Tolnai Népújság, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-23 / 172. szám
1994. július 23., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 Tengerparti találkozás Bitskey Tiborral Rejtett értékeink A Keresztény Szeretet Leányai Irgalmas nővérek, betegek a Vöröskereszt kórházában (1914) — Nyaralás közben mi más lehetne a kérdés: a pihenés milyen formáját kedveli? — Egész életemben az aktív pihenés híve voltam. Nem sokáig bírom a semmit tevést. Ezért a családban mindig volt némi konfliktus. A napot például csak úgy tudom elviselni, ha közben mozgok, valamit sportolok. — Mit jelentett Önnek régen és ma a sport? — Az életemnek egy na- gyon-nagyon fontos alkotóeleme. Mielőtt a színművészetire felvettek, versenyszerűen sportoltam. Országos bajnok voltam 400 síkfutásban és 400 gáton, az NB I-ben kézilabdáztam a műegyetemistákkal. Természetesen a versenysport elmaradt, de a sport végig kíséri egész életemet. Nagyon sokat köszönhetek neki, hisz elsősorban a kalandfilmekben, de minden szerepben igen fontos a színész jó állóképessége. — Láthattuk évekig a SZUR-on, mint a színészcsapat kitűnő labdarúgóját! — Igen. Amikor ez a nagy népszerűségnek örvendő, évenként ismétlődő rangadó elkezdődött, benne voltam az első összeállításban és évekig lelkesen fociztam. Ma már inkább teniszezek, ami, ha komolyan csinálja az ember, jó erőnlétet biztosít. — Ön nemcsak a nézők, hanem színészkollégái között is népszerű. Bizonyára sok barátra tett szert. Mi a véleménye a barátságról? — Hiszek benne, bár a mi pályánk nem túlságosan előnyös a barátságok ápolására. A fiatalkori barátságok megmaradtak, s ha ritkultak is a találkozások, amikor összefutunk, ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. BaráII. rész: Az ember taim között sok az orvos, ez a két pálya mindig is vonzódott egymáshoz. Talán azért, mert az egyik a test, a másik a lélek ápolója? — Évtizedekig a férfiideál megtestesítője volt, és a hölgynézők bizonyára elárasztották szerelmes levelekkel. Mit gondol a szerelemről? — Nagyon fontosnak tartom. Régen azt mondták, hogy a színész tanítja meg az embereket szeretni. Hinni kell a szerelemben és tisztelni. A szerelem megszépíti az életet, minden kisszerűség lényegtelenné válik mellette, felemel. Az ember az élet csapásait jobban el tudja viselni, ha megtalálja a másik emberben a társat. A legszebb pillanatokat a szerelem hozza az életünkbe, ezért nagyon vigyáznunk kell rá. Ne bántsuk a szerelmet, s ha egyszer megtaláltuk, őrizzük, óvjuk, féltsük, mert a szerelem az egyik csoda az életünkben. — Ha már a szerelemnél tartunk, megkérdezhetem, hogy milyen az Ön nóideálja? — Evekig azt mondtam, ha ezt a kérdést feltették, hogy Vivien Liegh a nőideálom. Ma már azt hiszem, hogy csak egyszerűsíteni akartam a választ. Igazából számomra nem a külsőségek az elsődlegesek. Lehet egy tökéletes szépségű nőben is valami taszító. Nem tudok hajszínt, magasságot, korosztályt, s más efféle paramétereket mondani, csak egyet: harmónia. Ez az, amit a legfontosabbnak tartok. A külcsín és a belbecs legyen harmóniában egymással, s ettől lesz egy nő olyan szép számomra, mint a virág. — Szereti a virágokat, s van-e kedvence? — A virágot szeretem. S nagyon szeretek virágot ajándékozni. Vallom, a legszebb, a legkifejezőbb vallomás - akár szerelem, szeretet, hála, tisztelet jeleként visszük - a virág. — A virágok sokszínűségéről jut eszembe: mi a kedvenc színe? — A meggypiros. Ne kérdezze miért, nem tudom. — A szerelemről mondta, hogy az egyik csoda. A másik? — A gyerekek. Két felnőtt gyermekem van az első házasságomból, egy lányom és egy fiam, s tőlük három gyönyörű unokám. Imádom őket. Boldog vagyok, ha nagy ünnepeken együtt van a csapat. Második házasságomból Máté fiam 12 éves, ő is a fasori gimnáziumba jár, jó tanuló és remek emberke. Itt a nyaralás alatt alkalmunk van a közös játékra, együtt teniszezünk. — Említette, hogy igazán az aktív pihenést kedveli. Mégis, ha a körülmények úgy hozzák, hogy helyhez, lakáshoz van kötve, mivel tölti szívesen az idejét? — Imádok rejtvényt fejteni, olvasni, zenét hallgatni, műfajtól függetlenül. Számomra mindegy, hogy klasszikus, jazz vagy mai sláger, csak jó zene legyen. Nagyon szeretek táncolni, bár kevés alkalmam van rá. — Művész Úr! Mielőtt az utolsó kérdést feltenném, tisztelettel köszönöm, hogy nyaralása közben mesélt a Tolnai Népújság olvasóinak pályájáról és életéről. Kérem búcsúzóul mondja el, mi az Ön színészi hitvallása? — A saját szavaimmal: nemcsak szórakoztatni, tanítani, nevelni kell nekünk színészeknek. Móra Ferenc gondolataival: „Ma is ami szép akad utamba, lelket keresek én gyerekésszel abban. Mindig apróra bontogatom, s a semmit mindig megsiratom". Umag, 1994. júniusa Sas Erzsébet Közel száz esztendeig szolgálták eleinket a megyeszékhelyen a címben megjelölt szerzetes nővérek, akiket egész lényükben áthatott az emberi szenvedés enyhítésére tett fogadalmuk, de akik feltűnés nélkül végezték napi teendőjüket, s ma már talán alig-alig emlékszik rájuk valaki. A másképpen Páli Szent Vince Leányainak nevezett rend háromszázhatvan éve, 1634-ben alakult meg. Létrehozója Loiuse Marillac és a névadó Vince, akit 1737-ben avattak szentté. Vince Pouy-ban született 1581-ban, 1600-ban szentelték pappá, 1610-ben Valois Margit királynő udvari káplánja lett, majd plébánosi szolgálatot teljesített. A gályarabok királyi lelkésze lett a harmincéves háború második esztendejében, 1619-ben, s a mérhetetlen szenvedés látványa indította arra, hogy 1625-ben létrehozza a lazaristák szerzetét, majd ennek alrendjét a Szeretet Leányai Társulatot. A két szerzetescsoport feladata volt a' szegények, betegek és gyermekek gyámolítása, a hölgyek ezért is kapták a közismert, de helytelenül minden betegápoló apácára alkalmazott irgalmas nővér elnevezést. A Habsburg Birodalom területén két híres központjuk lett, az egyik Bécsben, a másik Grazban. Ez utóbbiból telepítette a történelmi Magyarország területére, Szatmárnémetibe először őket Hám János püspök, s ez a zárda maga is anyaházzá vált, miközben leánynevelő intézetet, öregek otthonát és kórházat tartott fenn. A grazi zárdából éppen 140 esztendeje, 1854. július 25-én érkezett meg Szek- szárdra az a négy irgalmas nővér, akik az ország mai területén elsőként kezdték meg szolgálatukat. (Még ugyanebben az esztendőben Ranolder János veszprémi püspök révén kerültek az egykori királynői székhelyre.) Meghívásukban több fontos körülmény játszott szerepet. Az első az égető ápolónőhiány volt, amely az 1801-től (mások szerint 1804-től) működő helybeli kórházban állandó gond volt. A nők közül, aki egészségügyi pályára lépett, inkább a bába szerepét vállalta, mert ez jövedelmezőbb volt, a betegek istápolását pedig inkább férfi ápolók látták el. A második ok, ami miatt éppen ezt a rendet hívták, helyi természetű volt: Augusz Antal, a későbbi báró felesége, Schwab Klára, a bécsi leánynevelőből jól ismerte a rendet, testvére a császárfővárosban főnöknői rangig vitte. A testvérrenddel is könnyen tudtak kapcsolatot teremteni, s a grazi zárda 1854 után is szorgalmasan küldte ide a nővéreket. A jellegzetes szürke ruhát, fehér, keményített vászonból készült pillangószárny alakú kornétát (főkötőt) viselő nővérek a helybeli egészségügy meghatározó egyéniségei lettek. Fogadalmukat évről évre újítaniuk kellett, mert ha körülményeik úgy hozták, ki is léphettek a rendből. Erre Szekszárdon nem akadt példa, arra annál inkább, hogy halálukig szolgáltak s végül ide temetkeztek a Szent Vince Leányai. Képzésük is egyre jobb lett, mert már Budapesten képezték ki őket az egészségügyi szolgálatra, sőt, mivel számuk hazánkban a század- fordulóra már az ezret is meghaladta, önálló rendtartományt szerveztek itt. A fiatalabb nővéreket egy-egy tapasztaltabb mellé osztották be, de részt vettek a Vöröskereszt szervezte tanfolyamokon is. Szekszárdon 1914-ben, a szervezet első helyi kórházában is ott látjuk őket a korabeli Borgula-fotón. Részben nekik köszönhető, hogy a kórház - főleg télvíz idején - afféle öregek menhelyévé is vált, mert a legyengült, családja támogatását nélkülöző időseket sokszor kórházi ápolást nem igénylő betegség esetén is ellátták. (Rendjük szabályzata értelmében csak a szülésnél és nemi betegségeknél nem segédkezhettek, de néhány éve még Illy Teréz emlékezett rá, hogy az előbbinél neki, az akkori fiatal nővérnek titokban mégis segítettek ...) Szekszárdról csak több évvel 1945 után mentek el, valószínűleg 1948-ban. Lakásuk és házi kápolnájuk a kórházban volt, később a Szent János és Pál kápolnában imádkoztak, a Bezerédj utcában laktak, a Kramolin-féle házat bérelték. Illő lenne emléküket megörökíteni ... Dr. Töttős Gábor hogy nem nagyon bántuk, mi lesz velünk. Aztán mégis átengedtek bennünket, a túlsó parton egy fegyházban volt a szállásunk. Mondták, hajnalban majd kapunk jó meleg korpalevest, s indulunk tovább. Sárika néni egy kis szünetet tart, látszik, gondolataiban ismét ott jár, valahol a Visztula parti börtönben, ahol azon a hajnalon robbanások jelentették az ébresztőt az elcsigázott foglyoknak. Aztán egy kis zűrzavar, futkosás, s már jött is a hír, hogy a szovjetek ott vannak a földszinten. — Jól felöltöztünk, férfi ruhába, mert nem volt más, s elindultunk, Bydgoszcz felé. Tudja, még az erdei munkán az egyik lány megismerkedett egy lengyel munkafelügyelővel, ő bíztatott bennünket, ha megszökünk vagy valahogy szabadulunk, menjünk hozzá Bydgoszczba, majd ő elbújtat bennünket. Bújtatni most már nem kellett, szerzett egy olyan házat, amelyiknek a németté átvedlett lengyel tulajdonosai elmenekültek. Ott aztán berendezkedtünk. Innen-onnan szereztünk élelmiszert, lavórban főztem a krumplit. Emlékszem, egyszer volt egy nagy szerzeményünk, egy hordó savanyúkáposzta. Vége felé közeledik a történet, amelyek két fonala elejétől a végéig húzódik. Az egyik, hogy milyen rendesek voltak a bátaiak 1944-ben, 45-ben, a másik, hogy mikor hol, mit adtak enni, milyen élelmiszert sikerült szerezni. Jóllakott ember ezt valószínűleg soha nem értheti meg igazán. Csak az, aki reggelire kis szelet kenyérfélét kapott olyan lekvárral, amelyet ha nem ettek meg azonnal, néhány óra múlva semmivé vált, ebéd nem volt, vacsorára meg valami levesnek mondott folyadékot osztottak. Hónapokon át, és sehonnan nem lehetett hozzánassolni. Sárika néni 1945. januárjában 35 kilót nyomott. — No azért néha szerencsénk volt. Ha krumpli- vagy répaföldön hajtottak át bennünket, verések árán is, de ki-ki kaptunk egy-két fagyott gumót. A munkatáborban meg a bátaszéki rabbi két lánya vállalta a temetéseket. Olykor-olykor adtak nekik egy tál krumplit. Én meg, mivel aludni nem nagyon tudtam, elvállaltam, hogy éjszaka a kályhánkon megfőzöm. így nekem is járt öt szem burgonya. A négy unokatestvéremmel voltam együtt, amikor reggel felébredtek, vittem nekik az egy-egy szem jó meleg főtt krumplit. Tudja, micsoda boldogság volt az! Gyalog, katonai teherautón, vonaton de végül is hazaért Sárika néni. Április 3-án Szekszárdon volt, ismerős család halmozta el minden jóval. '— Még az éjjeliszekrényemet is megpakolták élelmiszerrel, ha megéhezem, csak a kezem kelljen kinyújtani. Aztán a bátai állomásról begyalogoltam a faluba. Futottak utánam az emberek, amikor megismertek, nem akartak hinni a szemüknek. A hajam egy kicsit már növögetett, de teljesen ősz voltam - 30 évesen. Aztán hazaértem az Al- szögbe, a házunkba. Nem volt üres, pesti, kibombázott rokonok fogadtak. Aztán meg jöttek a szomszédok, ismerősök. Amit csak el tud képzelni, mindennel elláttak, hetekig így volt. Hozták a tejet, az ennivalót, a bort... Sárika néni 82 esztendős, apró, törékeny, őszhajú - és csak úgy árad belőle az élet szeretete, a derű. Amikor a beszélgetés során egyszer-két- szer elfelhősödött a tekintete, inkább más témába kezdett, a gyász, a szomorú emlék magánügy. Egyébként is olyan jók az emberek. — Mindenünket visszaadták, akik elvitték megőrzésre. — No jó, egy szövőszékért, meg egy díszes óráért szólni kellett, de abból se lett máig tartó harag. — Sárika néni, senkire se haragszik? Se emberekre, se országokra, hatalmakra? — Édes fiam, elfelejteni persze nem lehet, de ha én gyűlölködnék, azokhoz ala- csonyodnék le, akik ezt tették velünk. Aztán ott van a Kö- rösztös Mózes bácsi, aki mikor megtudta, hogy visznek bennünket, el akart rejteni a tanyáján. Pedig nagyon nagy kockázatot vállalt volna. Ami meg Magyarországot illeti, hogyan haragudhatna az ember a hazájára? Engem magyarnak nevelt az édesapám. Tudja mi volt az én „imádságom"? „Magyar vagyok, magyar, magyarnak születtem/ Magyar nótát dalolt a dajka fölöttem/ Magyarul tanított imádkozni anyám,/ és téged hőn szeretni, igaz magyar hazám". Gyuricza Mihály Fotó: Ótós Réka Add meg a császárnak, ami a császáré Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház nagynevű rendezője (1901-ben és 1916-1922 között), majd igazgatója tíz esztendőn át (1922-1932), ízig-vérig színházi ember volt, aki a szakma minden fortélyát éppoly jól ismerte, mint a színészi lelkületet. Egy alkalommal a „Lear király" betanítását egy igen fiatal rendezőre bízta, aki már az első próbán élesen összekülönbözött a királyt alakító színésszel. Minthogy újonc lévén, a színészekkel való bánásmódban is járatlan volt, teljesen tehetetlennek bizonyult a hírnevére és tapasztalatára hivatkozó színész igencsak vaskos, szabadszájú kitöréseivel szemben, úgyhogy végül is a felindulástól reszketve az igazgatói irodába rohant. Hevesi atyai türelemmel hallgatta végig a pályakezdő panaszait, majd elkezdte bé- kítgetni. — Kedves fiatal barátom - csitította az izgatott ifjoncot. — Nem szabad kiborulni. Nem szabad csodálkoznia sem. Gondoljon csak bele, kivel is van dolga: egy felnőtt emberrel, aki estéről-estére ál- szakállt ragaszt a képére, azt kiáltja, hogy ő király - és ezt el is hiszi! Ferenczy Europress Féltékenység Molnár Ferenc nem volt hűséges természetű, ezért ugyanezt feltételezte (többnyire okkal) nőismerőseiről is, beleértve feleségeit is (háromszor nősült). Egy időben feleségét (hogy a három közül melyikről van szó - mellékes) hosszan tartóan azzal gyanúsította, hogy intim kapcsolatok fűzik egy újságíróhoz, akit nevezzünk itt Mezeinek. Hogy erről bizonyosságot szerezzen, különböző módon próbára tette az asszonyt. Egy délután például a klubból hazatelefonált. — Ott van nálad Mezei - mormolta halkan, határozottan a kagylóba. — Mi jut eszedbe? - mondta a feleség bosszús hangon. — Nincs ott Mezei? — Persze hogy nincs. — Komolyan? — Természetesen. — Akkor kérlek, mondd utánam hangosan, tagoltan a következőt: „Mezeinek büdös a szája és lábszaga van". — Ilyen ostobaságot én nem mondok. — Tedd meg nekem ezt a szívességet: mond szépen. — Eszem ágába sincs. — Mezei nálad van - ösz- szegezte Molnár változatlanul halk hangon és letette a kagylót. Ferenczy Europress
