milyen lehetőségei vannak az európai piacon. — Az ifjúsági, nevelési, oktatási kérdések közül melyek voltak leginkább fontosak a csoport számára? — A célunk voltaképpen az volt, hogy tudunk-e kapcsolatot teremteni fogadóinkkal, és a konkrét kérdésekre majd csak az ezt követő látogatáson, találkozáson keríthetünk sort. A Tolna Megyei Gyermek és Ifjúsági Alapítvány a lehetőséget adta a megyei szervezetek részére, hogy létre jöjjön e találkozó. Ehhez a Központi Ifjúsági Alap pályázatán nyertünk pénzt, és így az útiköltség egy részét abból tudtuk finanszírozni. Természetesen nagyon figyeltünk, hogy mit tudunk hasznosítani. — Volt-e valami nagyon meglepő? — A mendeni területi ifjúságot képviselő vezetőhelyettessel beszélgettünk arról, hogy a város költségvetésének 12 százalékát használják ifjúsági célokra. Ebből finanszírozzák az óvodai ellátást, de mind a négy ifjúsági centrum fenntartását is. Ezekben a centrumokban hálóhelyiségek és olyan szabadidős- és sport- programok rendezésére kialakított terek vannak, amilyenek nagyon igényes események megtartására is alkalmasak. Az épületek a város tulajdonában vannak. Az ott dolgozó munkatársak teljesen szabad kezet kapnak a végzendő dolgaikhoz, önállóak tevékenységük szervezésében és lebonyolításában egyaránt. Nincsenek keretek közé szorítva. — A politika milyen hatással van az ifjúságra? — Nem találkoztunk olyan szervezettel, ahol valamelyik párt ideológiája érvényesült volna vagy befolyásolni akarná. Viszont az egyházak óriási szerepet vállalnak az ifjúsági szervezetekben. Karitatív és hasonló tevékenységgel is. Abban a szakközépiskolában, ahol jártunk, ott hittanoktatás is van, de csak hat diák nem jár ezekre az órákra. — A munkavállalási lehetőségekről, az elhelyezkedésről esett-e szó? — Az üzemekben a nem felsőfokú végzettségűeknek próbálnak elsősorban munkát találni. Nem hallottuk, hogy milyen a fiatalkorú munka- nélküliek aránya. Egy szám meglepett bennünket: 6 milhó vendégmunkásuk van. El lehet képzelni, hogy valakinek ki kell szorulni a munkalehetőségből. Hangsúlyozom, hogy nem beszéltek erről. — Volt-e más olyan téma, amiről azt érezték, hogy elhallgatják, nem publikus? — Jártunk a fiatalkorúak büntetésvégrehajtási intézetében, és ott, hogy úgy mondjam, „eléggé elzárkóztak" a konkrét információ-átadástól. — Ennek a németországi látogatásnak gyakorlati eredménye lett-e a kapcsolatteremtésben? — Igen. A paksi zeneiskola és egy német zenekar között határozott megállapodás született egy magyarországi vendégszerepléssel egybekötött kirándulásról. Abban is egyet értettünk, hogy jövőre, ha érkezik hasonló céllal német küldöttség megyénkbe, akkor alapítványunk minden lehetőséget bemutat megyénk ifjúsági szervezeteinek életéből, az intézményi struktúrán át az üdülési, pihenési helyekkel bezárólag. Decsi Kiss János Szerzetesként Szekszárdon A véletlen hozta, vagy talán a sors alakította, hogy összetalálkoztam a budapesti Sziget- váry Rékával. Immár egy hete, hogy Szekszárdon tartózkodik a Krisna Hívők Közösségének a tagjaként, és e közösség által kiadott könyveket kínálja. — Szerzetesek vagyunk, s ezt a hetet itt töltjük Szekszárdon, s a vídikus, az ötezer éves indiai eredetű irodalom köteteivel szeretnénk megismertetni a város lakóit. Nem ez az első alkalom, hogy itt vagyok, mert néhány éve, amióta ezeket a könyveket terjesztjük, már több alkalommal megfordultam itt. Nem egyedül jöttem, még három társam érkezett velem, akikkel együtt járjuk az országot. — Mióta vagy szerzetes, és hogyan lettél az? — Öt évvel ezelőtt találkoztam ezzel a vallással, életmóddal, életformával és körülbelül négy éve vagyok hi- ' vatásos szerzetes. Ennek előtte római katolikus vallású voltam. Először én is olvastam a Bhagavad-Gitá című könyvet - akkor még csak ezt fordították le magyar nyelvre -, s mivel megtetszett ez a vallás, és életforma, ezután avattak szerzetessé. A Bhagavad-Gitá óta folyamatosan fordítjuk a vídikus irodalmat angol nyelvről, és szeretnénk, ha minél többen megismernék. — Kik a szerzetesek, és milyen életformát választottak? — A mi filozófiánk: egyszerű életmód és magas gondolkodás, ami magával hozza, hogy egyszerű körülmények között élünk. Van egy templomunk Budapesten - most már Debrecenben is -, és több kisebb központunk létesült a nagyobb városokban. Budapesten igazán csak hétvégén vagyunk, mert hétközben járjuk az országot. Néhányan közülünk programokat szerveznek, előadásokat tartanak a városokban, illetve a budapesti egyetemeken, főiskolákon, de az ilyen jellegű programok már á művelődési házakban is rendszeresek. Ehhez a munkához kapcsolódik az alapítványunk, a Vídikus Kultúráért Alapítvány is. Indult egy farm Somogy vámoson, Kaposvár közelében. Több alkalommal - évenként - rendeztünk már hari-krisna indiai fesztivált, ahol India zenéjét, kultúráját, irodalmát is bemutatjuk, a táncművészettől egészen a jóga filozófiájáig, a lélekvándorlásig. Ez utóbbiakról szólnak az előadások. Mint mondtam, ez egy életmód, egy jóga. Ezt a jógát mi magunk is gyakoroljuk, illetve tanuljuk a filozófiát, a vallást, és átadjuk másoknak. — A táplálkozási módról is szólj néhány szót. — Vegetáriánusok vagyunk és ez végül is a földművelés szeretetén és a tehénvédelmen alapszik. Számunkra ez a természetes életmód, elfogadtuk. Kevesen tudják, milyen sokféle étel készíthető növényekből, tejtermékekből. Ez egy természetes és egészséges életmód még akkor is, ha valaki nem hisz ebben a vallásban, vagy nem akarja követni azt. Szerintünk ez a legboldogabb és legkiegyensúlyozottabb életmód. — Mekkora a szerzetesek tábora? — Akik szigorúan templomban gyakorolják a vallást, mint hivatásos szerzetesek, körülbelül százan vannak. Több ezerre tehető azonban azok száma, akik mindezt otthon gyakorolják és még többre, akik kisebb-nagyobb elmélyültséggel olvassák könyveinket és szimpatizálnak ezzel az életmóddal. Célunk is az, hogy minél több emberrel megismertessük ezt a kultúrát, mert ugyan nem mindenki tudja elfogadni, de egy-egy elemet át tud belőle ültetni saját életébe. A szándékunk: segíteni. Rohanó világunkban mindenki egyre idegesebb, keresi a harmóniát, a természetesebb, a kevesebb betegséggel, problémával járó életmódot. Ezek a könyvek minderre megadhatják a választ. — Vállaltad azt, hogy szerzetes legyél. Hogyan tovább? — Huszonöt éves vagyok és életem végéig szeretném ezt az életmódot követni. Itt, a szerzetesek között lehetséges a házasság, de mégis van, aki nem házasodik meg. Én természetesen szeretnék megházasodni és családot alapítani.*- p. téri Sárika néni, Auschwitzból — Tudja, én a bátaiakra semmi rosszat nem mondhatok. Még a csendőrök is tisztességesek voltak. Amikor az őrsparancsok megtudta, hogy be kell mennünk a gettóba, magához hívatott: Sárikám, úgy készüljenek, két nap múlva indulni kell. így aztán volt időnk ezt-azt szétosztani az ismerősök között. Mondtam, ha visszajövünk, majd visszaadjátok, ha nem, legyen a tiétek. Az utolsó estéken olyan volt a házunk, mintha virrasztóban lettünk volna. Talán még százan is eljöttek, búcsúzni, velünk szomor- kodni. Pécsett, a lakótelepek árnyékában meghúzódó családi házban beszélgetünk a 82 eszi ) tendős Kálmán Miklósnéval, Sárika nénivel. Bátáról annak idején 17-en indultak el a gettóba, majd Auschwitzba. Egyedül ő jött vissza. — Bátán, az Alszegben volt a házunk, édesapámnak egy kis boltja, dirib-darab földek, aprócska szőlő. Megint csak azt mondhatom, hogy szerettek bennünket. Édesapámat az egész falu úgy ismerte, hogy a Kálmán bácsi. A köz, ami a házunk mellett vezetett le a holt Duna partjára, a báta- iaknak máig csak „a Kálmán köze", ő szegény nem érte meg negyvennégyet, korábban meghalt. Az első férjem is odaveszett '42-ben Oroszországban. Munkaszolgálatos volt, aknát szedettek vele ... Hajnalban megjött a lovas kocsi, szegény Dér Pista - tavaly halt meg - szívességből jött értünk. Ami a kocsira fért, fölpakoltuk. A csendőrök, ha kel-* lett félrenéztek, sőt még a függönyt is segítettek leszedni. Bár ne segítettek volna, akkor megmarad, nem veszik ott a gettóban. Fölraktam a kis Singer varrógépemet, gondoltam, akárhová vet bennünket a sors, ha másból nem is, majd varrásból eltartom édesanyámat, meg magamat. És elindult a szomorú karaván, Sárika néniékkel. Három-négy lovaskocsi vitte a bátai zsidóságot. A két Pollák családot, Neizeréket, a szegény zsidókat: Móric bácsit, a Schön Rozáliát, a nevelt lányával Lizikével. . . — Őszintén megmondom, már nem emlékszem, hogy kísértek-e bennünket csendőrök. Tolnára kellett mennünk, uradalmi cselédlakásokban szállásoltak el bennünket. Rettenetes kosz volt, de amikor kitakarítottam, berendeztem a kis szobánkat, amelyben vagy féltucatnyian laktunk, azt mondták rá, olyan mint egy kápolna. Tudja, én ott is feltaláltam magam, jelentkeztünk az uraságnál munkára. A fizetség az ellátás volt. Jött velünk édesanyám is. O akkor már közelítette a hatvanat, ha kellett, mi fiatalabbak vittük ki a sorát. Nekem nem volt szokatlan a kapálás, otthon is csináltam. Aztán egyszer csak szóltak, hogy menni kell visz- sza a gettóba. Az uraság meg a gazdatiszt felutazott Pestre, a minisztériumba, hogy hagyjanak ott bennünket, mert nem lesz, aki kapáljon, de aztán nem tudták elintézni. Az ember elereszti a fantáziáját, és arra gondol, mi van, ha a tolnai uraság sikerrel jár 1944. nyarán a pesti minisztériumban? Akkor nekünk is lehetne egy „Schindler-listánk". Sajnos nem lett, és '44 július elején már a csendőrök se viseltek fehér kesztyűt. — Lehúzták az ujjamról a karika gyűrűt, lecsatolták a nyakamból édesapám ajándékát, egy vékonyka aranyláncot, kis smaragd kővel. Ezt, azon túl, hogy édesapám ajándékaként kedves volt nekem, amolyan szerencse kőnek is tartottam. Amikor elvették, mintha eltörött volna bennem valami. Addig én nem hittem el, hogy szörnyű dolgok is megtörténhetnek velünk. Hiszen én sem voltam más, mint a többi alszegi bátai. Öt keresztgyerekem volt, apámra azt mondták: hogy „Kálmán bácsi, maga kálomista zsidó". Nézze ezt a fényképet: a harmincas évek végén készült, eredeti bátai református népviseletben vagyok rajta, tojást festek, ahogy Treszka nénitől tanultam, aki később A népművészet mestere lett. Sárközi hímzésre tanítottam az alszögi lányokat, ők meg engem szőni. Hát miért gondoltam volna, hogy velem ilyesmi megtörténhet! És megtörténhetett. Jött a bába asszony, aki a legrejtettebb testtájékokon is ékszert keresett. És jöttek a csendőrök, akik a tolnai gettó lakóit Pécsre vonatoztatták, a hadapród iskola istállójába, mostani beszélgetésünk helyszínétől talán 200 méterre. Onnan a pécsi zsidóságot éppen hogy csak bevagoníroz- ták, helyükre kerültek a tolnaiak. Akkor már ment minden, mint a karikacsapás. — Egy vagonban kilencven ember. Pontosan 50 éve, 1944. július 7-én indultunk. Az útra nyers sárga- meg marharépát dobáltak be a vagonba. Mikor 10-én megérkeztünk Auschwitzba, édesanyám a vérhastól már alig tudott járni. Rettenetes három nap volt. Az ölemben az unokatestvérem gyönyörű kislánya, mellettem a vállamra hajtva a fejét édesanyám. Aztán már csak az ordítás, a sürgetés, terelés. Egyik karomba édesanyám, a másikba a nagynéném kapaszkodott. És akkor hirtelen ott találtuk magunkat egy fehérköpenyes tiszt előtt. Men- gele a két karját felemelte, egyetlen mozdulattal elválasztotta tőlem édesanyámat meg a nagynénémet... Hogy tudtuk-e mi történt velük? Éreztük az égett hús, meg csont szagát, láttuk a kéményt. Persze ez csak később tudatosult bennünk. Akkor egy nagy hodályban meztelenre kellett vetkőzni, kopaszra nyírtak, szőrtelenítet- tek bennünket. Mindenünket elvették. Kaptunk egy szürke vászon bugyit, egy inget, egy ruhát, egy sárgacsillagos férfitől kabátot, lábbelit, vaskanalat, kis tányért. Ez volt minden vagyonunk. Augusztusban aztán elvittek bennünket lövészárkot, meg harckocsi akadályokat ásni. Először valahol Danzig környékén dolgoztunk, aztán Koronowskában. Oda egy nap alatt hajtottak bennünket, rohantunk vagy 30 kilométert, étlen-szomjan. Ez már télen volt, a kerítésekről kapartuk a havat, annyira szomjasak voltunk. Szerencsére nekem volt rendes cipőm. Még Auschwitzban szereztem: egy tolnai lány ápoló volt a segélyhelyen, neki segítettem kihordani a halottakat. Gondolhatja, én, aki addig messziről se nagyon láttam holttestet. Az egyikről lehúztuk a cipőjét, szegénynek már jó volt az én facipőm, klumpám is. Nekem meg ez mentette meg az életemet. Amikor közeledett a front, összetereltek bennünket. Két csoportba sorakoztattak. A cipősöket elindították gyalog, a klumpá- soknak azt mondták, majd jönnek értük a teherautók. Aztán halomra lőtték őket. Mi meg vánszorogtunk nyugat felé. Amikor odaértünk a Visztula egyik hídjához, az már alá volt aknázva. Egy tiszt arról akarta meggyőzni a mi parancsnokunkat, legjobb lesz, ha velünk együtt robbantják fel a hidat. Ott vitatkozott a két német, mi meg álltunk, de az az igazság, már annyira fásultak voltunk,
