Tolnai Népújság, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-25 / 148. szám

Hét végi magazin

Szombat, 1994. június 25.

TOLNAI NÉPÚJSÁG

9

Orvos, természetgyógyász és kidobólegény egy személyben

„Két napot kaptam, hogy eljöjjek"

Armen Tatevoszjan három évvel ezelőtt érkezett Magyarországra, egy autóval, néhány ruhával és könyvvel. A nyelvet egyáltalán nem beszélte és semmit nem tudott erről a kis országról. Egyetlen előnye volt: jó messzire esik hazájától, Örményországtól.

— Negyvennyolc órám volt arra, hogy elhagyjam az országot ahol születtem, tanultam és dolgoztam. Egy békemozgalomnak voltam a tagja és 1991-ben ezt nem nézték jó szemmel.

— Kit hagyott otthon?

— A szüléimét, a húgomat, két gyermekemet - a fiam 14, a lányom 7 éves. A feleségem pár hónappal később utánam jött. Azért nem indultunk el együtt, mert nem tudtam hová, milyen körülmények közé érkezem.

— Jerevánban hogyan éltek?

— Jerevántól 20 kilométerre egy kis város kórházában dolgoztam a belgyógyászaton. Orvos vagyok, ez a végzettségem. A munkámmal is meg voltak elégedve, az előléptetésem is szóba került, de nem léptem be a pártba, így mást neveztek ki főorvosnak.

— Hogyan került a politika közelébe?

— Tizenkilenc hónapig Afganisztánban szolgáltam, századosi rangban, mint orvos. Hetekig azt sem tudtuk, hol vagyunk, hová vittek bennünket, szándékosan eltitkolták előlünk. A katonák kilencven százaléka örmény, kazah, üzbég, grúz volt, oroszok csak elvétve. Amikor innen haza kerültem, csatlakoztam a békemozgalomhoz, a tagok többsége hasonló élményekkel „büszkélkedhetett", mint én. Amikor eldöntöttem, hogy eljövök Örményországból, (ha

maradok, börtön várt volna rám) eladtam a házam, ennek árából vettem egy autót és 4500 kilométeres út után értem Záhonyba, ahol négy napot vártam mire átengedtek a határon.

— A határról hová ment?

— Budapesten egy örmény család fogadott be. Volt 500 dollárom, ez már nem is olyan reménytelen helyzet. Beiratkoztam nyelviskolába, eladtam az autómat, mert kellett a pénz, munkát pedig egyenlőre nem találtam, hiszen egy kukkot sem beszéltem akkor még magyarul. Közben átjött a feleségem is és eljöttünk a fővárosból. Szekszárdon egy piz- zériában kaptam állás, éjszaka dolgozom, kidobó vagyok, a feleségem balett táncot, jelenleg dzsesz-balettet tanít.

— Nem érzi megalázónak, hogy orvos, de kidobólegényként kapja a fizetését?

— A munka nem megalázó, egy bevándorlónak nem lehetnek nagy igényei. Ezenkívül ha rám nézel, látod, hogy nem vagyok egy izom- pacsirta, egy kínai harcművészetet, a Tai Csi-t tanultam. Ez nem a nyers fizikai erőre épül, hanem az emberben lévő belső energiára. Lassú gyakorlatokból áll, fontos a légzéste- chika. Használják az önvédelem mellett gyógytornára is.

— Mit jelent az, hogy „az ember belső energiája"?

— Az európai orvostudomány eszközeit ismerő embereknek nehéz megtanítani, hogyan kell irányítani a belső energiánkat. Minden ember testében 12 pár energiát hordozó csatorna áramlik szimmetrikusan. Az energiák kétfélék: az egyik a ying, ami negatív, a másik a yan, ami pozitív. Akkor egészséges az ember, ha harmóniában van

Armen Tatevoszjan

benne mindkettő. Mondhatnám azt is, hogy a betegség nem más, mint a negatív, vagy a pozitív energia túltengése. Természetesen mindez csak vázlatos tájékoztatás arról, amit Gap Kap Csan kínai orvostól tanultam, aki a kultúr- forradalom idején menekült Örményországba. A tapasztalatom az, hogy itt Magyarországon, főleg a szakma, nem nézi jó szemmel a természet- gyógyászokat. Az én véleményem az, hogy nem szabad külön választani az orvosi és a természetgyógyászati ismereteket. Ez azt jelenti, ha a beteg állapota nem indokolja, nem célszerű a legerősebb gyógymódok, gyógyszerek alkalmazása, ehelyett vannak természetadta lehetőségek is.

— Mostanában nálunk is divatba jöttek a természetes gyógymódok, a talpmasszázs, a jóga és a diétás tanfolyamok.

— Ezeknek a legtöbb esetben semmilyen gyógyhatásúk nincs, sőt az is előfordulhat, hogy ártanak vele, mert felületes ismereteket szereztek, gyors tanfolyamokon. Arról nem is beszélve, hogy komplexen kell alkalmazni a gyakorlatokat, diétával, az akupunktúrával, a légzőgyakorlatokkal, a gyógytornával, esetleg masszázzsal, infrás kezeléssel kiegészítve. Ez mindig attól függ, hogy mit akarunk vele elérni.

— Vannak-e hírei a hazádról, tartja-e a kapcsolatot az otthoniakkal?

— Telefonálni szoktam a szüleimnek rendszeresen, mert a légipostán küldött levél három hónapig „utazik". Tőlük tudom, hogy nagy a káosz otthon, sokkal nehezebb lett az élet. Nincs villany, nincs gáz, nincs benzin, a boltok üresek és sok a munkanélküli. A szomszédban folyó grúz háború megtette a hatását, hiszen a grúz határtól a vasúti síneket szétbombázták, a vezetékeket, amin a nyersanyagot szállították, szintén. Télen a kórházakban több beteg megfagyott, mert nem volt fűtés. Sokkal magasabb lett az öngyilkosságok száma is. Gyakran álmodom azt, hogy én is otthon vagyok.

— Tervei?

— Hű, nagyon sok van.

Szeretnék utazni, világot látni. Jó lenne egy lakás, ami az enyém, de legjobban egy terem hiányzik, ahol segíteni tudnék az embereken. Gyógyítani és átadni mindazt a tapasztalatot amit magammal hoztam. Szeretném megmutatni, hogy egy baleset, vagy betegség után a felépülés, a rehabilitáció az én módszeremmel mennyivel gyorsabb, eredményesebb. Jó lenne elérni, hogy az orvosok ne nézzék le ezeket a módszereket. Nem egymást kell bántani, hanem együtt kell működni, mert a célunk közös: minél több legyen az egészséges ember. Mauthner-Ótós

A mikrosebészet eltüntette a fehér foltokat

Tengelic-szőlőhegyen, az oktatási központ adott otthont annak a mikrosebészeti tanfolyamnak, melyet szemész orvosoknak szerveztek. A kétnapos találkozón Budapestről, valamint az ország különböző részéből összesen tizennégy szemész vett részt.

A résztvevő orvosok a szürkehályog műtét és a műlencse beültetés elméletével és gyakorlatával foglalkoztak. A tanfolyamot a POTE Szemészeti Klinikájának szakemberei vezették, dr. Kovács Bálint, egyetemi tanár irányításával. A professzort két előadás között kérdeztük.

— Mi a mikrosebészet jelentősége?

— A mikrosebészet a szemészek számára a legmodernebb, de ugyanakkor a legbonyolultabb technikája a beavatkozásoknak. A mikrosebészet volt az első a szemészetben, ami az első széleskörű alkalmazása után több újat is hozott a hagyományos sebészettel szemben. Nemcsak annyiban különbözik a mikrosebészet a hagyományos sebészettől, hogy mikroszkóp alatt végezzük a műtéteket, hiszen a mikrosebészet nem azonos a mikroszkóp alatt végzett sebészi beavatkozásokkal. Egészen új megközelítést hozott a szemorvosok számára, más anyagokkal, eszközökkel és másféle kontrollal végezzük a műtéteket. Míg az általános, úgynevezett makrosebészet- nél az orvos a kezével érzi a szike mozgását, illetve nyomását, a mikrosebészetben ilyen nem lehetséges. Itt olyan kifinomult eszközökkel végezzük a beavatkozást? melyek mozgását csak a mikroszkóp alatt lehet figyelemmel kísérni. Szemmel kontroláljuk a műtét minden műveletét. Ez óriási különbség - mondta dr. Kovács Bálint.

— Mióta létezik ilyen fejlett technika a szemészetben?

— Mikrosebészeti beavatkozásokat közel harminc éve végeznek a szemorvosok. Természetesen az elterjedése sokáig váratott magára. Néhány éve azonban robbanásszerűen megváltozott a mikrosebészet feltételrendszere. Az utóbbi esztendőkben Magyarország műszerezettsége is nagymértékben fejlődött és ezt a meglévő technikai lehetőséget ki kell használni.

— Miben hozott változást a mikrosebészet?

— Amikor elkezdtük ezt a technikát alkalmazni, akkor főként a szem első részében - a szaruhártyán, a szemlencsén és a szivárványhártyán - végeztünk beavatkozásokat. Itt nagyon gyors és szép eredményeket értünk el. Ezek a műtétek elvégezhetők mikrosebészeti módszerek nélkül is, bár úgy a pontosságot és eredményességet tekintve nagyságrendekkel elmarad a mikrosebészeti beavatkozásoktól. A nagy változás a szem hátsó részében - az üvegtestben és az ideghártyán - végzett műtéteknél jelentkezett. Ezeket a műtéteket nem végezhettük el a mikrosebészeti módszerek fejlődése nélkül. A tárgyi feltételek után a személyi feltételeket is biztosítani kell, hiszen a komoly műszerekkel csak a megfelelő szakmai ismeretekkel rendelkező szemészek tudnak dolgozni. Az ilyen továbbképzési tanfolyamoknak is éppen ez a céljuk. Szerencsére elmondhatom, hogy a mikrosebészet kifejlődésével a szemsebészetnek nincsenek fehér foltjai - mondta Kovács professzor.-Garay E.~

Dombóvár, 1944 június

A

zok az ötven év előtti júniusi napok, amelyeket tizennyolc esztendős diák fejjel éltem meg, s amelyekre most 68 évesen emlékezem, egyetlen tragikus történelmi forrásból táplálkoztak: 44 március tizenkilencedikéből. Kocsis László, Újdombóvár jó emlékű költő-plébánosa erről, a minden későbbi bajunk forrásáról írta: „Dombóváron is vé- gighömpölygött a délről jövő megszálló csapat. Farkas igazgatót (a húsvéti lelkigyakorlatok előadója) csak privát autóval tudtam Pécsre kísérni, a mecseki autóúton a felfelé vonuló balkáni német hadsereggel szemben csak lassan, vergődve értünk Pécsre. Éreztem ezen az úton -, elveszünk!"

Kertész Sanyi Újdombóvárról április elsejétől kabátján virító sárga csillaggal szinte esdeklő félelemmel botorkált közénk és közöttünk az osztályban, folyosón és az udvaron. Szomorú, beesett szeme s mellközépig lehorgasztott feje most is fölrémlik előttem, ahogyan hallom akkori mindennapos kérdésünket is: „Sa- nyika, azért ránk ugye nem haragszol?" Szája szögletében elhúzott bizonytalan félmosollyal szó nélkül válaszolt: „Talán - nem." Sanyika elveszett.

Május végén, húszadika után nálunk is megkezdték a zsidók gettóba gyűjtését a Deák Ferenc utcában. Ebben a tizennyolc házból álló régi zsákutcában - a zsák zárt talpát délről a zsidó iskola - zsinagóga - Hirsch-udvar hátsó traktusa, nyitott száját északról a Thész-ház és az Esterházy (Schell)-bérház határolta - viszonylag könnyen végrehajthatta az elöljáróság és a csendőrparancsnokság a zsidók gettóba záratásáról szóló kormányrendeletet azzal, hogy a zsákutca nyitott északi bemenetelét kétméteresnél is magasabb deszkapalánkkal, erős őrkapuval, s tetejében szöges dróttal hermetikusan bezárta a Thész- és Schell-ház között. A zsák szája ezzel a „hadművelettel" hurokra köttetett, sötétségében pedig reménytelenül vergődtek az emberi lelkek, azoké, akiket zömében jól ismert és tisztelt városunk polgársága.

Május közepén - végén a gimnáziumban is sűrűsödni kezdtek napjaink. Másfél hónappal korábban zártuk az iskolát, mi, a hetedik osztály évét. Diákok lévén természetesen örültünk korábban kapott szabadságunknak. Fejünk fölött még a családi otthon és a gimi udvarán, s focipályán ismét fölállított cserkészsátraink sokasága a biztonságot jelentette számunkra, egyelőre. Ugyanis nem a szokott kellemes nyári táborozásunkra készítettük elő, javítottuk 665-ös számú Túrán csapatunk (tán Dél-Dunántúlon legjobb, leggazdagabb) fölszerelését. Á cserkésztábort munkatábor váltotta föl azon a nyáron. Annyit tudtunk, hallottunk; a taszári katonai repülőtér fogadja majd kötelező munkaszolgálatra a jelentősebb dél-dunántúli középiskolák ifjúságát, merthogy a németek délvidéki bázis-repülőterét, az újvidékit feladva ide teszik át felderítői, s bombázási szándékuk harcálláspontját. A munkaszolgálatos nagy diákösszevonás ideje június 27. és 29. között volt Kaposvárott, az ottani iskolákban. Elsőként érkezve mi a nagytemplom szomszédságában lévő zárdában szállásoltunk be két-három napra. Félelem, szorongás - ahogy emlékszem - nem volt bennünk. Sőt! Játékosak, vidámak voltunk. Élvezve a zárdái lányhálók kölnis virágillatát, naphosszat kaján- kodtunk egymással, kivételes szálláshelyünk szerelemre emlékeztető váratlan adományán. Jó páran csupán azt sajnáltuk, hogy a pulai Pé- .ter-Pál-i búcsú vigassága és bálja nélkülünk zajlik majd otthoni szomszédságunkban. Az első nyári hónap utolsó napjának hajnalán szinte az egész Déí-Dunántúlról toborzott több száz fős munkaszolgálatos had külön vonatra ülve Toponár-Zimányig döcögtette magát és fölszerelését, hogy vezetőinek ukázára innen egy 6-8 km-es, akáccal és cserjével sűrűn szegélyezett földes úton elérje kijelölt állandó lakó- és szálláshelyét: Orci-pusztát.

Június 30., hétfő délelőtt. Éppen a földesút egyik horhos mélyedésében tapostuk és nyeltük a port, amikor bődülve föl visítottak Taszár és Kaposvár szirénái. Tán még az otthoni, dombóvári szirénák sivákolása is megtalálta akkor füleink hallójáratát, amikor gondolkodás nélkül hasra- vágódtunk a cserjés-krisztustövises partban. A ragyogó napsütéses délelőtt délidejét fújták-sípolták szét a szirénák: tíz, féltizenegy lehetett. Ezüstösen csillogó angolszász bombázórajok húztak el fölöttünk. Ez a Liberátor-csapat félelmes zúgásával - mint addig - nem csak ijesztgetést, kioldott bombáinak közeli robbanás-dörgéseivel már halálfélelmet keltett bennünk. Az angolok természetszerűleg Taszár új birtokosaira célozták bombáikat, de Kaposvár vasút alatti, Donnervárosi részét sem kímélték. A riadó végén erőltetett menetben kellett elérnünk kijelölt táborhelyünket, nehogy egy esetleges újabb repülőtámadás az Isten szabad ege alatti földesút porába veszejtsen bennünket. Orciba érkezvén alig szabadultunk meg fölszerelésünktől, izzadságunktól s fáradtságunktól még nem, amikor katonai teherautók jelentek meg azzal a paranccsal, hogy légó mentési munkálatokra azonnal Kaposvár-Donnervárosba vigyenek bennünket. Fölugrálva a teherkocsik platójára, a személyes tragédia közeli érzése fogott el valamennyiünket, mert a gépkocsivezetők - sokat sejtetve - közölték velünk: Dombóvár is kapott a Liberáto- rok „égi áldásából". Lelki vergődésünk önmarcangoló tudatával dolgoztunk Kapósban a többnyire kispénzű tisztviselők, vasutasok és iparosok donnervárosi házainak romjai között. Amit a segítő kéz gyorsabban tehetett volna, megakadályozta folyamatosan az otthoniakra váltó aggódó gondolat. Estefelé volt már, amikor Orciba visszaszállítottak bennünket, hogy most már fogjunk hozzá felszerelésünk kicsomagolásához, s táborunk felépítéséhez, hiszen másnap - július elsején - a hét kilométerre lévő reptéren csákányainkkal, lapátjainkkal s ásóinkkal meg kell kezdenünk azokat a halaszthatatlan, de általunk sohase ismert és gyakorolt földmunkákat, amelyekkel biztonságos földbunkereket s menekítő gépistállókat teremtünk a németek kétmotoros Vocke-Wulf bombázóinak.

Tanárunk, Péczely Laci bácsi volt a mi táborunk vezetője, a cserkészcsapat parancsnoka. Valamennyiünk osztatlan örömére, - szerencséjére is! Laci bácsit, láttuk, tán még nálunk is jobban izgatta a bombázás utáni dombóvári helyzet. Fiatal házas és ifjú családapa aggódó félelme dolgozott az ő lelkében. Dombóvári tűkéként és a Rothermel-család régi jó is- merőjeként Bérdi Józsi pajtásommal kettőnket bízott meg, még este-éjjel jussunk valahogyan haza az övéihez - a mieinkhez is -, hogy hírt vigyünk felőle, s még inkább, hogy jó hírt hozzunk családja hajlékából. A taszári állomáson több órás várakozás után, az összes személyszállító vonat elment már, egy hosszan kígyózó tehervonat ismerős vezetőjétől utazásunkhoz engedélyt kapva hazáig egy fékbódéban húztuk meg magunkat. Az alig-alig múló perceket, s órákat máig nem felejthetem. A szerelvény Dombóvárig minden állomáson ra- kodott-tolatott, ezzel elviselhetetlen mértékben növelte bennünk hazatérő vágyakozásunk feszültségét. A kis-állomáson kb. egy órakor ugrottunk ki a fékbódéból. Jól meghúzva lépésünket máris a Kakas-domb,

majd az alsó utcai Légó-parancsnok- ság előtt haladtunk. Sasék fatelepe után, ahol az 1929-ben épült jellegzetes Ipar vendéglő állott, hirtelen téglatörmeléktől s huzaloktól teli bom- . batölcsérbe zuhantunk. Nem tűnődtünk soká, egymást segítve másztunk ki a bombalyukból, hogy most már futólépésben érjük el Rothermel János sarokházát a Dombó Pál és Be- zerédj u. sarkon. A nagy vasredőnyös ablakon való zörgetésünk nem volt minden riadalomtól mentes az utcában, amikor Péczelyné, Sárika fölhúzta s kinyitotta az egyiket. Az erős holdfénynél bemutatkoznunk sem nagyon kellett, megismert bennünket. Örömmel s jó szívvel vette át Laci bácsi táborban gyorsan papírra vetett levelét. „A családban mindenki, legfőképpen a két gyermek: a kis Sári és Lackó hál Istennek jól van és egészséges" - általunk átadandó szavaival szólt az ő viszont-üzenete. Különben nagyon köszöni fontos és bátor postásszerepünket - mondta. Köszönés után sarkon fordulva rohantunk haza, a Hunyadi tér és a Széchenyi utca irányába.

Reggel hétkor találkoztunk az Alsó-állomás fagerendás peronján, hogy az első személlyel visszatérjünk két és fél hónapra kijelölt kötelező munkahelyünkre: a taszári reptér aszfalt keménységű gyöpére. A tanár úr megnyugtatása után ásóval és csákánnyal mi is beálltunk társaink egyik csapatába, hogy pár nap múlva feltört tenyerünk óriásira hízott vérhólyagjaiban gyönyörködjünk.

M

ég otthon hallottuk: június utolsó napjaiban klasszikus szépségű, magas kontyú gimnáziumunkban a németek hadikórházat rendeztek be, s hogy június 26-án a gettó járásbeli zsidókkal betelve a VOGE pályára s a kis-csarnokba helyeztetett át. Szerencsétlen dombóvári testvéreinkkel is elindult az első halál vonat Auschwitzba. Ötszáznegyvenegyen elvesztek.

Simon Károly